Gabrilo
I 2007.12.11. 15:54
Ballibéknél beragadtak az ideológiai váltók. Na nem most, már rég. Valami mással lehettek elfoglalva, vagy csak nem figyeltek eléggé, amikor a konzervatívokról meséltek nekik. Az azért nem úgy van, hogy ellenzékből mélyen demokratikus vagyok, vagy kantiánus, aztán kormányzó pozícióból előrángatom Hobbes-t. Egy a jelszó: tartós béke, állj közénk, és harcolj érte.
Nem eszmetörténeti áttekintés lesz persze a célom. Itt a békeérv a fontos, ami ma oly népszerű a honi baloldaliak szótárában. Padovai Marsilius volt az, aki először hangsúlyozta a békeérvet, hiszen az igazságra való hivatkozás konfliktusokat szül, ezeket kikerülendő előnyösebb a béke fenntartása, és az arra való törekvés. Valamint a már említett Hobbes is a békét tartotta a legnagyobb értéknek, és ezen béke érdekében a szuverén hatalom volna köteles eljárni – mert a Leviatán is szörny, de még mindig jobb, mint a Behemót. Mindennek olyan értelemben nincs relevanciája, hogy a honi balt hobbesiánusnak, vagy akár kantiánusnak tartanám, ments Isten.
A kérdés inkább az (és ez a kérdés meglehetősen régi), hogy meddig vagyunk kötelesek eltűrni a hatalmat, ha az rossz? Mikor lázadhatunk ellene – és főleg hogyan? És érvényesíthető-e a békeérv minden további nélkül, minden helyzetben?
A konzervatívok ideológiamentessége azt jelenti, hogy a partikuláris helyzetekben igyekeznek megtalálni a prudens cselekvést. Ez pedig annyit tesz, hogy egyetlen absztrakt ideát (egyenlőség, emberi jogok, stb.) nem akarnak keresztülerőszakolni a valóságon mindig, minden körülmények között. Ám nem árt emlékeznünk arra, hogy az ilyen típusú „elvtelenséget” épp a baloldaliak és a liberálisok nem hajlandóak elfogadni. Nekik mindig van valamiféle teleologikus víziójuk, aminek elérése érdekében „áldozatokat kell hozni” - legyenek bármilyen nagyok ezek az áldozatok. Csak hogy a dolog aktualitását lássuk: ma is élnek ezekkel. A „modernizáció” toposza a mai hazai balnál igen népszerű.
Mindemellett úgy tűnik, elkezdték szeretni a békeérvet is az igazsággal szemben. Ezen nincs mit csodálkoznunk, egy Nagy Beszéd után. Több dologgal lehet próbálkozni. Az egyik a hazugság vádjának elkenegetése vagy szimpla relativizálással (nem bontottuk ki minden szeletét), vagy magának a felelősségnek az elkenegetése, tekintet nélkül arra, hogy magában a szövegben mi hangzott el. De ha az igazság számonkérése kínossá válik, lehet folyamodni a békeérvhez – majd ezt összekapcsolni a teleokráciával (nem szabad ellenségeskedni, most össze kell fogni, ahhoz hogy Magyarország modern legyen,... stb.).
A rossz hír az, hogy hagyományaink szerint azért valamiféle erkölcsi elvárásaink vannak magunkkal és egymással szemben is. A hazudozást azért kérjük számon, mert nem tartjuk helyesnek. Nem csak azért, mert „hasznossági” megfontolásokból sem túl jó, ha egy miniszterelnök hazudozik, és meghamisítja egy kormány a gazdasági adatokat (ez utóbbi bűncselekmény, nem csak erkölcsi vétek), hanem mert – még egyszer – helytelenítjük. És kérdés az, hihetünk-e a hazugok teleologikus vízióiban? És ha egyszer ezt megtették, miért kéne bíznunk bennük?
Az igazságot kérik számon nem kevesen. Ez ellen föl lehet vetni, hogy az megoszt, feszültségeket és konfliktusokat szül (árkokat ás!), ennél pedig a béke fenntartása fontosabb. Ugyan mi nem vagyunk épp polgárháború után, hogy ennek az érvnek olyan meggyőző ereje legyen, mégis fogadjuk el: érvnek érv.
A kérdés az marad, nem egy deformált felfogása-e ez az ideológiamentességnek? Nem arról van-e szó, hogy míg a konzervatívok esetében a helyes cselekvés és az ideologikus megfontolások elvetése a valóság tiszteletéből fakad, addig a hazai balnak inkább aktuális érdekei határozzák meg az "ideológiamentességet"? És akkor ez utóbbi nem vezet megint csak a valóság megerőszakolásához? És ebben a helyzetben nem az-e a helyes, ha az igazságot kérjük számon rajtuk?
Továbbá még egy, utolsó kérdés: vajon Hobbes továbbra is a hatalomnak való engedelmesség mellett érvelt volna a tavalyi utcai jelenetek után? Bár ez lehet, hogy túl nyakatekert. Helyette tegyük fel inkább azt, a békeérv fönntartható-e, ad absurdum? Fönntartható-e a békeérv erőszakkal? És vajon a békeérv mindig előnyt élvezhet-e az igazságra való hivatkozással szemben?