A szakok közti választást pedig bízzuk csak nyugodtan a diákokra.
***
A fenti két mondat nyilván kiveri a biztosítékot néhányaknál. Hiszen ki ne hallott volna titkárnőként vagy műkörmösként elhelyezkedő végzős bölcsészekről, megfelelő szakképzettségű munkaerő híján a bezárással fenyegetett vasművekről, vagy ki hinné el, hogy az országnak média szakosok és politológusok ezreire volna szüksége?
Az adatok és – többek közt – Kézdi Gábor, Varga Júlia vagy Galasi Péter témába vágó kutatásai (egy összefoglaló) mégis meggyőztek arról, hogy a sikerhez vezető út a fenti irányba, vagy legalábbis valamerre arrafelé vezet. Lássunk tehát pár főbb érvet!
1. Elhelyezkedési esélyek
Az elhelyezkedési esélyek tekintetében a diplomával rendelkezők magasan vezetnek: körükben a foglalkoztatottság lényegesen magasabb, a 25-64 éves népesség körében 80 százalék a középfokú végzettségűek 70 és az ezzel nem rendelkezők 39 százalékos értékével szemben (a nyugat-európai átlaghoz viszonyított elmaradás is ebben a körben a legalacsonyabb, a férfiaknál gyakorlatilag egyezik azzal), és a munkanélküliségi rátájuk is az országos átlagnál alacsonyabban, mintegy 3% körül alakul (a pályakezdők körében ez a szám magasabb, de még mindig sokkal jobb alacsonyabb képzettségű kortársaiknál.)
Ha megnézzük az elmúlt évtizedben a szakmák szerkezetének alakulását, látható, hogy növekedés első sorban a felsőfokú képzettséget igénylő szakmákban foglalkoztatottak számában volt. Képzettséget nem igénylő feladatkörökben nem dolgoznak lényegesen többen, csak az egyes szektorok közt történt némi átrendeződés. A folyamat fő oka lehet, hogy amint az általában a fejlettebb országokban jellemző, mindinkább előtérbe kerülnek a szolgáltatások az iparral szemben.
Ha azt vizsgáljuk, ki milyen képzettséggel, milyen jellegű szakmában helyezkedett el, az egyetemisták körében az elmúlt évtizedben nem láthatunk jelentősebb változást. A főiskolások körében valóban megfigyelhető bizonyos lecsúszás, többen végeznek irodai tevékenységet, vagy dolgoznak a szolgáltató szektorban. Ugyanakkor a szakmák tartalma sem feltétlenül azonos. Lehet például siránkozni azon, hogy minek végzett valaki főiskolát, ha végül titkárnőként végzi – de azért azt is belátható, hogy a számítógépek korában jóval több bosszúságot okoz egy buta, a változásokat követni képtelen titkárnő, mint amikor csak gépelni kellett.
A jövőre nézve az sem elhanyagolható tényező, hogy Magyarország egy kis, nyitott gazdaság. Ennek megfelelően nem kötelező minden iparágban önellátásra berendezkednie: nyugodtan specializálódhatunk mondjuk szoftvergyártásra, miközben az öntött vasat külföldről hozzuk be. Ha kohómérnökeink nincsenek, de vannak szoftverfejlesztőink, talán bezár a vasöntöde, viszont érdemes lesz itt dolgoztatnia a filmstúdióknak vagy a számítógépes játékgyártóknak, illetve nekünk is lehetnek sikeres cégeink ezen a területen. Ha az utóbbi inkább a hasznunkra válik, miért sirassuk az előbbi megszűnését?
2. Várható bérek
Hasonlóképpen a várható bérekben is hihetetlen előnnyel rendelkeznek a diplomások. Az OECD országai közül messze nálunk a legmagasabb, több mint kétszeres a diplomások bérelőnye a középfokú, és Portugália után a második legmagasabb az általános iskolai végzettséggel rendelkezők előtt (az előbbi adatot esetleg felfelé torzíthatják a fekete jövedelmek és a – nem túl jól fizetett – szakmunkások magas száma, az utóbbit azonban szinte biztosan nem; ráadásul minél magasabb valakinek a jövedelme, jellemzően annál nagyobb arányban kap különféle béren kívüli juttatásokat). Ez az előny az elmúlt években még emelkedett is, vagyis nem tűnik úgy, hogy a jelenlegi csak egy átmeneti állapot, és hogy a diplomások piaca fokozatosan telítődne.
3. Nemzetközi helyzet
Nyilván csak egy benchmark az ilyen összevetés, és lehet, hogy a fejlett világban tapasztalható tendenciákkal van a baj, de nemzetközi összehasonlításban sem állunk olyan vészesen jól. A diplomások aránya a népességben minden korcsoportban alatta marad az EU-átlagnak. Igaz, a 25-29 évesek körében már csak 6 százalékpont az elmaradás, szemben a 30-39 évesek több mint 10 százalékával... A helyzetet csak az menti némileg, hogy kiemelkedően magas a középfokú végzettségűek száma (feltéve, hogy ide soroljuk a szakmunkásokat is), így az általános iskolát vagy még azt sem végzettek aránya viszonylag alacsony.
Nem állunk jobban az oktatásban való részvétel tekintetében sem: 25 éves kor alatt még legalább megközelítjük az Unió átlagát, a következő évtizedben viszont már csak feleannyian tanulnak tovább, mint kicsit nyugatabbra. (Mielőtt ennek kapcsán bárki az egyetemeken lébecoló nyugati aranyifjakat emlegetné, azért jelezném, hogy nálunk a foglalkoztatottsággal is több a gond a fiatalok körében.)
4. Állami beavatkozás a szakmaszerkezetbe
Gyakran felmerül, hogy talán tényleg nincs túl sok diplomás, de a szakmaszerkezeti összetételük semmiképp sem megfelelő. Ez persze könnyen lehet, ugyanakkor úgy tűnik, a piacnál már csak az állam bizonyul rosszabb szervezőnek. Galasi Péter és Varga Júlia vonatkozó tanulmánya legalábbis arra utal, hogy sokan azok közül, akik az állam által előtérbe helyezni kívánt (így például műszaki főiskolai) szakokon végeztek, sokkal rosszabbul voltak képesek elhelyezkedni azoknál, akik példának okáért jogászok vagy közgazdászok lettek – bár utóbbiak számát az állam többnyire csökkenteni szerette volna. Megfigyelhető az is, hogy a másoddiplomát a legtöbben a visszafogni kívánt szakokon szereznek, mintegy korrigálva az állami beavatkozás hatását.
5. Általános vs. szakképzés
Talán triviális, de mégis sokszor elfelejtjük, hogy az általános középfokú- és a felsőoktatás lényege nem az, hogy egész életre használható tudást adjon: túl gyorsan változik a világ ahhoz, hogy ez egyáltalán lehetséges legyen. Amire ezek az iskolák fel tudnak készíteni – és amire a szakképzés jóval kevésbé képes –, az a kezdeti tudás megalapozása mellett a tanulás, egészen pontosan a továbbtanulás képessége, és bizonyos ehhez később esetleg szükségessé váló alapismeretek elsajátítása.
A konkrét napi szintű munkához szükséges speciális ismereteket – a diplomások esetében legalábbis nem kis részben már most is – a munkahelyén, a kezdeti időben sajátítja el az ember. Ez nem is feltétlenül a képzés hibája. Igen valószínű, hogy az ilyesfajta gyakorlati tudást szinte minden munkakörben a (leendő vagy már meglévő) munkahely minél erősebb bevonásával lehetne a leghatékonyabban átadni, hiszen messze ők tudnak a legtöbbet arról, mire is van/lesz pontosan szükség.
A béradatokat vizsgálva mindenesetre feltűnhet, hogy a szakmunkások bére az életkor növekedésével párhuzamosan egyre csökken a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező érettségizettekéhez képest (és – bár ilyen téren már feltehetőleg megbízhatóak az adatok – nagyjából azonos szintről indul azzal). Ez a relatív csökkenés – ha nem is a mai ütemben – megfigyelhető volt már a rendszerváltás előtt is. A speciális tudás úgy tűnik, igen gyorsan elavul.
6. Még pár gyakori felvetés
Felvethető, hogy a diplomások jobb munkapiaci helyzete kizárólag a jobb képességeiknek köszönhető, nem pedig az egyetem hozzáadott értékének. Nyilván közrejátszik ez is a dologban, de cáfolni látszik a dolgot a diplomások bérelőnyének növekedése mellett annak nemzetközileg kiemelkedő szintje is. Vagy csak nálunk volnának ekkora képességbeli különbségek? Ezt azért kétlem…
Gondolhatnánk arra is, hogy a diplomások egy része valóban egyre többet keres az átlaghoz képest, mások viszont – akiknek a diplomája nem ér semmit – mindinkább lemaradnak. Persze lehetnek ilyen esetek, de a rendelkezésre álló adatok átlagbérhez viszonyított eloszlása nem támasztja alá, hogy ilyen téren rosszabb volna a helyzet, mint korábban…
Természetesen igaz az is, hogy a tömegoktatással szükségszerűen csökken a képzés színvonala. Ugyanakkor ennek visszafogására nem feltétlenül a butábbakat kellene kizárni a felsőoktatásból, akik – magukhoz képest – ugyancsak profitálhatnak abból. Érdemesebb lehet inkább az egyetemi képzésen belül különféle elitképzők és -szakok létrehozásában gondolkodni, hogy a legjobbak se járjanak rosszul.
***
Summa summarum, a diplomás túlképzés valószínűleg egyszerű mítosz, ami a gazdaság munkaerő-igényében bekövetkezett változások fel nem ismerésén alapul.
