Aron M
I 2013.06.29. 12:59
A Mandiner blogján Schmidt Mária esszében emlékezett meg Horn Gyula életéről. Ez az írás erre kíván reflektálni. A dőlt betűvel is jelzett idézetek ebből az esszéből származnak.
Vajon Horn Gyula tényleg a magyar Talleyrand volt? Esetleg a nyugatos (bocsánat, zapadnyik) Kádár János? Vagy egyszerűen egy self-made man, aki élt a kínálkozó lehetőségekkel és ugyanígy járt el a hazája szolgálatában? Egyik sem volt. Vagy talán mindegyikből egy kicsi, egy egészen kicsi. Valójában azonban leginkább kommunista volt. Minden volt, amit ebben a szóban össze lehet foglalni.
1956-os szerepe teljesen egyértelmű, akár volt köze a Nyugati téri tüntetés három (vagy öt) halottjához, akár nem. Aki azon az oldalon állt, az a rossz oldalon állt. Az idegen megszállók oldalán, a szervezett bűnözést jelentő kommunista párt oldalán, az eszement, szürreális rémálmot jelentő szocialista tervgazdálkodás oldalán.
1956-ról vallott gondolatai összefoglalták azt, amit rendszerváltozás éveiben elutasítottunk. Az egyik a kádári rendpártiság hazugsága (tudniillik, hogy ő pufajkásként a törvényes rendet védte a huligán ellenforradalmárokkal szemben), a másik pedig a nettó történelmi hazugságok mitizálása (Horn bátyjának a halála, amit nem a fehérterrorista ellenforradalmárok, hanem egy szovjet teherautó okozott).
1956-ban a barikád egyik oldalán lehetett állni csak. Ha a barikád mindkét oldalának halottjait nemzeti áldozatoknak tekintjük – mint ahogy Horn Gyula tette – akkor minek volt az egész rendszerváltozás? A tézis, az antitézis után a szintézis? Nem, ez legfeljebb a poszt-kommunista elit és értelmiségi, társutas hálózatainak lehet a hitvallása.
Horn Gyulának a rendszerváltozás éveiben vitt szerepe is kétséges. Sikeresen alakította ki magáról a szakértői, belátó, felvilágosult kommunista mítoszát, aki a „Jani bácsi jót akart” című hazugság örökségét tovább tudta vinni. Nem, se a Jani bácsi nem akart jót, sem pedig a rendszerváltoztató években megjelent „ új, technokrata generáció … a második-harmadik vonalban, amely már tanult, tájékozott, a nyugati világ felé is nyitott, és nem csak a párt bikfanyelven megírt szövegeit képes ismételgetni”. Ők sem akartak jót. Ezen kívül, az még nem érdem, hogy nem csak a párt bikfanyelven megírt szövegeket képesek ismételgetni. Ők helyette a reformblablát ismételgették. Másodszor ez a réteg, amely meghökkentő cinizmussal fordult a saját rendszere felé, semmi mást nem akart, mint a saját státuszát továbbvinni és kiteljesíteni. Pozícióharc volt ez, nem pedig államférfiúi bölcsesség. Nem érdekelte őket semmi, csak a szűk brancs érdekeinek továbbvitele. Mindehhez az országot gond nélkül árusították ki. Közben az ideológiát itt-ott átfestették, csatlakozva a haladó Nyugat legújabb balos áramlataihoz. Itthoni használatra azonban csak megvillantották az új üveggyöngyöket, miközben a Horn Gyula által előszeretettel látogatott lakossági fórumokon az idő megállt.
Magyarország valóban „kísérleti teleppé” vált, pontosabban átjáróházzá. A nyolcvanas évektől kezdve a KGB már rendszerváltásra készülő csoportjai szintén előnyt kovácsoltak Magyarország nyitásából, vagyis nem kellett a szovjeteket annyira „ijesztgetni”. Ez valóban kockázatos vállalkozás volt a magyar pártvezetők számára, de azért nem annyira kockázatos, hogy nagy bátorságra legyen ehhez szükség. Életüket már nem kellett kockára tenni, legfeljebb pozíciókat, jövedelmet, befolyást. Eközben ugyanis a Nyugat zsarolási potenciálja jelentősen megnőtt, a szocialista tábor nem engedhetett meg magának egy államcsődöt (pénzt már nem tudtak adni), és Afganisztán meg Lengyelország után további presztízsveszteséget sem.
Horn Gyula és a rendszerváltás korabeli posztkommunista technokrata elit teljesítményét a vasfüggöny lebontása mutatja. Ahhoz, hogy Horn Gyula Alois Mock osztrák külügyminiszterrel átvághasson egy szakaszt, azt vissza kellett építeni, amolyan egynapos Patyomkin-kerítést csinálva. „Átvágva” – ez volt a Terror Háza Múzeum ’89-ről szóló időszaki kiállításának címe 2009-ben. A vasfüggöny igazi átvágását nem Horn Gyula és nem is a magyar pártvezetés kezdeményezte. Az egész lényegében egy őrül ámokfutásából indult ki: Nicolae Ceausescu munkássága volt a katalizátor. Az ő hatására menekülni kezdő erdélyi magyarok és románok tömege váltotta ki azt, hogy a menekültkérdést Magyarország nemzetközi jogi szinten rendezze, és az ő helyzetük láttán döntött úgy néhány bátor debreceni MDF-s, hogy megrendezik a Páneurópai Pikniket. A magyar pártvezetés pedig nagy bátran magára hagyta a határőrséget, instrukciók nélkül. Végül, amikor az NDK menekültek elengedéséről döntés született, Horn Gyula csak rácsatlakozott erre.
Amikor néhány évvel később miniszterelnök lett, a kommunista pártról szóló vicceket testesítette meg. Elsőként sikerült gúny tárgyává alacsonyítani a szabad Magyarország miniszterelnöki posztját. A Bokros-csomaggal a meginduló gazdasági növekedést vágták haza, és a jövőbe vetett hitet is megrendítették. A kereskedelmi tévék elindításánál két szempont volt nyilvánvaló: a nívótlanság és a közösségi értékek teljes hiánya. Horn Gyula és pártja az irigység kultúrájában, a kisszerűségben, a nemzeti identitás lehetőség szerinti hiányában, az amortizált és atomizált társadalomban érezte magát otthon. Eközben az olajügyek, a bankkonszolidációk, teljes iparágak megsemmisítése nyomán oda jutottunk, hogy saját maga mondta el: ami Magyarországon van, az nem közbiztonság.
Horn Gyula bizonyos értelemben sikeres politikus volt: saját pártját sikeresen vezette. Az, hogy a baloldal az ezredforduló után nem tudott hozzá hasonlóan nagy formátumú politikust kitermelni, egyfelől Horn politikusai nagyságát is bizonyíthatja, de azt sokkal inkább, hogy milyen állapotban van a baloldal. Annyi bizonyos, hogy Horn még tudott országos léptékben gondolkozni, és nem saját zsebre dolgozott. Hogy az SZDSZ-t miért emelte be a kormányába, az is kérdés. Talán az a válasz, amit Schmidt Mária ír, tudniillik, hogy a nyugati legitimáció miatt volt rájuk szüksége? Ugyanerre céloz nyíltan és büszkén Tamás Gáspár Miklós, aki önmagát is ebbe a körbe sorolva, az SZDSZ-t az aczéli értelmiség pártjaként „legitimáló erőnek” nevezi, de általában nézve, mintegy a demokratikus magasságokban. Egy biztos: Horn kevés érdeme közül a legnagyobb, hogy „középpártból kispárttá és az MSZP segédcsapatává redukálta az egykor magát jobb sorsra is érdemesnek tartó „szürkeállományt”. Ha az idő elérkezik, amikor sor kerül az értelmiségi rendszerváltásra – talán Farkasháy Teddy vécé-ügye volt a harsonaszó? – akkor bizony Horn Gyulára, mint a folyamat elindítójára fogunk visszaemlékezni. Aki duplacsavarral elkezdte leszalámizni a demokráciát valójában semmibevevő – hiszen ők magukat állítják a legitimáció forrásának és nem a választók akaratát – , egyszóval az igazi élcsapatként viselkedő aczéli értelmiséget. Azt az értelmiséget, amelyet Horn nem csak politikai manőverekkel, de esetleg titkosszolgálati dokumentumokkal is sakkban tartott.
Végül is van-e válasz a bevezetőben feltett kérdésre? Mi volt Horn Gyula, azon kívül, hogy kommunista volt? A Mandiner egy korábbi, frappáns bejegyzésében „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökeként (1990-2002)” határozta meg, utalva a posztkommunista gazdasági-társadalmi blokkra, amely vezérének tekintette, miközben a haza ellenzékben volt. Hazaáruló volt tehát? Vagy csak egyszer volt hazaáruló, 56-ban, és 89-óta már nem, ahogy azt a Schmidt által mottónak választott Talleyrand-idézet sugallja? Vagy nem is ezt sugallja, hanem azt, hogy jókor volt jó helyen? Vagy ráadásul még, „megtette, amit megkövetelt tőle a haza”? Talán úgy lehetne összefoglalni, pátosz nélkül: Horn Gyula, amikor politikai előnyt tudott belőle kovácsolni, és lehetősége nyílt rá, akkor megtette, amit tehetett. És ez még nem elég a nemzeti pantheonhoz.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!