„…a farkas szőrét szokta változtatni, nem erkölcsét.”
(Alvinci Péter: Magyarország Panasza, 1620)
Létre kell hoznunk a Progresszió Múzeumát, hogy a progresszió nálunk meghonosodott utópikus műfaja, a holt dolgok és az idegen szellemek ne torlaszolják el többé a konzervatív megújulás útját. Közre kell működnünk egy új szellemi-kulturális klíma, egy új közízlés kialakításában. Konzervatív tereket kell teremtenünk vidéken és természetesen Budapesten. Elő kell segíteni egy szellemi értelemben felfogott generációváltást. A szellemi jobboldal főárama még mindig erősen posztromantikus, historizáló beszédmóddal lép a küzdőtérre, feltámasztva és erősítve ezzel a kulturkampfos logikát. Óvakodjuk attól, hogy csak azért építsünk házat, hogy legyen hol laknunk addig, amíg felépül a jurtánk.
G. Fodor Gábor írása
Mi a helyzet?
A baloldali hatalompolitikai rendszer összeomlásával a balliberális elit a szellemi életben is elvesztette értelmezési monopóliumát.
Amíg azonban a politikában létrejött egy centrális erőtér, legalábbis abban az értelemben, hogy egyik ellenzéki párt sem rendelkezik váltópárti pozícióval, így a kormányzati cselekvés lényegileg szabad, addig a szellemi életben változatlanul a korábbi koordinátarendszer előfeltevései alapján határozódnak meg a tétek, pozíciók és viták. Tehát a „reformpárti ideológiai kontinuum” politikailag és morálisan megsemmisült ugyan, de súlyos szellemi öröksége változatlanul béklyóként nehezedik ránk. Ugyanis a szellemi tájékozódás irányait még mindig a posztkommunista liberális elit erkölcsi mércéi és az általuk használt fogalomkészlet határozza meg, fenntartva és erősítve ezzel a „nyugatos progresszív”–„ázsiai reakciós” szembeállítás kulturális-politikai tartalmát.
Mára azonban oda jutottunk, hogy nem tamásgáspármiklósokkal, hellerágnesekkel, vásárhelyimáriákkal, bauertamásokkal, békesilászlókkal van vitánk, hiszen bármiféle vitának csak akkor van értelme, ha a felek legalább potenciálisan meggyőzhetők, hanem a velünk továbbélő irányjelzőket, úttáblákat, a tájékozódás eddig kétségbevonhatatlannak tekintett iránytűit kell végleg magunk mögött hagynunk, annak érdekében, hogy ne mindig mások, hanem magunk szabjunk magunknak irányt.
Mi a teendő?
Egyrészt meg kell szabadulnunk a velünk élő nyomasztó örökségtől, másrészt át kell venni a kezdeményezést a szellem dolgaiban.
A feladat tehát kettős:
Egyrészt létre kell hoznunk a Progresszió Múzeumát, hogy a progresszió nálunk meghonosodott utópikus műfaja, a holt dolgok és az idegen szellemek ne torlaszolják el többé a konzervatív megújulás útját, elrettentő példaként elkülönítve-konzerválva egy másik világ hagyatékát, másrészt fel kell építenünk a magunk kulturális agoráját, teret teremtve ezzel egy konzervatív ízlés és világlátásnak.
Azaz, közre kell működnünk egy új szellemi-kulturális klíma, egy új közízlés kialakításában. Konzervatív tereket kell teremtenünk vidéken és természetesen Budapesten. Elő kell segíteni egy szellemi értelemben felfogott generációváltást. Ki kell tölteni azt a vákuumot, amit a morális fölényét és értelmezési monopóliumát elvesztő balliberális értelmiségi hagyott maga mögött. Kísérletet kell tenni egy olyan kulturális agora létrehozására, amely a „nemzeti közép” kulturális miliőjét és politikai preferenciáit képes közvetíteni, felajánlva nem csak a „nemzeti”, hanem a „kozmopolita” konzervatív értelmezési kísérletét is.
Ehhez pedig arra van szükség, hogy megszervezzük magunkat – nem politikai, hanem szellemi-kulturális értelemben –, egyesítsük erőinket, tisztázzuk, hogy mit akarunk, s jelentsük be igényünket, hogy igenis akarunk valamit.
Történelmi pillanat előtt állunk.
Ha mozgalmunk sikeres lesz, egyszerre oldhatjuk fel a kelet-európai konzervatívokat nyomasztó mindkét paradoxont:
(1.) Az egyik szerint a kommunizmus évtizedei után a magyar konzervatívoknak nincs mit konzerválniuk, hogyan is lehetnének hát igazi konzervatívok? A válasz: ha feladjuk a kultúrharc logikáját, ha az utópikus progresszió összes fegyverét, páncélját és harci díszét egy mementókét szolgáló szellemi múzeumban „konzerváljuk”, akkor megőrzünk valamit a jelent és a jövőt gúzsba kötő múltból. Ez a hagyaték azáltal fog erősíteni és gazdagítani minket, hogy tudjuk, ez nem a miénk, s ezzel mintegy végességünkre és korlátainkra is figyelmeztet majd minket. (A témáról lásd még Megadja Gábor cikkét, ami nem a konzervativizmusról szól - a szerk.)
(2.) A másik szerint a kommunizmus évtizedei utáni konzervatív jobboldal kínlódásának az az egyik oka, hogy céljai elérése érdekében radikálisan kell fellépnie, s ezt az ellenfelei kajánul ki is használják. Azaz, a rendszerváltás során nyugatos-liberális demokratákká vedlett posztkommunisták céljaik elérése érdekében viselkedhettek konzervatív módon – ők lettek a sikeresnek elkönyvelt rendszerváltás eredményeinek hordozói és őrzői –, ellenfeleik viszont csak radikálisan. A hét évvel ezelőtt született Konzervatív Kiáltvány sorai akár önbeteljesítő jóslatként is olvashatók. Eszerint: az idő a konzervatívoknak dolgozik, a dolgok vissza fognak zökkenni a maguk természetes menetébe, a konzervatívok ellenfelei szellemi és erkölcsi űrben fogják magukat találni, mert csak közös érdekeik vannak, de nincsenek elveik és értékeik, a politikailag kamatoztatható relativizmus hiányt fog teremteni soraikban, mert a világnézetileg és erkölcsileg atomizált baloldal – hit és meggyőződés nélkül – csak egyre radikálisabb eszközökkel lesz képes hatalmát megszerezni, s ezzel a konzervatív paradoxon megoldódik. A Konzervatív kiáltvány után egy szűk évtizeddel elérkezett az idő, hogy szövetkezzünk az idővel: megvan az esélyünk arra, hogy merjünk konzervatívak lenni.
Lehetséges-e mindez?
Természetesen lehetséges.
Két dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk:
Egyrészt a farkas a szőrét szokta változtatni, nem erkölcsét. Másrészt, kevesebben vagyunk, mint gondolnánk, igaz – ha a kezdeményezés sikeres lesz – többen lehetünk majd, mint legszebb pillanatainkban gondolnánk.
A szellemi jobboldal főárama még mindig erősen posztromantikus, historizáló beszédmóddal lép a küzdőtérre, feltámasztva és erősítve ezzel a kulturkampfos logikát. Óvakodjuk attól, hogy csak azért építsünk házat, hogy legyen hol laknunk addig, amíg felépül a jurtánk. Azt se feledjük, hogy a globalizációkritika néhány hazai élharcosa két évtizeddel ezelőtt anyanyelvként még Marxot beszélte. S végül vannak köztünk jobbhíján-konzervatívok is, akiknek időközben eltűnt a pártjuk, ők azok, akik szilárdan hiszik, hogy az alkotmányjog nem csupán egyike a szaktudományoknak, hanem a politikai élet alapja és csúcsa, a parlament az igazság megtalálásának színhelye, a politikusok a racionális diszkusszió eszközével képesek egymást meggyőzni az igazságról, a piac a közjó kizárólagos megfogalmazója és egyúttal valamennyi életszféra modellje. Nem véletlen, hogy a jobbhíján-konzervatívok gyanakvóan és leplezetlen rosszindulattal néznek az államra és a politikára, s ha valamelyik előfeltevésüket a politikai fuvallat szele eléri, úgy viselkednek, mint akik valójában lennének, ha mernének, úgy jajveszékelnek, mint egy lármás liberális értelmiségi.
Ugyanakkor azt is meg kell, hogy állapítsuk, hogy a korszerűbb, nyugatosabb és elsősorban a fiatalabb generáció által képviselt konzervatív szellemi és politikai ízlés sem a kultúrában, sem a tágan értelmezett közéletben nem vált igazán láthatóvá, fennáll tehát a szellemi jobboldalon is egy vákuum, ezt a hiányt kellene pótolnunk, megkülönböztetve magunkat azoktól, akik nem vagyunk. Azaz, természetes ellenfelünk a terméketlen posztromantika, a velünk élő marxizmus, és a jobbhíján-konzervativizmus, azaz liberalizmus.
Kevesebben vagyunk, mint gondolnánk, de többen lehetünk majd, mint remélnénk, ha sikerül elkerülni végzeteinket:
Egyrészt, ne játsszunk konzervativizmus-bajnokságot! Kerüljünk el az -izmusok csapdáját! Hiszem, hogy képesek vagyunk rá, mert nekünk nem abszolútnak tekintett tételeink (pl. nem vagyunk doktriner kapitalisták), hanem politikai életszabályként szolgáló elveink vannak. Mert nem az a lényeg, hogy mi a konzervativizmus, hanem az, hogy hogyan élünk. (Ebből adódóan a konzervativizmus megértése és lefordítása definíciókra, vagy akár beazonosítható elemek készletére is csak származékos és esendő kísérlet lehet.) Vagyis azok is nyugodtan közénk léphetnek, akik „fáznak” attól, hogy konzervatívnak tartsák magukat. Nekik viszont meg kell érteniük, hogy egyszerűen csak szükségünk van egy hívószóra, ami önmeghatározásként és megkülönböztetésként is szolgál. Amiről azonban valójában szó van, az egy ízlés, életforma és gondolkodásmód közössége.
Ebből azonban az is következik, hogy el kell utasítanunk a sznobizmust, mert nem igaz, hogy az nem is lehet igazán konzervatív, akinek nincs otthon kandallója vagy 17. századi réz gyertyatartója. A sznobizmus nem kinyit, hanem bezár. A jó élet kérdésére ugyanis többféleképpen is lehet válaszolni. Konzervatívnak lenni nem elsősorban állapot (például anyagi jólét), hanem sokkal inkább irány és perspektíva kérdése. Felelősséggel tartozunk azért, hogy mivé válunk.
Végül el kell, hogy kerüljük a kaszárnya-konzervativizmus bűnös logikáját, miszerint nekünk össze kell tartanunk, nem szabad vitáznunk, mert gyengeségeinkre kegyetlenül lecsap az ellenség. Hiszem, minket nem dogmáink, hanem stílusunk, ízlésünk, teljesítményünk, méltóságunk és szabadságunk emel ellenfeleink fölé.
Többen leszünk majd, mintsem remélnénk, ha elkerüljük végzeteinket: az -izmus csapdáit, a sznobizmus gőgjét, a sötét kaszárnyák kikezdhetetlen dogmáit, csak mernünk kell konzervatívnak lenni.
Hogyan lehetséges? Ki legyen a „zászló”?
Nem politikai pártot akarunk csinálni, hanem egy ízlés- és stílusmozgalmat.
Ezért a politikai aritmetika törvényei nem is kötnek minket: nem kell mindenkit megnyernünk, nem kell többségbe kerülnünk, nem kell senki kegyét keresnünk, nem szavazatmaximalizálásra törekszünk, hanem ízlést teremtünk. Természetesen az ízlés velejéig politikai dolog, ezért nem árt az óvatosság. Világossá kell tennünk a politika számára, hogy amikor követ dobunk a kútba, azzal nem a politikai erőtér jelenlegi gravitációs mezejét kívánjuk megzavarni. Ráadásul ez a mozgalom, a „teljesítmény mozgalma” akár közvetlen politikai haszonnal is kecsegtethetne: sikere esetén olyan szellemi-kulturális felületekkel, terekkel, hangokkal erősödhetne a „nemzeti közép” agendája, amely egyszerre foghatná ki a szelet a balliberális értelmiség vitorlájából, és megerősödésével egyúttal elősegíthetné, hogy a kulturális-szellemi heterogenitás ne váljon politikai táborképző erővé.
Ami az elsőség kérdését illet: az ifjúkonzervatív tábor nincs híján az izmosabbnál izmosabb küzdőknek. Ablonczy Balázs e fiatal generáció természetes tekintélye, aki életútjával és a Kommentár folyóirat útjára indításával már eddig is felbecsülhetetlent vitt véghez. Békés Márton a Jobbklikk újragondolásával az ifjúkonzervatív forradalom kovásza és élesztője. Megadja Gábor és Baranyi Márton a Konzervatórium élén egy olyan vitális közösséget teremtett, ahol a konzervatív gondolat természetes táptalajra lelhet. Panyi Szabolcs, e generáció ifjú titánja a Véleményvezért szervezte meg. Hatos Pál, a nemzedék csendes küzdője, a Balassi Intézet vezetésével az egész ország kulturális presztízsét erősíti. Gyürk András, európai politikus, a konzervatív küldetés mentora és bátorítója. Vagy éppen barátom, Lánczi Tamás, aki életével, elveivel, politikájával ad az ügyről számadást. S természetesen vannak még sokan, akiket most nem tudok egyenként megnevezni (mivel azonban tudják, hogy egy közösségbe tartozunk, így abban bízom, hogy nevük említésének hiánya miatt nem sértődnek meg), ők is a maguk területén a teljesítmény bajnokai.
E fiatal konzervatívok mindegyike képes arra, hogy egybefogja a tábort, hogy stílust és tartást adjon a mozgalomnak, hogy a teljesítményt tegye meg főmotívumnak, hogy reorganizálja az elszigetelt kezdeményezéseket, hogy felületeket, intézményeket, tereket működtessen és teremtsen, s hogy elnyerje az öregkonzervatívok támogatását. Rájuk ugyanis különösen nagy szükségünk van: igényeljük, hogy hümmögéseikkel vagy éppen hallgatásukkal megerősítsenek, vagy éppen elgondolkoztassanak minket. Mi tágasabbá tehetjük számukra a panteont!
Kellene még természetesen valami védjegy vagy jelkép, ami kifejezi összetartozás-tudatunkat. Százból kilencvenkilencvenkilenc konzervatív ilyenkor már öreg és terebélyes fákat rajzolna, én bátorkodom valami egészen mást javasolni: legyen jelképünk a közönséges csalán, az urtica vulgaris. Mindenütt nő, nagy erdők aljnövényzeteként is megél, köztudottan erősítő, vértisztító hatású, valamennyi része gyógyító, ráadásul a csalánból készült szövet majdnem olyan erős, mint a vászon; érintése viszont égető, viszkető érzést okoz, igaz szimbólumul kínálkozik nekünk.
Így legalább, ha esetleg várakozásaim nem teljesülnének – a kezdeményezést értetlenség fogadná, vagy egyáltalán nincs igény ilyen mozgalomra, esetleg nincsenek is fiatal konzervatívok – a magam részéről legalább megmaradhatnék árvacsalánnak.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
