Nincsen pótolhatatlan ember. A képességek szerencsére igen jól oszlanak meg a politikai közösség tagjai között ahhoz, hogy lehetővé tegyék a zökkenőmentes utódlást és folytatást. Miért kell mégis minden lemondást itthon egy hosszú és kínos agóniának megelőznie? Tényleg Schmitt Pál volt a második Gyurcsány Ferenc? Érdemes volt azután is folytatni a harcot, mikor már kilőtték alólunk a lovat?
A kvalitások hiánya tehát jó ok a távozásra/eltávolításra, de csak az esetek elenyésző részében ilyen egyszerű a helyzet. Van, aki olyan követői számára, mint az ötös lottó szelvény, vagy a tuti lóversenytipp: bár most nem ér többet egy fecninél, a későbbi biztos siker ígéretét hordozza magában, érdemes egy ideig bízni benne, aztán ha nem jön be, mehet a kukába. És van olyan vezető is, aki hívei számára az utolsó mentőcsónak, a tajtékzó tengeren sodródó utolsó palánk, ami bár nem jelent biztos menekvést, mégis meg lehet benne kapaszkodni, és talán még partra is vetődhetnek valahol. A politikus karizmájának és kurázsijának egyik fokmérője, hogy mennyire képes ezek közül valamelyiket elhitetni magáról, milyen erővel tudja magához kötni társait és választóit. Úgyis csak a süllyedést követő fuldoklás közben válik nyilvánvalóvá a végső bukás. Gyurcsánynak egy őszödi beszéd, egy kisebbségi kormányzás és majd egy tucat bukott program után végül az IMF küldte el a selyemfonalat. Mindenki számított rá, csak az időpont volt kérdéses.
Akik nem saját maguknak köszönhetik felemelkedésüket, magyarán mindig csak kerültek pozíciókba, máshogy merül fel a pótolhatatlanság. Ők addig elmozdíthatatlanok, amíg fölöttük azt akarják. Hasznuk nem saját képességükben, hanem szolgálatukban van. A tekintéllyel rendelkezők a kormányzat fényét és súlyát emelik, az engedelmesek pedig hasznos motorjai a vezetői akaratnak. Miért is kéne tőlük megválni? Az előbbi esetben akkor, ha túlságosan önhatalmúvá válnak, az utóbbinál ha elhasználódnak. Egyszerűnek és egyértelműnek tűnhet eltávolításuk, nehezen is képzelhető el, hogy az egykor szervilis politikus hírtelen autonóm, kezdeményező szereplővé váljon.
Schmitt Pál története itt kezd érdekessé válni, hiszen őt hagyták küzdeni, noha bármikor le lehetett volna állítani. Mintha a kamikaze pilótának megengednék, hogy visszatérjen saját hajójára, persze a robbanóanyaggal együtt. Képtelen lett volna erre, ha hitét nem táplálják azok, akik e hivatalba helyezték, azokkal együtt, akik hosszú évtizedeken át elfogadták univerzalitását, hogy ő ugyanúgy alkalmas egy nemzetközi szervezet vezetésére, mint a főpolgármesterségre, vagy a köztársasági elnöki posztra.
Sokan sokfélét írtak már arról, hogy mi volt az a még elfogadható veszteség, amit megért volna a köztársasági elnök hivatalban tartása. Ez a mérték megegyezik a politikusok mindenkori lemondathatóságának határával. Gyurcsány Ferenc lemondásához az MSZP-nek 19%-os párttá kellett zsugorodnia, mozgásterének minimálisra kellett szűkülnie. Véleményünk szerint ez nagyon magas ár volt. Az alapvető hivatalok maradék tekintélyének megőrzése érdekében pedig különösen nincs pótolhatatlan ember. Az a szervezetrendszer, az a politikai közösség, amelyik ilyen emberekkel bástyázza körül magát, törékeny és képtelen megfelelő utánpótlás „kinevelésére”.
Most biztosak lehetünk abban, hogy nem utoljára találkoztunk egy lemondathatatlan emberrel. Viselt hivatalának súlya miatt Schmitt nagyobb figyelemben részesült, de ugyanezt el lehetett volna mondani miniszterekről, polgármesterekről, pártvezetőkről, főszerkesztőkről, vagy hivatalvezetőkről, akár most, de akár tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. Legyőzve akár saját rokonszenvünket is és fel kell ismerni őket, és a kezdetektől meg kell teremteni a lehetőséget, hogy pótolhatóak, vagy leválthatóak legyenek. Akár önszántukból, akár mandátumuk lejártakor, akár a választópolgárok döntése alapján.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
