Gabrilo
I 2007.11.14. 01:40
A cím természetesen ironikus, hiszen a konzervatívok szerint a legfontosabb az, hogy ne legyen sem explicit formulákba fogalmazott receptjük, se kiskátéjuk, stb. (az meg a sorsnak lehet az iróniája, hogy Magyarországon van „Konzervatív kiáltvány”, talán nem is egy.) Az alábbi rövid (és ebből következően talán kicsit leegyszerűsítő, noha épp a leegyszerűsítés az, amitől szinte minden konzervatív ódzkodik) szösszenetet azért tartom fontosnak, mert kicsit kaotikussá vált az értelmezés, illetve annak kerete.
Először is: miért van szükségünk értelmezési keretekre, megjelölésekre, kategóriákra? Pusztán praktikus oka van: Dolgokat nevezünk valaminek, hogy elkülönített jelentésükből fakadóan tudjuk, „mi micsoda”. A szolipszistákat leszámítva ugyanis a „jelölő” és a „jelölt” között azért van valami kapcsolat. (a fenomenológusok talán "inbetween")
A mai demokratikus populizmus egyik sarokpontja pl. a bal-jobb, liberális, konzervatív, baloldali, etc. fogalmak és megjelölések „meghaladása”, ti. ezek elvesztették jelentésüket. Furcsamód, ez a „meghaladási vágy” épp azon politikai ideológiák képviselőinek soraiból érkezik, akik annak idején ideológiákká formálódtak. A modern ideológiák közül egy volt, amely nem kívánt ideológia lenni: ezek volnának a konzervatívok. De az ideológiamentesség és a „minden semmi” ill. a „semmi semmi” értelmezési nihilizmusa korántsem ugyanaz. A mai populizmus tehát egy újabb ideológia felé halad, és minden bizonnyal sok sikert fog elérni. Annak idején a marxizmus mondta azt, hogy nem csak az ideológiák, de az erkölcsök, vallás, politikai vélemények, whatsoever mind a felépítmény részei, érdekek „leplei”, melyek gazdasági érdekeket takarnak. Ezzel a materialista episztemológiával mindent „levakartak” a csupasz érdekekről és a gazdasági viszonyokról, amiken kívül semmi sem számít valóságosnak. És a marxisták egy meglehetősen különleges tudással vannak megáldva: ők képesek leleplezni a leleplezni-valót. Minden ideológia érdekek tükröződése, kivéve a marxizmust.
A kérdés az, mi lesz az az új redukciós alap, amiről le lehet „vakarni” a jelentéseket? A dolog azért nehézkesebb most, mert a mai napig népszerű redukcionizmusok (biológiai, materialista, pszichológiai, stb.) kiegészültek a posztmodern relativizmus „anything goes” felfogásával, ami a fogalmaink értelmezését is, ha nem is lehetetleníti el, jelentősen megnehezíti.
De ha nincsenek sem liberálisok, sem baloldaliak, konzervatívok meg pláne nincsenek, akkor mi van? Oda lyukadunk ki, ahonnan jöttünk: ami valóságos, az az anyagi, illetve maga a jólét. A jóléti állam programja ugyanis pont ugyanez. Végigzongorázhatjuk megint a társadalomtudományok „pozitivista forradalmától” és az értékmentességtől a materialista redukcionizmuson keresztül a posztmodernig az egészet, és ismét ott találhatjuk magunkat az episztemológiai léhűtőknél, akiknél a szabadság fogyasztást jelent, a minél inkább a többiektől való elszigetelődést, és az álomkép az igencsak vérszegény utilitarista állam. Mert a modern „meghaladár” az érdekek puszta összehangolásától reméli a társadalmi harmónia létrejöttét; mindenkinek jó legyen, és mindenkinek úgy, ahogy ő akarja.
Ám a meghaladár fejét leszegve veszi észre, hogy konfliktusok ezrei jönnek felszínre, így ki kell találnia valamit. Ez vagy valamilyen ideológián való görcsölésben fog kimerülni (szocializmus, kommunizmus, emberi jogok), vagy igyekszik az atomizált embereket egyetlenegy módon összekapcsolni, a jóléti állam ügyfeleivé teszi őket. Így az állam a különböző igényű egyének kiszolgálójává válik, ahol sem az állam tekintélyére, sem a polgárok engedelmességére nincs szükség – ezek sértenék a semlegességet.
A meghaladár, bármelyik utat válassza is, mindenképpen a döntés kényszerétől kíván megszabadulni, a lehető leghamarabb, és a felelősségtől is. Ha van ideológia, akkor az receptül szolgál, és előre válaszokat ad, így nincs szükség fejtörésre, mérlegelésre, és döntésre – valamint, az ideológia önmagát igazolja, ezért felelősség sincsen. Ellenkező esetben ezek egyáltalán nem létező dolgok, hiszen az atomizált egyének államon keresztül történő etetése-itatása-altatása önmagában is kiküszöböli a konfliktusokat.
A konzervatív a meghaladárság összes formáját elutasítja, mert az ellentétes a döntésen és felelősségen alapuló cselekvéssel. A cselekvés ugyanis a konzervatív szerint mindig kontingens, és végső válaszok, megoldások az emberi és politikai világ problémáira nincsenek. A konzervatívnak a hagyomány ezért nem fétis, nem valami önmagáért való, nem Szent Tehén, hanem az a bevált, gyakorlati tudás (praxis/phronesis), mely alapján értelmesen tud cselekedni, és amely mércéjéül szolgál a cselekedeteknek.
A politika ugyanis a vélemények, a „barlang” világa, és a végső, biztos tudás nem lehetséges. A gyakorlati tudás erénye az, hogy kipróbált, így valószínűbb a helyessége, és a sikere, mint az „újításnak” - ám a valószínűbb nem egyenlő a végsővel, biztossal. A meghaladár egyik típusa viszont úgy érzi, kisétált a barlangból, és a kint látott világnak megfelelően maga akarja átalakítani a barlangot, és annak viszonyait. Eme gnosztikus hübrisz érzete vezérli őt társadalom-fabrikálása közben. Ez megjelenhet akár ideológia, akár tudományos politikai program formájában. A barlangból való kimászkálás a filozófus, és nem a gyakorlati politikus dolga.
Mivel a politikus is a barlangban él, annak viszonyait kell értelmessé tennie, illetve értelmességét fönntartania. A barlang világában lévő kontingencia, a politika opinio-jellegű tudása egyúttal garantálja az emberi szabadságot is. A determinisztikus, ideologikus, vagy fundamentalista „tudás” pedig épp ennek ellentéte; leveszi az ember válláról a döntés nehézségét, ám ezzel elveszi szabadságát is.
(Folyt.Köv.)
