Összetört címerek

tita I 2008.06.03. 12:32

Rossz idők jártak az arisztokráciára 1945 után. Magyarország fejlődése szempontjából a Rákosi-féle vezetés legnagyobb bűnei közé tartozott, hogy az arisztokráciát, a főnemeseket vagyis a jó neveltetésük, kitűnő körülményeik miatt igen jó képzett volt vezető réteget nem engedték beilleszkedni. Szellemi tőkéjükre óriási szükségünk lett volna.

Az arisztokraták többsége 1945 után itthon maradt (illetve 45-46-ban visszatért) és a szerényebb viszonyok között is, ha nem is túl nagy örömmel, de késznek mutatkozott az együttműködésre. Nem is az fájt nekik a legjobban, hogy elvették földjeiket, államosították egyéb tulajdonukat, hanem az, hogy nem hagyták őket emberi körülményekhez méltóan élni, nem végezhettek képzettségüknek, tudásuknak megfelelő munkát, és a gyerekeik sem tanulhattak tovább.

A Magyarországon maradt főnemesek többsége – többnyire érthető előrelátásból – már a háború végétől önként tartózkodott attól, hogy rangját, előneveit, címeit használja. Hivatalosan azonban csak 1947 januárjában szüntette meg egy törvény azokat. A nyugatra emigrált magyar főnemesek használták rangjukat, számos világváros telefonkönyvében ott szerepeltek az ismert magyar történelmi nevek. Sokat köszönhetünk Gudenus Jánosnak és Szentirmay Lászlónak, akik évtizedeken át kutatták a magyar arisztokrácia háború utáni sorsát, megpróbáltatásait, hogy aztán végül könyvbe rendezzék a történelmi hűségnek megfelelő dokumentumokat, az egyes családok sorsát követve, de feltétlenül meg kell említeni Szekfű Gyula és Weis István nevét is, akik a történelmi arisztokrácia szerepét tudományos szempontból a legigényesebben és talán a legkritikusabban értékelték.

1945 után a koalíciós időszakban az arisztokrácia politikai megítélése meglehetősen vegyes volt, ámbár egyhangú volt a vélemény, hogy az arisztokrácia vezető szerepe megszűnt. Persze ennek akkoriban egyáltalán nem mondott ellent, hogy a főnemesség demokratikus gondolkodású tagjai, főleg a náciellenes érzelmeiket 1945 előtt aktívan kimutató személyek részt vegyenek az Ideiglenes Nemzetgyűlésben (Dessewffy Gyula, Károlyi Mihály és Teleki Géza grófok).

Az 1948-1949-es fordulat után viszont nemcsak kollektív hanem egyéni értelemben is megpecsételődött az arisztokrácia sorsa. Az arisztokrácia megítélése az arisztokrácián belül sem volt egységes. A legélesebb kritikát az osztályával szembefordult Károlyi Mihály mondta ki. 1946-ban a Valóságban megjelent tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg a nyugati arisztokrácia a XVIII. századtól kezdve fokozatosan demokratizálódott, az elmaradt Magyarország oligarchiája továbbra is feudális jellegű maradt.

A magyar és az angol arisztokráciát összehasonlítva rámutat: bár lényegében Angliában is megmaradtak a döntő osztálykülönbségek, az arisztokrácia az ipari, kereskedelmi világban kénytelen volt sokféle emberrel érintkezni, és nem éreztethette többé korlátlan hatalmát, lassan levetette magáról azokat a hűbéri tulajdonságokat, melyeket a magyar gróf a XX. századba is átmentett. Az anglikán egyház befolyása alatt álló angol úri osztály kevésbé volt merev gondolkodású, mint a katolikus légkörben nevelkedő aulikus magyar arisztokrácia, mely egészen a legutolsó időkig megvetette az ipart, a kereskedelmet, és továbbra is földje hozadékát tékozolta. Még a bankok ügyvitelében sem igen vállaltak szerepet. Az ipar és a kereskedelem ügyeinek intézését a zsidóknak és a sváboknak engedték át, az állami és a megyei hivatalok vezetését pedig leginkább a kisnemesekre, dzsentrikre bízták. De nem lehet elvitatni, hogy az arisztokrácia, a főnemesek kifinomodott ízlésükkel, műveltségükkel nagyban hozzájárultak a művészetek fejlődéséhez.

Károlyi Mihály végkövetkeztetése: az arisztokrácia levitézlett. Ami érték benne volt, az 1940-es évekre mind elherdálta.

„Talán kiemelkedik közüle egy-egy lelkiismeretes ember, de - amíg régente még a legrosszabbak is megőriztek bizonyos méltóságot, kötelezettséget, következetességet, addig – ma az osztály, mint egész nem tudott megállni a lejtőn és a saját, féltve őrzött becsületét is bepiszkolta.”

Írása végén nem kis felindultsággal állítja ki a végbizonyítványt:

„Mi maradt meg az arisztokrácia értékeiből? Semmi. Ők, akiknek még a polgár is ötödrangú lény volt, a végén csak a kispolgári és alvilági SS és hasonló bandák kegyéből éltek. Nem mentség, hogy nem vettek tevékenyen részt az elmúlt két évtized politikájában. Ott álltak a háttérben és sokszor kényes posztokon szolgálták a rendszert Horthytól Szálasiig. Annak az osztálynak, amely önmagát is elárulta, nincs többé létjogosultsága.”