Egy vallomással kezdeném: szeretem a Facebookot. A lehető leghasznosabb dolog, mert egy helyre gyűjti össze különféle oldalakról azokat az írásokat, honlapokat, amelyek érdekelhetnek. A minap így jelöltem be az American Conservative FB-oldalát, és majd kiverte a szememet a fejlécen szereplő mottó: Ideas over Ideology – Principles over Party. A magazin az amerikai „paleokonzervatívok” egyik legfontosabb orgánuma. A paleók szerint ugyanis a jobbos establishment érvei és gondolatai pusztán ideológiai aláfestésül szolgálnak, bármit tesz is a Republikánus Párt. Pont úgy, mint a komcsik esetében.
Ki az értelmiségi?
Vajon az értelmiségi-e, aki gondolkodni akar, és a fenti, amerikai magazin mottója szerint jár el; vagy inkább az-e az értelmiségi, aki a mindenkori csapásirányt követi, éceszgéberként vagy PR-munkásként ideológiát gyárt a hatalomnak? Esetleg a hatalom fülébe akarja sugdosni magvas ötleteit? Az akadémiát a városon kívülre helyező filozófus, vagy a Szürakuszaiban székelő filozófus inkább az értelmiségi?
És ki a szabad ember?
A kritika megléte önmagában sem nem megvetendő, sem nem erény. Mert az állandó kritikus nem bírál, csak pózol. Pózol az újságíró, amikor morálra hivatkozva leplez le, majd a leplezés puszta lehetőségét is a morálra hivatkozva utasítja el. Pózol a kádárista szövetséges reformértelmiségi, amikor a nyugatiasságot, európaiságot kéri számon a jobboldalon. És pózolnak azok, akik absztrakt magasságokban szárnyaló abszolút normákat támasztanak a politikával szemben.
Ez azonban önmagában nem indok minden kritika elvetésére. És nem azért lehet vagy kell kritikát gyakorolni, mert ezzel valaki „más irányba” szeretné terelni a politikust, vagy mert az „írástudóknak felelőssége van”. Egyetlen indoka van, hogy a bírálat lehetőségét mindig fönntartsuk: szabad emberek akarunk lenni. A szabad embert pedig elsősorban gondolkodni vágyása, megértési libidója teszi szabaddá. És történetesen a szabad ember megértése eltérhet másokétól – a politikus döntésétől is.
Valamiféle helyes-helytelen mércéhez való ragaszkodás ugyanis nem jelent moralizálást és ideologizálást sem – sőt, azt épp nem jelenti. Ez a mérce persze mindig homályos, mert a hagyomány nem kiskáté, ám nem kell szükségképpen valamilyen utópia számon kérését látni abban, ha valaki bírál. Tőlünk független mércének ugyanis kell lennie. És a hagyomány épp ezt kínálja, és épp ezzel szabadít ki az éppen-adottból, az erőkultuszból és a divatokból. A „nyugati elköteleződés” számon kérése e hagyományról szól – és ezt igen is meg kell védeni. Egyébként Brüsszeltől, vagy az ún. „Nyugattól” is.
A politikai impotencia képviselőivel nem kívánok egy követ fújni, mert a politika hatalom nélkül nem létezik, így erő nélkül sem. (A kézenfekvő párhuzam emlegetésétől most eltekintenék.) Ugyanakkor a puszta erőkultusz sem jelent garanciát – tulajdonképpen semmire sem. Az erőkultusz kizárólagossá tétele és bálványozása nem pusztán a tetterősségről szól és főleg nem arról; hanem Leninről, Trockijról, Engelsről – meg Lukács Györgyről: helyes és jó az, ami a mozgalom ügyét szolgálja. Mik nem vogymuk. Ha elegendő volna a marxista-leninista örökség, amit Nietzsche posztmodern erőkultuszával teszünk teljessé, mi bajunk lehetne a posztkommunistákkal? És a szovjet megszállással? Mi választ akkor el minket a baloldaltól a vor-zakókon és a szürke kardigánon kívül?
A döntésképtelenség alternatívája nem a forradalom, vagy a zsarnokság. Machiavelli is arra biztatja fejedelmét, hogy bizonyos túlzásokat kerüljön el, az erőt a szükséges mértékben és módon alkalmazza; egyéb esetben elveszíti hatalmát. A politika ezért is ars, és nem scientia.
A jobboldal, vagy ha úgy tetszik, a konzervatívok ugyanis „nem politikai pártot akarnak csinálni, hanem egy ízlés- és stílusmozgalmat”. De talán még azt sem. Elég, ha felszínre hozunk, vagy felszínen tartunk elfeledett és negligált témákat, problémákat, felvetéseket. Ha igyekszünk megismerni saját hagyományunkat, amit az erő egyes képviselői rendre le akartak rombolni. Uniós bürokráciák, ideológiai divatok és kormányok felemelkednek, majd eltűnnek – van viszont egy nagyjából két-és félezer éves hagyományunk, ami marad.
Szabad embernek nehéz lenni. A szabad ember gondolkodását ugyanis nem egzisztenciájához igazítja. Ezért sem tud a baloldali értelmiségi szabaddá válni. Ahogy a kormányok, rezsimek jönnek-mennek, úgy változik az egzisztencia is. Amit adnak, elvehetik. (Ha kicsit szerencsésebb, hagyják, hogy szabad legyen.) A szabad ember viszont máshoz ragaszkodik; lehet, hogy az útja nehezebb, lehet, hogy több a dilemmája, és az is lehet, hogy megdobálja az élet.
Viszont szabad ember marad.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
