Az alábbi írás hasznos gyakorlati tanácsokat tartalmaz,
nem csak B-kategóriás haknisoknak. Amennyiben nem egy rendes, megszokott nekrológot, hanem kereskedelmi/píár-nekrológot akarunk írni (azaz: valójában magunkat szeretnénk promotálni), NE hallgassunk ezekre a tanácsokra semmiképpen!
Jótanácsok:
1. Ha egy idős korában elhunyt nagy humanistáról, művelt emberről írunk, írásunknak ne adjunk hatásvadász, általunk rendkívül frappánsnak és trendinek gondolt címet. Főleg ne tegyük ezt akkor, ha rögtön azzal kezdjük az írást, hogy az elhunyt egy úriember. Mert így csak nagyobb a kontraszt, és jobban látszik, hogy mi viszont egyáltalán nem vagyunk azok.
2. Természetesen a nekrológ lehet nyugodtan személyes, ám egy bizonyos határt be kell tartanunk. Ha a nekrológ fele nem az elhunytról, hanem rólunk szól, valamint folyamatosan és erőltetetten azt akarjuk demonstrálni, hogy milyen jó barátok voltunk (független attól, hogy így volt-e, vagy sem), az nem szerencsés. Főleg akkor, ha mindez arra fut ki, hogy mi milyen jófejek vagyunk. Ugyanis az olvasó talán esetleg azt fogja hinni, hogy a szöveget egy egoista, beképzelt, önimádó valaki írta, akinek csak ürügy a nekrológ, és valójában saját magát akarja fényezni. Ez nem a sztorimagazin, tartsuk észben!
3. Barátságunkat demonstrálhatjuk egy közös kép vagy egy intim, nem a közönség számára készült fotó közlésével, ám bizonyos határokat nem árt betartani. A szenvedő, haldokló emberről is közölhetünk akár fotót, noha már ez önmagában aggályos. Ha viszont a szövegben külön utalunk rá, hogy katasztrófaturistaként néztük és le is fotóztuk a tragédiát, hogy mi készítettük az utolsó képet, és hogy erre milyen büszkék vagyunk, az egyszerűen végtelenül gyomorforgató.
(Ha ezt mégsem gondoljuk így, akkor nyugodt szívvel fotosoppoljuk legutóbb megjelent cédénket a haldokló kezébe, ez már igazán nem számít. De lehetőleg a youtube-ra azért ne tegyünk föl mobillal készült videót az agóniáról, akkor sem, ha ezzel a másnapi Blikknek akár még a negyedik oldalára is bekerülhetünk.
Tartsuk meg a felvételt a Fókusznak!) 4. Nekrológhoz mellékelt fotót nem kötelező gyászkerettel leközölni, de illik. Vagyis ha nincs keret, az nem baj. Viszont ha van keret, és az hupikék színű, az gáz. Még akkor is, ha a maga az egész weboldal hasonlóan ízléses színekben pompázik. A nekrológ az nekrológ, és nem buliajánló, a kép pedig az eltávozottat ábrázolja, nem pedig egy partyfotó. Sok helyen lehozhatjuk a nekrológunkat, lehetőleg illő helyet keressünk, és mondjuk ne valami pinki-punki szivárványgyárat.
5. Nem szerencsés egy egyszeri és megismételhetetlen lény halálát ezerszer olvasott giccses, közhelyes, hatásvadász sablonokkal elintézni. Ha nem vagyunk annyira elájulva önmagunktól, hogy tudjuk, nincs stílusérzékünk, és képesek vagyunk a mértéktartásra és tisztában vagyunk bizonyos normákkal, akkor akár el is állhatunk attól a szándékunkól, hogy mi írjuk meg ezt a nekrológot. Meg tudja írni más is - más meg tudja írni. Bár némi intelligencia kell ahhoz, hogy ezt belássuk, azért olyan nagyon sok nem. Hogy egy példával világítsam meg: olyan ez, mintha egy
gyászmisén elkezdnenénk
Bach után a Star Wars birodalmi indulóját játszani. Rendkívül ízléstelen, még akkor is, ha a birodalmi indulót egyébként mindenki imádja. (Remélem, azért erre nem kerül sor...)
6. Ha az előző pontokat nem tartjuk be, akkor legalább egy olyan orgánumot, újságot vagy portált keressünk az írásunk közlésére, ami maximálisan partner az ilyesmiben. Ha az esetlegesen felháborodásuknak hangot adó olvasókat pedig a lelkes szerkesztők kincstári kommentekkel a helyükre teszik, az külön jó - meg kell becsülni az ilyesmit.
***
Az 1-5. pontok figyelmen kívül hagyása pedig akkor különösen kínos, ha egyébként valóban közel álltunk az elhunythoz. Mert ez azt mutatja, hogy állításunkkal ellentétben semmit nem tanultunk tőle. Van, akinek teljesen mindegy, milyen nagy ember közelében van. Úgysem fog rajta meglátszani, bármennyire is bizonygatja.
