doktorur
I 2008.05.22. 14:00
Ismét egy reggel, ismét a fáradtság csak a változatosság kedvéért most lázadozó izmaink okozta fájdalom is társul hozzá. A reggeli bôséges, melynek elfogyasztása után csendesen csordogálunk vissza szállásunkra, s közben kedélyesn hódolunk a helyiek egyik kedves társas-játékának, a mindenki köszön mindenkinek címûnek. Azok után, hogy az elsô alkalommal porig égtem, mikor éjnek évadján a kivilágítatlan utcán szép estét kívánt egy kedélyes ám a meglepetés erejével érkezô és ható idôs nôi hang, egyetlen alkalmat sem szalasztottam el, hogy ne én köszönjek elsônek. Mielôtt a szállásunkról az állomásra érkeztünk volna - bár állomásnak nevezni egy 30 méteres betonkockákból a sínek mellett kirakott csíkot erôs költôi túlzás - még az a tisztesség is megesett velem, hogy egy, a kapuja elôtt álldogáló idôs székely megsüvegelt. Gyermekeim még az ideút során új barátot
szereztek maguknak, így a reggeli találkozások részükrôl az este és az éjszaka élményeinek egymás szavába vágva való közlésével kezdôdnek, majd a mintegy 10 órás - nagyrészt alvással töltött - mozgáshiányt pótlandó vad vágtatásba kezdenek. Aminek okán a mi reggeleink a gyermekeinkért való aggódás jegyében telnek, lévén a faluban járda nincs ellenben jelentôs kamionforgalom van, valamint e reggeli viháncolós fogócskák javarészt a sínek között történnek. A várakozás perceit a társaság egy része bámészkodással tölti - köztük én is - és nagy lelkesedéssel szemlélem az épp a fészkét csinosító gólya ténykedését. Komótosan babrálja az ágakat a villanypózna tetején, s még a menetközben megérkezô szerelvény dudaszavára sem hajlandó kizökkenni a szerepébôl.
Mai utunk Gyimesbükkre visz, ahol annyi minden fog történni, hogy titkon a klónozásomon kezdek gondolkodni mert már elôre bánom azokat, amelyekrôl lemaradni kényszerülök. A mádéfalvi kitérônél nyikorogva veszi a szerelvény a kanyart a rozsdás síneken - ki tudja, mikor járt erre utoljára vonat - és a 26 ezrelékes lejtôk miatt villanymozdonyos segítséggel megerôsített kompánia meglódul a gyimesi havasok távolban kéklô hegyei felé. Az ablakok elôtt suhanó kép a szokatlanul szépbôl lassan hihetetlenül széppé, majd nemsokkal késôbb meseszerûen gyönyörûbe vált. Nehéz szavakba önteni a látványt: meredek oromfalak, merészen az ég felé nyúló sziklák, a flóra hihetetlen sokszínûsége - úgy szó szerint, mint átvitt értelemben egyaránt. - a szûk völgyek felett feszülô viaduktok - melyekbôl alig másfél órás utunk során több mint 120-on megyünk keresztül! - és a mélyükön ülô
csöppnyi falvak látványával betelni képtelen utazóközönség kisebb fajta közelharcot folytat a folyosói ablakok melleti helyekért. És itt kéretôzik ismételten gombóc az ember torkába, ahogy a fentrôl gyermekjáték méretûnek látszó házak udvarán és a sínek mellet egyre felszaporodnak a lelkesen integetô és mosolygó emberek. Csángóföldön járunk, magyar címeres mozdony erre 65 évvel ezelôtt járt utoljára, bár annak az ablakaiból valószínûleg nem lógott ki többszáz magyar lobogó. A lassan haladó szerelvénnyel gyerekek futnak együtt, s néhány öreg ház mégöregebb lakójának kezében az integetésre szánt fehér zsebkendô elindul a szemek sarka felé. Hull a könny a kertek végén, hull a vonaton. A falvak girbe-gurba útjain tömött sorokban vonul a kocsikaraván és az átjárókban kisebb fajta rögtönzött népünnepélyt tartanak a várakozók a helyiekkel karöltve. A látottaktól felvillanyozott utazóközönség lelki megpróbáltatásai azonban nem értek még véget, hiszen mikor a vonat begördül a gyimesbükki vasútállomásra a mintegy ezerfôs tömeg hangos éljenzése és zászlólengetése mellett, a szeretetnyilvánítás e formájától elszokott szív számára a megszakadást elkerülô utat tán csak az ismét jelentôs mennyiségben és szívélyességgel osztogatott köményes pálinka jelentette.
Lépteinket a fôútra igazítva hamar rálelünk Böjte atya frissen átadott árvaházára, melynek avatási szertartása a nem messzi hegyoldalban lévô kápolna elôtti domboldalon kezdôdik nemsokára, és amelyet szintén hosszú idô után - igaz sajnos csak erre az alkalomra való tekintettel - magyar nyelven celebrálhatott az atya. Mi a 30-as számú ôrház avatási ünnepségét választjuk a szentmise helyett, ami a vele szemben lévô domb tövében
helyezkedik el, a Rákóczi vár romjainak tövében, és innen látjuk amint a kígyózó sorokban érkezô embertömeg lassan megtölti a hegyoldalt. Az avatandó ôrház különlegessége elhelyezkedésében rejlik, ti. ez volt a történelmi magyarország legkeletibb pontja, s csak ezen túl kezdôdött Románia. Az aprócska épület körül hatalmas a tömeg, és az avatóbeszédek lelkes tapsvihart váltanak ki belôle. S végül elérkezik a történelmi pillanat: a 017-es számú magyar címeres mozdony begördül az ôrház elé. Ha csak egy röpke pillanatra is, de Magyarország Gyimesbükkig ért. És e pillanat részese volt két olyan szeglete a múltnak, mely megújhodásában magában hordozza egy szebb jövô lehetôségét. Egy a múltjára büszke, jövôjéért tenni képes és akaró nemzet kinyilatkoztatása, hogy lehet így is élni. Békében a múltunkkal, békében önmagunkkal. Át tudták lépni önnön korlátaikat még a "motoros cicahordák" és a helyszínen nagy számban jelenlévô Magyar Gárda tagok is. Nem volt revizionista ôrjöngés, csak ünnep a szívekben. Sajnos ez a pillanat is végetért, és farkaséhségünket némi míccsel enyhítve visszaindultunk a vonathoz. Magam talán egy párszáz fôs ünnepi közönségre készülvén elôzetesen, meglepôdve tapasztaltam a résztvevôk nagy számát. Utólagos információk szerint mintegy félmillióan voltunk, valószínûleg jelentôs traumát okozva az alig pár száz fôs falucskának. Az elôzô napról maradt és a délelôtt felhalmozott fáradtság hosszúra nyújtja talpunk alatt a visszavezetô utat, szerencsére a házak elôtti lócák gazdái jószívvel ajánlanak árnyas pihenôhelyet maguk mellet a megfáradt utazóknak. Csak arra kell vigyáznunk, hogy szíves kérdéseikre adott válaszainkat igyekezzünk az udvariasság szabályainak határain belül a lehetô legszûkebbre fogni, mert különben sosem szabadulunk az otthoni dolgok iránt feltûnô lelkesedést mutató helyiek kiváncsisága alól. A visszaút a szállásadó faluig csendesen telik. Ki az elmúlt napok eseményeit elemzi, ki - mint jómagam is - a családja apró-cseprô tagjait terelgeti az álommanó karjaiba, mert az este hosszúnak igérkezik.
A jól megérdemelt és ismét kiváló vacsora után búcsúestre invitálnak a helyi kultúrházba, mely mindössze két kilométerre fekszik az étteremtôl - s így háromra a szállásunktól, de úgy döntünk, hogy nekünk az a kis séta már úgyis mindegy. Egy bô félórás kis mûsor majd az azt követô táncház után lassan lépdelve terelgetjük megfáradt tagjainkat s a még mindig pörgô-forgó apróságokat az éjszakai pihenô irányába. Az ég alja már átadta magát pihenésnek, felhôtakaróját magára húzta és mitsem törôdik a vaksötétben botorkáló földi halandókkal.
És ismét egy reggel, ismét a fáradtság, ismét egy indulás. Csak most már hazafelé. A "megvaneminden" ilyenkor szokásos mantrája után a szívélyes házigazda segít csomagjainknak az állomásra juttatásában, majd a fújtatva begördülô vasparipa elnyeli azokat velünk együtt, és ismét kezdôdik a zakatolás, a táj vágtatása. Ismerôs már az ablakok elôtt futó film, hisz láttuk már három napja, csak akkor fordítva. A gördülô kocsmában (büfékocsi) a kapatos férfikórus Kossuth nótákat énekel, a hangszórókból búcsúképpen erdélyi írók sorai szólnak, a tisztelt publikum számot vet. Az idô lassan vánszorog, de csak késlelteni tudja az elodázhatatlant, a pillanatott, mikor megérkezünk majd otthonról, haza...
Képek:
Indóház. További képek:
Index.
Kis szubjektív retrospektív Csíksomlyóról I.
Kis szubjektív retrospektív Csíksomlyóról II.
Kommentelni az I. résznél lehet.
