(Gabrilo és vadnyul közös cikke) A konzervatív polgárháború egyik tétje, hogy ki osztogathatja a konzervatív cimkét, ki mondja meg, mi az elfogadott konzervativizmus. A baloldali értelmiség is egy ideje kedveli ezt a megnevezést, és úgy hivatkozik rá, mintha ő lenne az egyedül illetékes ebben (is). Mi a másik oldalon állunk, úgy gondoljuk, nem fogadjuk el mércének a balosokat. Megkeressük és kialakítjuk azt a konzervativizmust, ami nekünk tetszik - és amivel kapcsolatban garantálhatjuk, hogy a magát minden tudás birtokosának gondoló balosoknak nem fog tetszeni. Közelebbről nézve úgy tűnik, hogy a konzervatív polgárháború frontjai e blogon belül is fellehetők, és a minap támadás ért minket - hogy maradjak a polgárháborús terminológiánál (remélve, hogy senki sem veszi komolyan): a Lánczi útja a fideszfasizmushoz cikk válaszcsapásra késztetett minket, és rátámaszkodtunk szellemi pershing rakétánk indítógombjára: itt repül.
Az alábbiakban Homopoliticus Miről szólt a népszavazás c. írására kívánunk reflektálni. Amellett, hogy valóban vannak olyan felismerései, melyek megfontolandók, végkövetkeztetései tévesek – szerintünk.
Az első mondat, ami igencsak sértette a fülünket: „Ebből a gondolatmenetből is látszik, hogy Lánczi András már jó ideje azon dolgozik, hogy ő legyen a magyar jobboldal meghatározó konzervatív ideológusa.” Lánczi András, azzal együtt, hogy a magyar konzervatív gondolkodás számára megkerülhetetlen, már rég nincs abban a pozícióban, hogy ő a jobboldal meghatározó ideológusa legyen (és nem gondoljuk, hogy erre a szerepre valaha is vágyott volna). A Konzervatív kiáltványnak pedig könnyen lehet, hogy szokatlan a címe, ám a cím kritizálásán túl a tartalomra túl sok utalás nem történt, holott a fölvetett kérdésre (a megszakított hagyományok, a posztkommunizmus és a magyar konzervativizmus viszonya, stb.) az említett könyvecskében vannak válaszok.
A magyar politikai rendszer szinte már hagyományos konzervatív kritikája a legitimitáshiány: létrehozhat-e egy zsarnoki és egy önjelölt elit alkuja legitim rendszert? Mint látjuk - a politikai intézményekbe vetett bizalom szinte teljes hiánya - nem. Ennek a hiánynak a pótlása nem társadalommérnökösködés, hanem elemi érdek. És miért ne lehetne ennek egyik eszköze a népszavazás? Ha csak kicsit is figyeltük, hogyan alakultak a kérdések, illetve a a népszavazás jelentőségének értelmezése az elmúlt években, akkor meggyőző Lánczi érvelése, a népszavazás a rendszer legitimitásáról is szól. Homopoliticus társadalom-mérnökösködésnek nevezi Lánczi elképzelését a legitimációról. Ez pedig szimpla fogalomzavar, hiszen a mérnökösködő habitus nem ezt jelenti. Ellenben társadalom-mérnökösködésnek nyugodtan nevezhetjük a baloldali kormányok munkásságát, különös tekintettel a most regnáló garnitúrára, hiszen ők kezelnek mindenféle kérdést (polgárosodás) technikai-mechanikai kérdésként (A lenini hagyomány ugyanis élt, él, és élni fog: a dolgok igazgatása a politikai mérlegelés, és a döntés helyett). Továbbá, ha már „elkúrtuk”, utána nincs visszaút, azaz az elrontott legitimáció jellegét megváltoztatni nem lehet. De miért ne lehetne? Egy rendszerváltás utáni posztkommunista ország berendezkedése olyan determinisztikus keretet képez, melyből kilépni nem lehet? Ha a kommunista utódpárt abszolutista módszerekkel próbálja a „dolgokat igazgatni”, akkor ez ellen nem lehet tenni semmit? Éppen a haladó irányzatok jellegzetessége az „eleve elrendeltség” tanának ez a torz, abszurd verziója. Lehetséges, hogy nincs szabad akarat, de akkor hogyan reménykedhetnénk bármiféle jobbításban is? Ha viszont szabad akarat létezik, akkor a dolgok nem megváltoztathatatlanok, és ha – hovatovább – van jó és rossz is, akkor ezek fényében igenis változtatni kell időről időre különféle dolgokon. Homopoliticus azt implikálja, hogy a rendszerváltó erőknek tudniuk kellett volna 1989-ben, mi lesz 2006-ban és az azt követő években Magyarországon, hogyan fog kinézni a posztkommunista átmenet, és hogyan lehetséges egy stabil demokrácia kiépítése. Még azt is feltételezem, hogy a gondolatmenet a kontingencia kilövésének ötlete felé konvergál, ami megint csak nem konzervatív érvelés.
Homopoliticus több frontot nyit: természetesen nem gondoljuk mi sem, hogy a 3 millió igen mindegyike harcos jobboldali antikommunista. És még az is elképzelhető, hogy a kádár-éra iránt nosztalgiát érzők is szavaztak igennel. De ezzel a jelenlegi konkrét helyzetről tereli el a figyelmet: az emberek többsége rendkívül sok összetevő alapján választ, dönt, és szavaz. Ezek egyike anyagi természetű, a többi eszmei, és egyéb. Felsorolásukra most nem vállalkoznánk. (A népszavazás előtt és után itt is és a Reakción is született írás a 3 IGEN-ig vezető rögös útról.) Mindazonáltal amit az utóbbi néhány év, és az MSZP-SZDSZ koalíció 2002 óta tartó kormányzása bebizonyított, az az, hogy nem tudnak kormányozni. Sem az MSZP, sem az SZDSZ nem tudnak kilépni azokból a gondolkodási sémákból, melyek megszülték őket: az MSZP diktatúra híján képtelen egy ország kormányzására, az SZDSZ pedig képtelen levetkőzni intellektualista-aufklärista attitűdjét. A kettő együtt borzalmas elegyet alkot: egy „nevelő” felvilágosult abszolutizmust. A koalíció – valóban masszív – hite az (volt?), hogy felülről, reformdiktatúra útján képesek megteremteni rövid idő alatt egy olyan átmenetet, melynek végeredményeként egy éppen „lecsúszó” posztkommunista ország egy csapásra nyugati típusú jóléti kapitalista országgá alakul át. Ráadásul mindezt kíméletlenül durva gyakorlattal próbálják kierőszakolni, a politikai racionalizmus legbrutálisabb válfaját megtestesítve. Az említett pártok épp ezért rövid időn belül morális és gazdasági válságba sodorták az országot. Ilyen rosszul produkciót régen mutattunk be. Mindenféle skrupulus nélkül kijelenthetjük tehát, hogy a posztkommunisták nem amiatt „nem verhetők meg a parlamentáris demokrácia keretei között”, mert olyan nagyon jó performanszot láthatunk tőlük kormányzás terén. A választ valahol máshol kell keresnünk...
A válasz pedig az, hogy bizonyos célokat aljas módszerekkel is el lehet érni. Valójában a posztkommunista elit a machiavellista-leninista hagyományt követi, mely a teljes erkölcsi nihilizmus jeleit mutatja. A hiba nem önmagában a „rendszerben” van, ámde nem is a jobboldalban – elsősorban - , mint ahogy azt homopoliticus kijelenti. A hiba valóban „bennünk” van, illetve egész pontosan azokban, akik nem undorodnak a gusztustalan eszközöktől. Homopoliticus írásában – sajnos – azok a balliberális toposzok jönnek elő, melyekre már kész médiavisszhang-berendezés van kiépítve. A jobboldal a hibás, mert rossz szövetségeket kötött, nem piacozik, etatista-kádárista. A kérdésem már csak az volna, hogy a baloldal milyen piacot hozott létre? És milyen szövetségeket kötött? És a baloldal körüli hatalmi elit mégis mihez/kikhez kötődik? Vajon egy vállalkozónak mikor volt jobb vállalkozást indítani, 1998 és 2002 között, vagy ma? Ráadásul homopoliticus az értékteremtést kéri számon a Fideszen, és emiatt súlyos önellentmondásba keveredik saját magával: a Fidesz kormányzása alatt igyekezett azokat a bizonyos „értékeket” megteremteni – az eredmények a következők lettek: a baloldali sajtó naponta a diktatúra rémképét hordozta végig véres kardként az országon; a nemzeti jelképek mögött horogkereszt rejlik; a Fidesz elnyomja az ellenzéket/a népet/a szegényeket; a baloldal válaszul „jóléti rendszerváltással” kampányolt (és nyert).
A kérdés már csak az, hogy az őszödi beszéd után és 2006. október 23-a után a Fidesz miért is tisztességtelen? A népszavazás miért volt tisztességtelen? És mi a baj a népszavazással egy demokráciában? Homopoliticusnak tudnia kell, hogy ha a népszavazás nem lett volna rendben, az Alkotmánybíróság nemet mond rá. Tulajdonképpen akkor mi is a probléma? És mégis, ha van egy konkrét helyzet (ti. hazug, kizárólag a választási eredményre ügyelő kormányzás, az ígéretekkel gyökeresen ellenkező reformdiktatúra végigverése – inkább kevesebb, mint több sikerrel -, majd ezt tetézve emberek brutális összeverése, a gazdaság tönkretétele, stb.), azzal mit kezdjen egy ellenzéki párt, ha a baloldal képtelen saját erkölcsi felelősségét belátni (a haladó „etikában” ilyen nincs)? Kezdjen gyújtogatni? Mi felelt volna meg az igen precíz és kényes kritikusoknak ebben a helyzetben? Lehet ragaszkodni a négy éves kormányzás kitöltéséhez, de a játék a mi bőrünkre megy – és ennyire talán mi is lehetünk önzőek. A demokratikus legitimáció alapja egy szerződés a választók és a kormány között – ez utóbbi szerződést a balliberális koalíció kormányzásának kezdetén egyoldalúan fölrúgta. A Fidesz pedig élt azzal az alkotmányos, és törvényes eszközzel egy olyan kormány ellen, mely a már fent említett nihilista hagyomány nevében egyszerűen negligálta a problémát.
Az egyetlen valós „vád” a Fidesszel szemben a „populizmus”. Miután a baloldal évtizedek óta övön aluli – populista! - ütésekkel bombázta a jobboldalt, és a jobboldal ezt felismervén visszavágott, a jobboldal hibás lett, vétkes, talán a legfőbb bűnös az egész rendszerváltás utáni politikai játszótéren. Miután a homokozóban a baloldal évek óta homokot szór a jobboldal nyakába, a jobboldalnak először telt be a pohár, és törte el a baloldal lapátját. A baloldal sírni kezdett, néhányan meg elkezdték sajnálni.
Homopoliticus egy alapvető dolgot hagy figyelmen kívül: egy bokszmeccsről ad közvetítést, és azt mondja, az egyik fél lehetne annyira fegyelmezett, erkölcsös, stb. ember, hogy nem bokszol (elismerem, tényleg nem szép sport). De a játszma a ringben zajlik, és nem azon kívül.