Most, hogy Magyarország köztársasági elnöke a plágium-botrány következtében lemondott, érdekes momentumot láthattunk a magyar parlamentben: a szocialisták vezetője Sólyom Lászlót jelölné köztársasági elnöknek – ami mulatságos, hiszen a szocialisták kormányzásuk idején nem ápoltak éppen baráti viszonyt a volt államfővel. Sólyom azonban mítosszá nőtte ki magát. Híveit, követőit megtaláljuk a bal- és a jobboldalon egyaránt. Már-már úgy tűnhet, Sólyom valóban az egyetlen ember, aki képes a nemzet egységét megjeleníteni, de legalább is képes betemetni néhány helyen az árkokat. Minek köszönheti ezt a majdhogynem konszenzusos elismerést a volt államfő? A magyarázat szerint Sólyom feddhetetlen, független figurája a magyar közéletnek: nem érdeklik az ideológiai határok, ő mindig és mindenkor az alkotmányos normákat és az alkotmányosságot magát képviselte, nem törődve a pillanatnyi érdekekkel. Az őrzők őrzője volt. Ezzel a mítosszal kívánunk foglalkozni az alábbi írásban.
Molnár Attila Károly és Megadja Gábor írása
A modern politika fogalmai, eljárásai a demokrácia gondolata köré épülnek: minden, ami szép, jó, helyes, a demokráciához tartozik; és minden, ami csúnya, rossz és helytelen, az a nem-demokratikus berendezkedésekhez kötődik. (Carl Schmitt akár tévedhetett is: a politikai vitákban van szerepe az esztétikai kategóriáknak.) A demokratikus és nem-demokratikus „dolgok” minden egyes politikai rezsimben keverednek, ezért a demokrácia-szakértők kötelességüknek érzik aggodalmaikat hangoztatni, amikor valahol nem-demokratikus elemet látnak. Hogyan tartható fenn a demokrácia és miként tehető tökéletesebbé? A modern demokrácia eszménye a nép kollektív önkormányzata, aminek feltétele, hogy a népet alkotó polgárok magánérdekei ne álljanak szemben a köz érdekével, így alapvetően megszűnhetnek a kormányzási problémák. Az eszmény másik eleme az egyenlőség.
Úgy tűnik, a modern demokraták egyik problémája az: mit kezdjünk a néppel? El lehet-e érni, hogy jót akarjon, és ha nem, akkor mi a teendő? Miként lehet a gondnokság alá helyezett nép uralmát megteremteni? Kik legyenek a régensek?
A választ a honi bal köreiben manapság népszerű Kim Lane Scheppele adja meg: olyan helyeken, ahol a demokrácia még gyerekcipőben jár, érdemes a fontos döntéseket egy aktivista alkotmánybíróságra bízni (Scheppele „bírókráciának” nevezi ezt). Magyarország, ne legyenek kétségeink, ilyen hely. Scheppele szerint a posztkommunista országok aktivista alkotmánybíróságai „demokratikusabbak”, mint a választók által fölhatalmazott parlamentek. Mindez meglehetősen problematikus, ha a demokráciát valóban népuralomként értelmezzük. Mivel „demokratikus” az, ami szép, jó helyes, ezért minden „demokratikusnak” nevezhető, amit e kategóriákkal le lehet írni. Scheppele és hazai rajongói a kortárs liberális értékeket nevezik „demokratikusnak”, melyek tekintetében úgy tűnik, az alkotmánybíróságok jobban teljesítenek, mint a nép. A gyerekcipőben botladozó kelet-európai demokráciákban a nép csúnya – az aktivista alkotmánybírák szépek.
Általában elmondható, hogy mind a bal-, mind a jobboldal gondolkodásában tetten érhető egyfajta episztemológiai paradoxon az elitizmus-populizmus kérdésében. Míg a baloldal saját elméleteit és cselekedeteit korábban a nép, ma valamely elnyomott csoport(ok) vélt vagy valós érdekeivel és akaratával kívánja igazolni, a gyakorlat területén elitista: főként mióta sikerült véghezvinnie Mao „nagy menetelését” az akadémiai szférában. A felvilágosultak mindig a szuverén füle közelébe igyekeztek kerülni, hogy vélt igazságaikat a valóságba ültessék át. Azonban az abszolutista monarchákban csalódniuk kellett 1789 után, és ekkor az új kedvenc a nép lett, és a kedvenc államforma a demokrácia: a népnek kell a főhatalmat adni, amely nép a felvilágosítói tanácsai szerint cselekszik és alkotja meg a szép új, tökéletesen elrendezett világot. A népbe vetett reményük III. Napóleon megválasztásakor ingott meg, és azóta legfeljebb a megteremtendő, de nem a valós – előítéletekkel, vallással, magánérdekekkel, stb. megvert – népre hivatkoznak a helyes politikai cselekvés igazolásaként.
És fordítva, a jobboldal politikai értelemben elitista, nem feltétlenül egalitárius, sőt leginkább nem az: vannak „több-kevesebb” kategóriákban különbségeink, és vannak autoritások, és kikerülhetetlennek látszik az emberek közti viszonyokban az aszimmetriák léte. A gyakorlatban azonban jobban bízik a „nép bölcsességében”, tradícióiban és a konvenciókban, amely hosszú korok tapasztalatainak tökéletlen terméke, mint a bőcsködők okfejtéseiben és érvelésében.
A XIX. század végének sajátos jelensége az értelmiség megjelenése, amely politikai (és részben erkölcsi) autoritást a tudása alapján igényel magának. Nem pusztán a helyesre szeretné a népet rávezetni különleges tudására hivatkozva, de az egyenlőségből is kivonná magát, bár ezt ritkán fogalmazza meg olyan nyíltan, mint J. S. Mill tette a választójoggal kapcsolatosan. A szabadság és egyenlőség tartalmazza a hülyeség jogát is. Az értelmiség azonban az örök igazság nevében lép fel, amit maga fedezett fel, és az igazságnak és észnek (és ismerőinek, azaz önmagának) igényel különös tekintélyt. (Azt most nem tárgyaljuk, hogy a demokratikus vitákban hogyan próbál privilegizált pozíciót szerezve kilépni az egyenlők közül az értelmiség, és ezzel megmenekülve állításai megalapozásának igényétől, miközben vitapartnerein számon kérheti azok kijelentéseinek megalapozatlanságát.) A XX. század politikai változásai az értelmiség eszének és igazságigényeinek intézményesítése a nép (esetleg rossz) döntései korlátozására. A sokszor kárhoztatott bürokrácia és média mellett az egyik ilyen intézmény a bíróság alkalmazása politikai viták eldöntésére: a nép választott képviselőit korlátozza vagy felváltja a bíróság (de legalábbis az Alkotmánybíróság), ahová nem a népképviselet útján lehet bekerülni, és amely döntéseit egyáltalán nem a nép döntéseire alapozza, hanem nyíltan saját intuícióira az igazság, humánum vagy a „láthatatlan alkotmánnyal” kapcsolatosan.
A plurális politikai közösségben mindenki tudása csak részleges, döntései egyaránt megkérdőjelezhetőek és nem lesznek mindenki számára evidensek. A vita kizárhatatlan. Erre megoldás lehet a konvenció, hagyomány és a decizionista monarcha. Vagy a pluralitást felszámoló ráció, ami az igazság vagy haladás, jólét nevében igényli a tekintélyét. És amíg folytonos a gyarapodás, ezt meg is kaphatja. A szakértő-menedzser kormányzás ez utóbbi politikafelszámoló szándéknak az egyik retorikai formája. Az igazság ismerete egy plurális világban, ha az nem csak egy hang a sok közül, hanem az egyetlen hang, csak úgy lehet, ha valaki legalább a gondolkodásában képes kilépni a közösségből, elfogultságaiból és érdekeiből, és így eljuthat a torzítatlan igazsághoz. Ezt várjuk el az igazságszolgáltatástól, még akkor is, ha az csak jogszolgáltatás. És erre képes a független vagy elfogulatlan értelmiségi is.
Bármilyen meglepő is, idehaza ezt a mentalitást a legtisztábban Sólyom László és az ő nevével fémjelezhető Alkotmánybíróság képviselte. Sokan épp ezért kedvelik Sólyom „láthatatlan alkotmányát”, amely – bármekkora nonszensz legyen is – épp ezeket az „alkotmányos normákat” jelentette, melyek gátat szabtak annak, hogy a demokrácia, pontosabban a nép elvaduljon és rosszul döntsön (pl. a nép által megválasztott parlament nehogy megszavazza a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatot).
Természetesen ezzel együtt igényelheti valaki, hogy Sólyom László vagy más betöltse a független bíró és értelmiségi szerepét, így abszolút módon korlátozva a nép és képviselői döntéseit. Ez esetben – mint a „fékek és ellensúlyok” metaforája esetében is – a nép és képviselői akaratát és a nép önkormányzatának eszményét elvetette, és ekkor tisztességgel nem igényelheti, hogy a politikai közösség gondjaira a megoldás a „még több demokrácia”.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
