Következzék Arisztotelész-csokrunk következő szál virága, némi segítség konzervatív lelkületű joghallgatóknak.
Lakatos Márk írása
Arisztotelész hatása a római jog dologosztályozására
Bevezetés
A római jog története és institúciói című tankönyvben gyakran találkozhatunk filozófiai háttérre utaló kijelentésekkel – ám ezek kifejtése a római jog merev természete szempontjából egyfelől túlságosan elvont, spekulatív, másfelől szükségtelen. A tankönyv szerzői ezért legtöbbször a rendkívül sarkított, „görög filozófia” terminushoz folyamodnak, ám a görög filozófia önmagában vett jelenségét nem minden esetben szerencsés ilyen módon egyetlen jelzős szerkezetbe tömöríteni. Mindamellett ez a redukció tudatos, mivel a római jogra és jogászokra ható görög filozófiák leginkább a sztoikus filozófiában illetve Arisztotelész munkásságában merültek ki: de ezek összefoglalása a római jogon kívül esik, éppen ezért nem ismerhetjük meg őket bővebben a római jog történetén és institúcióin keresztül.
Ez az összehasonlítás Arisztotelész hatását kívánja kiterjeszteni a római dologi jog egy részterületére, a dolgok osztályozására. Arisztotelész filozófiájának alapját ugyancsak a kategóriák természetének meghatározása képezi. E meghatározás merev rendszert alkot, csakúgy, mint a dolgok osztályozása, s arra törekszik, hogy kiterjedjék az élet minden területére. Így a dologi jog egyes és különös kategóriáinak megértéséhez Arisztotelész korai filozófiája nem feltétlenül elengedhetetlen, ám mindenképpen hasznos alapot biztosít. Az alábbiakban tehát vázolnám Arisztotelész a dolgokat, mint létezőket és szubsztanciákat vizsgáló főbb munkáit, ezt követően pedig összevetném a Filozófus által meghatározott kategóriákat és a dolgok osztályozását a római jogban.
Metafizika – VII. könyv
Arisztotelész a Metafizika VII. könyvében fejti ki a szubsztanciáról szóló tant. A szubsztancia ennek megfelelően vagy önálló létező, vagy tulajdonságok hordozója, ezen felül minden, ami állítható, vagyis szerepelhet állítmányként a mondatban. E két meghatározást tíz kategóriában írja le – létezik tehát a szubsztancia, a hely, az idő, a minőség, a mennyiség, a helyzet, a birtoklás, az elszenvedés és a cselekvés – valamint az imént említett állíthatóság. Ezek az elsődleges kategóriák. Ezeken belül léteznek természeti szubsztanciák, melyek anyagból és formából állnak, valamint anyag nélküli szubsztanciák, vagyis a tiszta formák, mint Isten, amely szubsztanciát Arisztotelész mozdulatlan mozgatóként jellemez, és a bolygókat mozgató intelligenciák – ennek magyarázata a következő: kör alakú pályán mozogni csak olyan képes, ami intelligenciával rendelkezik.
Ám a filozófiailag fontos kifejezések többértelműek, így Arisztotelész bevezeti a létező fogalmát. A létezőt az ógörög nyelvben a létige főnévi igeneve, az einai fejezi ki, vagy a létige participiumai, az ón és az úsza szavak, mivel a ragozott igét ki lehet váltani a participiummal. A létige ilyen módon való használata azt jelenti, hogy létezőről beszélünk. A létező tehát tízféleképpen mondatik, mert tíz kategória van. A szubsztancia hívószava az ami névmás, ez határozza meg a dolgot, amiről szó van, ezt-a-valamit. A kérdő- és vonatkozó névmások esetében a szubsztanciára mindig rákérdezünk, avagy utalunk rá. Ám ez a szabály kizárólag az általános szubsztanciák kategóriáinál él – általános szubsztancia pl. az ember. Ebből kifolyólag az individuális szubsztancia is létezőt jelöl, így pl. Szókratész. A milyen? kérdő névmásra a minőség megadásával válaszolunk, s ezt továbbvezetve körülírható mind a tíz kategória.
Metafizika – III. könyv (Meta b)
Arisztotelész kutatói a Metafizika III. könyvét Aporiák könyvének nevezik. Az aporia görög kifejezés kiúttalanságot jelent, a görög porosz (vagy latinul porus) utat, ösvényt jelentő szó fosztóképzővel ellátott alakja. Azért áll használatban az aporia kifejezés, mert Arisztotelész nem válaszolja meg az itt felvetett, saját kútfőből eredő problémáit. Vajon a séta, az egészségesség, az ülés létezők-e? Vagy szubsztancia-e az, aminek a neve főnév? Arisztotelész itt kétféleképpen jár el. Egyfelől szigorú, mivel kijelenti, hogy csak az élőlények szubsztanciák, másfelől engedékeny, egyes esetekben megengedi, hogy nem csak az anyag és a forma megléte jelölhet szubsztanciát. Némely esetben maguknak a kategóriáknak is van szubsztanciájuk, s ez ugyancsak rákérdezéssel bizonyítható: pl. mi a minőség?
Visszatérve a fent említett három problémára, ezek közös kategóriát, az ún. önállótlan létezők kategóriáját alkotják. Nem szubsztanciák, hanem olyan létezők, melyek nem tudnak elválni a szubsztanciáktól – pl. a levágott kéz nem kéz, csak nominális értelemben. A szubsztancia ugyanis inkább létező, mivel intenzívebben létezik – ellenben az önállótlan létezőkkel – mert ezek a létezők azt a szubsztanciát jelölik, ami fut vagy pl. sétál. A szubsztancia azért létezik intenzívebben, mert meghatározott szubsztrátuma van, ami implicite megjelenik az állításokban. Arisztotelész ezen a ponton bevezeti az úszia és a hüpokeimenon fogalmát. Az úszia görög kifejezés itt a szubsztanciára utal, más esetekben jelenthet vagyont, vagyontárgyat, olyat, ami értékes, lényeges, valaminek a lényegi részét, vagyis a lényegét. A hüpokeimenon a hüpo- (vmi. alatt) illetve a –keimenon (fekvő) szavak összetétele, jelentése a szubsztrátumra utal. A két kifejezés együttes megjelenése összefoglalja azt a valamit, ami a minőségeket hordozza, az, ami alattuk van. Így a sétálás vagy más önállótlan létezők meglehetnek egyes individuumokban néha.
A szubsztancia tehát az elsődleges létező, ez által létezik a többi kategória. Arisztotelész itt rendkívül körültekintő osztályozást végez. Elkülöníti az egyszerű létezőket, amelyek értékesebbek, mint a minősített értelemben vett létezők, melyeket a létige duális alkalmazása tesz létezővé. A létigét lehet egzisztenciális (én vagyok – simplex) értelemben, valamint kopulatív (én kopasz vagyok) értelemben használni, ahol is az utóbbi alkalmazás a mondatban az alanyt és az állítmányt kapcsolja össze.
A következőkben Arisztotelész különböző absztrakt kategóriákat ismertet. Absztrakt szubsztanciák a matematikai fogalmak, pl. a derékszög, amely mindig 90º-os – tehát minden olyan szög, amely derékszög, az 90º-os és nem más. Elvont kategória az individuum is, pl. Szókratész (aki nem más, mint) ember – helyét az emberek species-ében jelöli ki. Valamint léteznek még tulajdonságok – pl. A ház fehér. A második példában Arisztotelész azonosító kijelentést alkalmaz. A preszókratikus filozófiában azonban ez meglehetősen nagy problémát jelentett, mivel ott még nem volt jelen a generikus alá-fölé rendeltség elve, nem tettek különbséget az önálló és önállótlan létezők között. A példa ebben a formában ugyanis azt jelenti, hogy Szókratész nem más, mint az ember, vagyis minden ember Szókratész. Ugyanígy, ha a ház nem más, mint fehér, akkor minden, ami fehér, ház kellene, hogy legyen. Ez nyilvánvalóan hibás szillogizmust eredményez. Ezt a problémát a preszókratikus filozófus még nem tudja kezelni, Arisztotelész viszont a következőképp oldja meg: szerinte az egyetlen megengedett kijelentés a tautológia – pl. Szókratész az Szókratész (ez a példa meg is jelenik Platón A szofista című dialógusában – 251/b). Ugyanígy megfelelő a ház meg van fehéredve kijelentés – ez Arisztotelésztől származik. Ebben a problémakörben áttörést jelentett Platón ideaelmélete – ezt szemléltetendő, az előbbi példánál maradva: a ház azért fehér, mert részesült a fehér ideájában. Arisztotelész tehát különbséget tesz az önálló és önállótlan létezők között.
Az Organon és a Szofisztikus cáfolatok
Az organon görög szó eszközt, szerszámot jelent, valamint Arisztotelész logikai műveinek gyűjteményére ezzel a címmel szokás utalni. Az Organon hatodik része, a Topika utolsó könyve a Szofisztikus cáfolatok, melyben Arisztotelész filozófiájának legfontosabb definícióit írja le. A dolgok ennek megfelelően két ellentétpár kategóriájában négyfélék lehetnek:
| Állítható (nyelvtani) alanyról | Nem állítható (nyelvtani) alanyról |
Alanyban van (hordozó, nem nyelvtani alany) | Általános attribútum (pl. tudás) | Egyedi attribútum (pl. Szókratész görög tudása) |
Nincs alanyban (hordozó, nem nyelvtani alany) | Általános szubsztancia (pl. ember) | Egyedi szubsztancia (pl. Szókratész) |
A felosztásról általánosságban elmondható, hogy az alany mindig szubsztancia, az állítmány pedig attribútum. E kategóriák akkor lépnek érvényre, ha kijelentésekbe foglaljuk őket. A kijelentések első osztálya a klasszifikatorikus kijelentés, pl. a kutya melegvérű állat. A klasszifikatorikus kijelentések mindig kategorikus funkcióval bírnak, melyeket transzcendentáléknak nevezünk – ezek a túllépő-túlfutó tulajdonságok, minden dolgot megilletnek, valamint nem tartoznak kategóriákba. A transzcendentálék fajtái a következők: unum (egy), bonum (jó) ens (létező), res (dolog), aliquid (valami). A kijelentések osztályozása végül a predicabile kijelentésekben végződik, melyekre a következő példák hozhatók: (1) Az ember értelmes élőlény. Itt az értelmes élőlény szószerkezet jelzője lesz a differentia specifica, és az alany lesz a legközelebbi genus fogalom. E két összetevő konstruálja a kijelentés genus proximumát, ami lehetővé teszi az azonosítást. (2) Minden szám vagy páros, vagy páratlan. Ez a példa sajátosságot (lat. proprium) fejez ki. (3) Némely ember kopasz. A kopasz jelző ebben a mondatban a járulék szerepével bír. Az első két példa sajátossága, hogy a tulajdonságok az alanyt önmagánál fogva illetik meg, míg a harmadik példa általánosít.
Ezek után térjünk át a dologi jog területére, és vizsgáljuk azt Arisztotelész szempontjából. Mi lehetett a dolgok osztályozásának alapja?
A dolgok osztályozásáról
Mint azt a bevezetőben említettem, az absztrakt filozófiai tényezők nehezen illeszthetők be az olyan merev fogalmi apparátussal bíró rendszerekbe, mint amilyen a római jog csaknem egésze. Ám ha az egészet konstituáló részek hátteréről van szó, könnyűszerrel találhatunk analógiákat az absztrakt fogalmak és a mindennapi életet meghatározó elvek és tények között. A dolgok osztályozása című alfejezet bevezetésénél tankönyvünk a következő megállapítást tárja elénk: „a római jogtudósok a dolgok osztályozása körében (de általában is) nem elvont, spekulatív – és így logikus – szisztematizálásra törekedtek (ez a görögök erőssége volt), hanem rendszerező tevékenységük inkább a gyakorlat, az élet kihívásaira válaszolt elméleti reflexiók formájában (ugyanakkor ezt a sajátos római rendszerezést is sokszor a görög filozófia inspirálta)”. Ha tehát rendszerezésről és kategorizálásról van szó, a fentiek alapján elmondhatjuk, hogy Arisztotelész kiemelkedik elődei és kortársai közül közül, így nem véletlen, hogy „ezt a sajátos római rendszerezést” is ő inspirálta. Nézzük az ezt alátámasztó tényeket.
Az összehasonlításban a tankönyv említett alfejezetében felsorolt tizenöt fő dologi kategóriára koncentrálnék. Jellegükből fakadóan ezek a kategóriák a legnagyobb, legátfogóbb megkülönböztetéssel (res in patrimonio – res extra patrimonium) kezdődnek. Pedagógiai szempontból valószínűleg így volt a legkézenfekvőbb felsorolni az osztályozás lépcsőit. Arisztotelész felől vizsgálva a dolgokat viszont éppen fordítva kell eljárnunk – a legkisebb, oszthatatlan dologtól a legnagyobb kiterjedésű entitásig. Ez a következő miatt fontos: a dologosztályozás éppen ellenkező módon jár el, mint Arisztotelész, aki a létezőt állítja központba a kategóriák vizsgálata során, és ebből építi fel a minket körülvevő világot. Ezek a létezők alkotják az egyre nagyobb kiterjedésű komplex, intenzívebben létezőket, melyeket aztán a rómaiak egyéni kategóriákkal ruháztak fel. Ám ebből kifolyólag éppen a legkisebb dologi kategória okozza a legnagyobb gondot a vizsgálat során.
Kiindulási pontként a res simplex osztálya tűnik a legkézenfekvőbbnek. A tankönyv definíciója szerint a res simplex az, amely természeténél fogva egy, egységes: amely a közfelfogás szerint nem részekből tevődik össze. Most tekintsünk egy fascest, mint a közfelfogás szerint kultikus, szakrális és szertartásos jellege miatt egyszerű dolgot önálló létezőnek azzal a feltétellel, hogy a fasces egy több vesszőből álló nyaláb és egy bárd, vagyis ugyancsak egyszerű dolgok összessége, ahol minden egyes, az egészet alkotó egyszerű dolog partes (alkatrész). A kikötés ezért vezet paradoxonhoz, mert a fascest konstituáló egyszerű dolgok külön-külön nem hordozzák a fasces funkcióját (így nem is lehetnek alkatrészei). Általános attribútuma ugyanis funkciója, általános szubsztanciája pedig önálló léte. Önálló létező azért, mert bár összetett dolog, egy funkciót tölt be, részeire a külső hatások ugyanúgy érvényesek, mint az egészre, mondatbeli jelentése egy dologra irányul. Most bontsuk részeire ezt a fascest. Mi történik akár egyetlen vessző vagy a bárd eltávolításával? A res simplex, külön funkcióval rendelkező önálló létező egyéb funkciót betöltő önálló létezőkké válna, melyek önmagukban sosem jelentették azt, amit a fasces képvisel. Eddig kölcsönösen egészítették ki egymást arra az egyetlen létezőre, melyet együttállásuk konstituál. Ebben az esetben a már-nem-fasces fasces-léte megszűnik intenzívebben létezni, ugyanakkor az azt felépítő dolgok ugyanúgy intenzíven léteznek, mint önmagukban, fascest alkotó funkciójuk előtt. Ebben áll az egyszerű és az összetett dolgok kapcsolata az arisztotelészi terminológia szempontjából.
Ennél a példánál maradva tovább elemezhető a probléma. Kimutattuk, hogy a fascest alkotó egyszerű dolgok önálló szubsztanciák, addig, ameddig a nominalitás szabályai azt megengedik, vagyis egységük megbontásáig. Ugyanígy, a fasces, álljon bár önálló és egyszerű dolgokból, sosem lehet universitas rerum, hacsak nem egy raktárnyi vesszőnyalábról beszélünk, pl. egy százkötetes könyvtárhoz hasonlóan. Ugyanakkor a fasces minőség- és funkcióvesztés nélkül nem osztható – tevődjék bár össze önálló létezőkből – így a res indivisibiles foglalja magába.
A szubsztancialitás szempontjából irreleváns a res fungibiles, a res consumptibiles, a res immobiles és mobiles, a res mancipi és a res nec mancipi, valamint a res nullius kategóriái, ezekkel nem foglalkozunk. A res corporales és res incorporales osztályok viszont rendkívül tág értelmezési felületet kínálnak. A testi és testetlen dolgok osztálya alapvetően fenomenológiai vetületű problémákat von maga után. A tankönyv a következő, igencsak lényegre törő definíciót adja meg e dologfajtákra: „Testi dolgok azok, amelyeket érzékelni lehet, testetlen dolgok pedig azok a vagyoni (pénzben kifejezhető) értékű alanyi magánjogok, amelyek adásvétel tárgyai lehetnek, mint például a haszonélvezet és a követelések”. A testi dolgokkal kapcsolatban az kell elmondanunk, hogy az érzékelhetőség pusztán az öt érzékszervünk által való érzékelést feltételezi. Ám a megkülönböztetést egy Arisztotelésztől vett idézettel egészíteném ki: „Ami érzékileg konkrétan van adva, azt valójában mindig valamilyen általánosra vonatkoztatva nézzük. Például egy fehér jelenségben egy embert ismerünk fel”. Ami testi dolog, az tehát érzékileg konkrétan adva van, mivel mindig valamilyen általánosra vonatkoztatva nézzük. Az általánosra való vonatkoztatás itt a szubsztanciára vonatkozik. A fehér jelenségben akár azt az embert is felismerhetjük, aki Szókratész maga. A felismerés tehát az általános szubsztancia (az ember) jelenségének, valamint az egyedi szubsztancia (Szókratész) jelenségének érzékelésén keresztül történik, ám az attribútum (pl. Szókratész görög tudása) nem érzékelés dolga. A görög nyelv és a helyes görög nyelv felismerése ismeretet és tudást feltételez, amire puszta érzékelés útján nem lehet szert tenni. A meghatározás ugyanígy működőképes más példákkal, ingatlanokkal, egyéb vagyontárgyakkal. De mivel a fenomenológia csak kevésbé tárgya ennek az írásnak, a problémát nem vizsgáljuk tovább.
A res communes omnium, a res humani iuris, a res divini iuris, a res in commercio és extra commercium, valamint a res in patrimonio és extra patrimonium csupán annyira részei a vizsgálódásnak, mint amennyire egyszerű vagy összetett dolgok tartoznak kategóriáikba. Vagyis különös tulajdonságaik ellenére ugyanaz áll ezekre a tág dologi osztályokban foglalt dolgokra is, mint ami a legelemibb osztályok halmazába tartozó dolgokra. Összegezve az elhangzottakat, elmondhatjuk, hogy Arisztotelész igen jelentékenyen járult hozzá a római dologi jog kialakulásához, s hatása közvetve bár, de napjaink jogrendszereiben is fellelhető.
Felhasznált irodalom
Földi András – Hamza Gábor. A római jog története és institúciói. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.
Ross, Sir David. Arisztotelész. Budapest: Osiris, 1996.
Gadamer, Hans-Georg. In: Igazság és módszer. Budapest: Osiris, 2003.
valamint
Steiger Kornél professzor előadásain készült óravázlatok összefoglalása.
