"Ismét megtalálták Antall József egykori miniszterelnök Pestújhelyről immár második alkalommal eltűnt mellszobrát." Így kezdődik a hír. Groteszk, nem? "Ismét."
Antall egy másik, I. kerületi mellszobrának sincs sokkal jobb sora: azt
rendszeresen vörös festékkel öntik le.
A dolognak van egy általánosabb tanulsága is, melyet
Antal Dániel remekül összefoglalt: "Én ezt nem tudom nem összefüggésbe hozni azzal, hogy az elmúlt években a rombolás bűncselekménye (...) helyett a közvádló egyszerű rongálásért állította bíróság elé a csőcseléket.(...) Hogy semminek nem lett erkölcsi, jogi következménye."
Ami számomra különösen félelmetes és elszomorító, az az, hogy jobban belegondolva mennyi mindent szimbolizál Antall szobrainak sorsa. Annyi szobor és emlékmű van az országban - a legrosszabbul azonban valahogy mindig az őt ábrázoló szobrok járnak.
Az, hogy egy történelmi alak megítélése annak emlékművein is sokszor "lecsapódik", nem újdonság. Az azonban meghökkentő, hogy milyen szélsőséges indulatokat képes kiváltani még ma is Antall: az egyik népszerű álláspont szerint ő egy
horthysta-fasiszta gazember, a másik szerint pedig
"küldött ember", komcsi ügynök. Hogy a szobor vörös festékkel való leöntése, rongálása mögött mi van: jól sejthető. Hogy a demokratikus, szabad Magyarország hiszterizált politikai terében az indulatok nem csak a sajtóban, hanem a köztereken is sorozatosan lecsapnak Antallra, jelen rendszer egyik "alapító atyájára": nagyon is elgondolkodtató.
Mélyen ironikus és maximálisan igazolja így utólag is Antallt, hogy ez a politikai és tényleges vandalizmus mennyire ellentétben áll az ő nyugodt, távolságtartó, mérsékelt, párbeszéd-és kompromisszumképes, rendkívül kulturált alkatával. (Ahogy
homopoliticus írja a 14 éves antalli örökségről: "Nem szolgálta ki a jobboldali tömegek vágyait, meg semmilyen tömegek vágyait se, erre alkatilag képtelen lett volna, nem is értett hozzá.")
De nem csak a személye megítélését övező vitákat tükrözi Antall szobrainak sorsa, hanem azt is, hogy milyen állapotok uralkodnak ma a rendszerváltozás utáni Magyarországon. Ez talán még elszomorítóbb. Ezeket az állapotokat pont a rendszerváltás miniszterelnökének emlékműveiről sajnos igen könnyű leolvasni, itt valahogyan különösen "összesűrűsödnek". Az erkölcsi (kegyeletsértés), a szociális és a jogi, rendészeti, törvénykezési(ld.
Uj Péter Színesfém c. írását ill Antal Dániel fentebb idézett bejegyzését) problémák, mint a jelenkori válság tünetei, ironikus módon pont annak az embernek az emlékműveit sújtják egyesült erővel, akinek politikai öröksége pont ezekre a problémákra kínálhatna megoldást: Demokratikus intézményrendszer kialakítása, jogállamiság komolyan vétele, népszerűtlen intézkedések bevállalása, feddhetetlen államférfiúi magatartás, határozott piacpártiság, olcsó szociális populizmus mellőzése, konstruktív parlamenti együttműködés, kompromisszumkészség, saját oldal szélsőségeseivel való leszámolás, hatékony és eredményes külpolitika.
(Ha létezett volna akkor a kurucinfo, a horthyfasiszta miniszterelnök külügyminisztere, Jeszenszky Géza Bush-ékra rátelefonálva valószínűleg jóval gyorsabban elintézte volna a dolgot (ld. pl. legutóbb
Darányi András esetét) , mint a nagy antifasiszta miniszterelnök alsóneműként váltogatott minisztereinek bármelyike... )
/A képeket az origo.hu-ról szedtem./
