A konzervativizmus meglehetősen széles skálán mozog. Van ugye Michael Oakeshott és John Kekes szkeptikus, pluralista, gyakorlatias életszemlélete, aztán egy egészen picit "jobbra" Scruton és Burke, aztán egy nagyobbat "jobbra" De Maistre, aztán egy marha nagyot jobbra a metafizikai tradicionalisták, René Guénon, Julius Evola báró és magyar tanítványai: Gazdag István, László András és a KKKSZ, vagy például ők. Szerintem a józan ész határa valahol De Maistre környékén van, az evolaisták messze túl vannak rajta.
Lássuk, hogy miért.
1. A történelem iránya
A szkeptikus, pluralista, gyakorlatias konzik (továbbiakban: gyak. konz.) alapvetően azért ellenzik a modern, világmegváltó ideológiákat, mert azt állítják, hogy a társadalom, a politika annyira bonyolult valami, hogy azt az egyén a maga eszéből kiokoskodni képtelen, hanem ehelyett generációk összegyűlt, gyakorlatilas tapasztalatára, tudására, megszokásaira, hagyományaira kell inkább támaszkodnunk. A kiindulási pont tehát egyszerűen annak felismerése, hogy a feladat brutálisan nagy, a képességeink pedig korlátozottak. Ebből kétféle történelemszemlélet származhat: a történelemben vagy lassú, szerves fejlődés van (társadalmi-politikai fejlődésre gondolok, nem tudományos-technikaira), vagy egyáltalán nincs fejlődés, mert miközben lassan tanulunk, felejtünk is, mert ez a fajta tudás írásba nehezen foglalható, ezért könnyen vesznek el belőle elemek. A történelem tehát vagy önmagát ismétli, vagy lassan és nehezen halad. A nagyon ideológikus korokban van némi átmeneti hanyatlás, de utána - remélhetőleg - némi fájdalmas születés után egy új gyakorlatias, tapasztalatorientált orthodoxia alakul ki. Számomra ez a ciklikus történelemszemlélet tűnik a legreálisabbnak.
A metafizikai tradicionalisták szerint viszont az ismert történelem (kb. 7000 év) egészében és már jóval előtte is egyértelmű és radikális visszafejlődés, hanyatlás volt: az aranykor után az ezüstkor, majd a vaskor, végül a sötét kor következik.
Ezen a ponton egyszerűen az olvasó józan eszére apellálnék: a történelem egésze tényleg radikálisan hanyatlónak néz-e ki? Úgy értem, az például nem jó, hogy van hitelpénz, szcientológia és gyűlöletbeszéd-törvény, de az például jó, hogy nincs boszorkányégetés meg vasszűz. A történelem bonyolult valami, és látványosan megfigyelhetőek benne ciklusok, pl. görög-római kor, majd kb. ugyanaz visszajött a reneszánszban, majd még egyszer a XIX. században. Egyértelmű, folyamatos hanyatlásról beszélni éppoly durva leegyszerűsítés, mint amikor a haladárok egyértelmű, folyamatos fejlődésről beszélnek.
Gyakorlatilag ez az egész metafizikai tradícionalizmus olyan, mintha valaki a baloldali-liberális-haladár-aufklérus folyamatot 180 fokkal megfordítaná, a pontos, totális, tükörszerű ellentétére. Márpedig ha valami nem igaz, hamis, a tükörben is hamis marad: az ultraracionalizmusra nem az ultra-irracionalizmus, a populizmusra nem a könyörtelen, kizárólagos hierarchizmus a helyes válasz - tulajdonképpen ezzel a megállapítással be is fejezhetném ezt a cikket, de nem teszem, mert van még a csonton lerágni való hús bőven.
2. A tradíció? Melyik tradíció?
A metafizikai tradicionalisták a történelem egészének folyamatos hanyatlását azért vallják, mert azt állítják, hogy minden vallás egy közös metafizikai tradícióból ered, és voltaképpen már a külön vallások megjelenése is a hanyatlás egyik első lépése volt. Aki egy kicsit is beleásta magát akár a keresztény, akár a zsidó vallásba, akár a buddhizmusba (én abba), tisztában van vele, hogy ez mekkora marhaság. A vallásokban - az erkölcsi tanításokat leszámítva - az egyetlen közös pont az, hogy az, ahogy az énünket, egónkat általában látjuk, az nem teljesen stimmel. Ez nem nagy felfedezés, erre bárki rá tud jönni, ha véletlenül pl. pszichedelikus gombát eszik csiperke helyett. A nagy kérdés ott van, hogy mi nem stimmel, hogyan és miért, és erre a vallások radikálisan különböző válaszokat adtak.
Aki egy kicsit is komolyan foglalkozott az öt világvallás közül négy bármelyikével, Napnál világosabban látja, hogy a keresztény szent, a zsidó cádik, a hindu guru, a buddhista megvalósítő között nagyon nagy különbségek vannak. Például a zsidó vallás szerint Isten a kellemes dolgokat, mint a jó ételek, a házasságon belüli szex, azért adta, hogy bűntudat nélkül, hálásan élvezzük őket. A keresztények hozzállása általában ennél kicsit bűntudatosabb. A hinduizmus hajlamos vagy nagyon aszkétikus, vagy nagyon szexmániás lenni, ami pedig a buddhizmust illeti, szerzeteseknek ebből semmi, nyilván, világ gyakorlóknak a tanács, hogy mértékkel, de nyugodtan élvezzék a dolgokat, de ne kötődjenek hozzájuk, mert minden változik, elmúlik és más lesz helyette, ami pedig a megvalósítókat (jógikat) illeti, ők ezeket eszköznek használhatják a tudat természetének felismeréséhez, például, volt egy jógi, aki minden pénzét elszerencsejátékozta, majd üres zsebein meditálva ismerte fel forma és üresség, tudat és tér egységét.
Még nagyobb különbségek vannak akkor, ha azt nézzük, hogy miért - de ebbe belemenni most nincs sem idő, sem hely, inkább csak leszögezzük: egy nagy közös metafizikai tradíció márpedig nincs.
Fentebb azt írtam, hogy az öt világvallásból négy. Miért? Mert a hinduk a kivételek. Ők imádnak összekutyulni és beolvasztani mindent. Ők Buddhából Visnu 8. megtestesülését csinálták, amin valószínűleg nagyon nevetett volna, hiszen keményen kritizálta a hindu vallás legszentebb alapelveit, például, a lélek létezését (anátman). Jézusból pedig a gyógyítás istenét csinálták a hinduk - egy mai hindu, ha beteg, akkor ismételgeti, hogy Swámi Jézus, Swámi Jézus, és várja a gyógyulást. Ez is vicces kissé.
Egyáltalán, az egész indiai kultúrára nagyon jellemző egy mindent egy cukros sziruppal leöntő hozzállás, mindenféle vita vagy nézeteltérés felvállalása idegen tőlük. Egy indiai programozót, ha megkérdezel, hogy hogy halad, sohasem mondja azt, hogy rosszul, hanem azt mondja, hogy gyönyörűen, majd jobban belekérdezve gyakran kiderül, hogy sehogy. Egy hindu guru sohasem mondaná azt, hogy a másik gurunak nincs igaza, hanem azt mondja, hogy a másik is azt állítja, amit én, csak más szavakkal. Hihetetlenül nehéz a vigyorogva bólogatásnál egyenesebb véleményt kiimádkozni belőlük.
Ez egy nem túl becsületes, nem túl nyílt, nem túl bátor hozzállás, ami az európai kultúrától éppúgy idegen, mint például a kelet-tibetitől: és René Guénon és Julius Evola báró éppen a hindu vallás és kultúra rajongói voltak, ezt a mindent mesterkélten egyesítő szinkretizmust szerintem onnan vették át. Igaz, ők nem a hinduk szirupos, békés modorában, hanem nagyon is aggresszíven, legalábbis ami Julius Evola bárót illeti: de erről később.
Igaz, valamennyire rácuppantak a buddhizmusra is. Namost abból sokféle van, mivel sokféle ember van sokféle problémákkal, amelyek sokféle megoldást igényelnek, tehát én csak a magam nevében nyilatkozok: én a cowboymentalitású kelet-tibeti hagyományon vagyok rajta, és innen nézve ez az egész akkora hülyeség, hogy zongorázni lehetne. Nem állok most neki kifejteni, nem ez a megfelelő hely és idő, de amiket pl. Evola a tantrárol összehordott... Röviden: a buddhizmust nagyon félreértik, és ha minden máshoz is ennyire értenek, akkor gáz van. Nagy. Egy példa majd lesz később, László Andrástól. Magyarországon a metafizikai tradicionalisták időnként a Tan Kapujáról szoktak jönni, amit nem teljesen értek: nem tudom, hogy ott mit tanítanak, de ha valaki ismeri és valamennyire érti is pl. Gampopa The Jewel Ornament of Liberation c. könyvét, hogy utána nem fog Evolára izgulni, az biztos, szóval most hirtelen nem tudom, hogy a TK-val magával nem stimmel-e valami, vagy csak ott is, mint mindenhol, van néhány fura fazon.
3. A hatalom kérdese
Na, akkor politizáljunk is egy kicsit. A gyak. konz. egyik alapvelve a hatalom decentralizálása: mert egyetlen ember vagy bizottság sem elég okos vagy jó ahhoz, hogy túl sok és túl nagy dolgokról döntsön. Elsősorban az állami, kormányzati hatalommal szemben szkeptikusak. Természetesen a hatalom decentralizálva sem vész el teljesen, hanem jórészt csak átalakul: a természetes emberi társulási formák vezetőinek kezébe kerül: családfők, munkaadók, egyházak, lakóközösségek (falu, város, kerület) oszlopai. Ezek a társulási formák általában, nem túl mereven, de hierarchikusak. Ennek az oka az, hogy az emberek képességei természetes módon különböznek, ezért a legtermészetesebb társulási, szerveződési forma a meritokrácia. A gyak. konz. nem fél ettől a sok kicsi és nem kimondottan katonai merevségű hierarchiától, nem tartja elnyomónak őket, inkább az erőltetett, erőszakos egyenlősdit tartja elnyomónak. A gyak. konz. szerint ezek a kis hierarchiák a hatalom decentralizációjának és a természetes, nem erőszakos társulási formáknak egyenes, elkerülhetetlen következményei.
A metafizikai tradicionalisták vágyálma viszont a kábé régi Egyiptomra emlékeztető társadalom, ahol mindenki egyetlen bazi nagy hierarchia része, ahol a hierarchia nem meritokratikus, nem a dolgok hatékony szervezésének eszköze, hanem egy olyanfajta odaadás az alapja, hogy az alsóbb polcon álló életének egész célja, központja nem más, mint a felül levő feltétlen szolgálata. Afféle oligarchikus kollektivizmus ez. Jó, csak félig-meddig kollektív, de nagyon oligarchikus.
A hierarchia csúcsán a Nagy Testvér valamiféle istenkirály, szent-király áll, aki magában testesíti meg kábé az egész társadalom életének célját. Ugye nem kell magyarázni, hogy mi a bajom vele?
4. A monarchia kérdése
A gyak. konz. általában kedvelik az alkotmányos, parlamentáris, korlátozott monarchiát. Ennek több oka van. Egy, a választott politikusok túlságosan rövid távon gondolkoznak, kell legalább egy ember a Parlamentbe, aki nem hajlandó a felélni a jövőt a jelen kedvéért, mert faszányosan működő országot akar örökül hagyni a gyerekének. Kettő, szabadságjogainkat nehéz mással megvédeni, minthogy örökölt jogok, és örökölt jogaink megvédésére olyanvalaki alkalmas, aki szintén örökölt jogon bírja a hatalmát (Burke). Három, hasonlóképpen, a demokratikus populizmus tulajdonjog-csorbításainak gáncsolására is alkalmas, "Egy polgárkirály alatt minden polgár király." (De Maistre). Négy, úgy egyáltalán: a játékelmélet és a hétköznapi józan ész szerint a kevert stratégiák hajlamosak hosszú távon működni, pl. a digók is úgy tudták megnyerni a futball-vébét, hogy feladták az egyoldalú, védekezésorientált catanaccio-t: és mi lehetne frankóbb kevert stratégia annál, mint hogy egy örökjogú, dinasztikus távlatban gondolkozó királyt keverünk egy választott, rövid távon gondolkozó Parlamentbe? De ha muszáj - és hát muszáj - ki tudunk egyezni egy köztársasággal is, ha a demokratikus populizmust korlátozó intézmények (Alkotmánybíróság, felsőház) erősek és teszik a dolgukat.
Hangsúlyozni kell, hogy nem abszolutizmusról, nem diktatúráról van szó. Ha megnézzük az európai hagyományokat, pl. a magyar Szentkorona-tan lényege, hogy a király, papság, nemesség és polgárság és 1848 után a jobbágyság is, tehát mindenki, együtt alkotják a Szent Korona testét. Szó sincs arról, hogy a király uralkodik, ahogy épp jólesik, és mindenki másnak kuss van.
Hasonlóan, a brit hagyományok szerint is a crown definíciója a "king in parliament": király és választott képviselők együtt, közösen élhetnek csak a korona jogaival.
A fékek és ellensúlyok nem a demokrácia találmányai: tök hagyományosak.
A metafizikai tradicionalisták fáraóizmusa, vagy mi a búbánat ez, de valamiféle nagyon-nagyon abszolút isten-királyt, szent-királyt akarnak, mindenféle fék és ellensúly nélkül, és az ezzel a gyakorlatias hagyománnyal élesen ellentétes. Egyszerre túl ősi és túl modern. Túl ősi, meg a régi Egyiptomra vagy a termékeny félhold isten-királyaira emlékeztet, túl modern, mert az abszolutizmusra és a diktatúrákra is.
Nem akarok most belemenni, de szinte minden problémánk oka: a monopolisztikus, uniformizáló, monolitikus, túl nagy, túl sok és túl elnyomó állam alapvetően az abszolutizmus találmánya. A demokraták csak annyit csináltak, hogy lecserélték az abszolút felséget abszolút népfelségre, amitől persze még nagyobb és még durvább lett az állam, hiszen onnan kezdve már a noblesse oblige sem fogta többé vissza, onnan kezdve nem maradtak az állam előtt zárt ajtók. Az abszolutizmus előtti alkotmányos feudalizmus (vagy azon országok történelme, ahol nem volt abszolutizmus: Anglia például) sokkal sokszínűbb, decentralizáltabb, érdekesebb volt, akkor még az állam nem szólhatott nagyon bele, hogy a természetes életközösségek - családok, egyházak, városi tanácsok - mit csinálnak...
5. Pontosan ki is alkalmas Nagyon Nagy Főnöknek?
László András röviden azt felelte egyszere erre, hogy kb. Milarépa. Tééééényleg? Milarépa a legnagyobb tibeti buddhista jógi és költő volt, és soha, soha, soha nem akart király v. efféle lenni. Azt akarta csinálni, amit csinált: ült egy barlangban, meditált, dalokat írt, később tanított. Buddha maga királyfi volt, de lelépett, Tilopa király volt, de unta és lelépett. Érezhető itt egy minta, ugye: a spirituális vezető és a politikai vezető eléggé más típus, más szerepkör, másféle embert igényel.
Egyáltalán, buddhista szempontból ez az überabszolutista királyfetisizmus abszolút nem hagyományos. Ez inkább hindu, ők vannak nagyon rajta Ráma király életrajzán, például. A buddhisták tisztelik az uralkodókat, de nem keverik össze az uralkodót a szellemi vezetővel. A Dharma-uralkodók feladata, hogy a tanítások alapján bölcsen végezzék a munkájukat, nem a megvilágosodás a dolguk, nem válnak semmiféle szuperszimbólummá vagy földi istenséggé, egyszerűen csak kezelik az ügyeket. Ezért a szimbólumuk a vaskerék: a vas ugye olyasmi, ami önmagában nem túl értékes, hanem funkciója, gyakorlati hasznossága van. A megvalósítók, gyakorlók azok, akik buddhává akarnak válni és a buddhaság szimbóluma az aranykerék: valami, ami önmagában nemes és értékes, de fát vágni például nemigen lehet vele, tehát nem a gyakorlati dolgok kezelése a célja. Az uralkodó/menedzser és a megvalósító, vas és arany összekeverése alaphiba, ezért ez a fáraóizmus nagyon-nagyon nem buddhista hozzállás.
6. A modor és hozzállás kérdése
Julius Evola báróban és követőiben, mint pl. Gazdag István, László András, elsősorban ez a zavaró. Tény: kioktató arrogancia vétkében magam is hibás vagyok. De amit ők előadnak, az az aggresszív, brutális gőg, az valami hihetetlen. Szerintem jóformán féregszámba sem veszik a mai embereket és meg vannak győződve róla, hogy toronymagasan felettük állnak. Egy normális nagyképűség rendben van, de szerintem minden erkölcs alapja annak felismerése, hogy nagyjából ugyanabból az emberi matériából vagyunk faragva, sorsközösségben vagyunk, csak éppen más képességekkel vagyunk megáldva. Szerintem, ha ez a sorsközösség-vállalás hiányzik, az általában nagyon brutális politikai gondolatokhoz és rendszerekhez vezet.
A cikkre született válasz itt elérhető.
