Most már mennem kell, ne haragudjon, de minden szerdán járok erre, még találkozunk – mondom egy hajléktalannak a Móricz Zsigmond körtér mellett, a Gellért-hegy egyik lépcsőjén. Köszönöm, és főleg a beszélgetést, tudja, olyan ritkán tudok beszélgetni valakivel – válaszol a lépcsőn üldögélő úr.
Hétfőn
megszavazta a parlament, hogy ezentúl szabálysértésnek minősül a közterületen való életvitelszer lakás tényálladékának ismételt megvalósítása: azaz ha egy hajléktalant fél éven belül kétszer is azon kapnak, hogy kapualjban alszik, azt akár 150 ezer forintra is büntethetik, és a börtönkoszt is kinéz. Utóbbi indoklása: a pénzbüntetés nehezen hajtható be, így aztán nem igazán van visszatartó ereje. Bravó, micsoda meglátás.
Mostanában sokan feltették a kérdést, elsősorban a Kocsis Máté-féle nyolcadik kerületi
népszavazás kapcsán: hogyan nem veszik észre a parlamenti törvényhozók és a kormányzati, valamint önkormányzati döntéshozók, hogy tökéletesen felesleges félrekezelés hajléktalanokat pénzbüntetésre ítélni. Ezek szerint észrevették, valamiért viszont nem az tűnt számukra evidensnek, hogy akkor ezt a szabályt eltörlik (vagy módosítják, és mondjuk néhány speciális esetre korlátozzák alkalmazhatóságát), hanem hogy megfejelik. Bár azt hiszem, a börtönnek sok hajléktalan fog örülni, már ami a komfortérzetet illeti. Az ugyanis még a hajléktalanszállóknál is biztonságosabb elhelyezést jelent. Cserébe priusza lesz az embernek, ráadásul a hajléktalanok által emlegetett szabadságérzést sem igazán biztosítja.
Mindenestre nehéz igazságot tenni, még nehezebb azon ügyben dűlőre jutni, hogy mi is volna a megfelelő szakpolitika a hajléktalan-kérdés kezelésére. Mostanában úgy tűnik, a kormány elsősorban rendvédelmi kérdésként tekint rá, míg bírálói arra hívják fel a figyelmet, hogy ez nem rendvédelmi kérdés. A Hírszerző által
megdícsért Bús Balázs például azzal fordult Kocsis Mátéhoz: „a rendőr legyen rendőr, a szociális munkás legyen szociális munkás, a szegényekkel pedig a szociális munkás foglalkozzon, ne a rendőr”. Tegyük hozzá: az Új Ember katolikus hetilap pár héttel ezelőtti számában Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat vezetője Tarlós István fővárosi rendpolitikája kapcsán megjegyezte, hogy nagyon jól együtt tudnak működni a főpolgármesterrel, és kívülről talán úgy látszik, pusztán rendészeti kérdésként kezeli a hajléktalanok ügyét, de belülről kitűnik, hogy komplexebben áll a problémához, az ellátás, elhelyezés ügyét is gőzerővel igyekszik megoldani.
A hajléktalanok kérdése talán az egyik legösszetettebb politikai ügy, amely mögött a szokásosnál is élesebben kitapinthatóak lehetnek a világlátásbeli eltérések: máshogy kezelnék a kérdést a más antropológiai, gazdasági, társadalmi nézeteket magukénak való irányzatok. Nem szeretnénk elmélyedni a szakpolitikai vitákban, mivel nem is értünk hozzá, ám annyit talán megjegyezhetünk: a hajléktalanok kérdése szociális, rendészeti, gazdasági és munkaügyi kérdés is egyben.
Tulajdonképp megoldhatatlan gordiuszi csomónk van: a hajléktalanok többsége büdös, látványuk és viselkedésük az aluljáróban és az utcán nem javítja a közérzetet, turisztikai szempontból kifejezetten hátrányt jelentenek. Ugyanakkor a szolidaritás, pontosabban a caritas, a szeretet törvénye azt diktálná, hogy ne rúgjunk bele valakibe, akibe már így is eleget rúgott az élet. Ne csupán, és elsősorban ne köztisztasági, turisztikai, esztétikai, rendészeti problémaként tekintsünk rájuk. Hanem, hát ugye, emberként. Viszont: Kocsis Máté is
rámutatott egy nem kicsi problémára, amikor azt mondta, minden település lássa el a saját hajléktalanjait, mert nem állapot, hogy mindenki a nyolcadik kerületbe megy.
Mit lehet itt tenni, hogy az emberség is megmaradjon, a kerület túlterheltsége is csökkenjen, és voálá, mindenkinek jobb legyen? Nem állunk-e szemben a célok halmozásának problémájával, miszerint vannak célok, amelyek egyidejű, teljes megvalósítása kizárja egymást (klasszikus, politikatudományi tankönyvekben felhozott példája a szabadság és egyenlőség időnként már unalmas témája)?
Szögezzük le: a társadalmi igazságosság eredetileg nem azt jelenti, amit sokak számára, köztük a mindig a szolidaritás (és a társadalmi igazságosság) jelszavával operáló civil önkéntes egyesületek számára, amelyek munkáját egyébként minden elismerés megilleti. A társadalmi igazságosság alapján nem „jár” semmiféle segély vagy szociális juttatás senkinek, sem a munkanélkülieknek, sem a „rászorulóknak”, sem a hajléktalanoknak (de még a családoknak sem, amik támogatását egyébként fontosnak tartjuk – de nem a „társadalmi igazságosság” miatt). A
társadalmi igazságosság ugyanis klasszikusan az igazságossággal egyenlő (a társadalmi előtag teljesen felesleges): mindenkinek érdeme szerint.
A segélyek, juttatások, a hajléktalanszálló nem „jár” senkinek, azt szerencsés esetben megengedheti magának az állam, hogy folyósítja, ha van miből, a caritas, a szeretet alapján. De nem az igazságosságén. (Itt a szeretet nem pusztán érzelmet jelent, ahogy a mai kor szentimentális értelmezése szubjektivizálta a fogalmat). Amint a Talita keresztény női portál szerzője
írta: „jókora adag cinizmus kell ahhoz, hogy a hajléktalanok szabadságjogának tekintsük az utcai életet. Ahhoz pedig, hogy magas pénzbírsággal és elzárással büntessük őket, az az életszerűtlen elképzelés kell, hogy ennek visszatartó ereje lesz, és megoldja a helyzetet.”
Azért van az a sejtésem, hogy a területen jól jön az állami beavatkozás, mert valószínűleg csak az állam (no és az egyházak) rendelkezik olyan többé-kevésbé előre látható mennyiségű bevétellel, valamint infrastruktúrával és szervezési-koordinálási képességekkel, amellyel kiszámítható módon, hosszabb távon fenntartható egyfajta hajléktalan-ellátási intézményrendszer. Bocsáttassék meg nekem, hogy konkrétabban most nem vizsgálom a magyar helyzetet, azt azonban még hozzátenném: nyilvánvaló, hogy az állam/önkormányzat nem tudja teljes körűen kezelni a helyzetet, fellépése szükséges, ám nem elégséges. Ami elvárható, az egyfajta minimál-beavatkozás. A többi rajtunk múlik.
Ugyancsak bonyolult kérdés, hogy mit várhatunk el egy hajléktalantól. Aki elsősorban rendészeti kérdést lát az utcán lakók ügye mögött, az a dolgozni nem akaró, önként hajléktalan, lődörgő léhűtő képével operál. Biztos van ilyen is elvétve, ám ez ügyben talán mégis azoknak van több köze az igazsághoz, akik rámutatnak: mennyien kerülnek önhibájukon kívül utcára, és ott milyen leépülés vár rájuk, a régi motoros hajléktalanok pedig milyen mentális problémákkal küzdenek. Azaz a kérdés pszichológiai megközelítése sem mellékes. Nyilvánvalóan nem száműzhető a rendvédelmi tényező sem a hajléktalan-kérdésből, ahogy az élet más területeiről sem. A mértéke a kérdéses. A parlament most talán túllőtt a célon, mert ugye egy rendetlenkedő hajléktalant nyilván nem árt rendre utasítani a hatósági közeg tekintélyével, de a kényszerből utcán lakást magában büntetni, hát... elég nagy sorscsapás az magában is.
Mindenek előtt: jó eséllyel sosem lesz olyan, hogy elfogynak a hajléktalanok, mert az államnak és esetleg a „civil társadalomnak”, a társadalom köztes intézményeinek sikerül mindenkit becsatornázni az „hajléktalanellátási intézményrendszerbe”, illetve mert a kiváló kormányzás miatt megszűnik a probléma, mert mondjuk mindenkinek lesz munkája. Nem lesz, a teljes foglalkoztatás álom, amelyre felé törekedni érdemes, de elérni sosem fogjuk, és nem biztos, hogy mindent érdemes megtenni érte.
Eléggé populista érv, hogy az állam adjon mindenkinek munkát. Hol, mit, honnan, miből? Különösen érdekes az „állam adjon munkát” érve azok szájából, akik egyrészt ellenzik a közmunkaprogramokat, másrészt hangsúlyozzák, hogy a hajléktalanok (és a tartósan munkanélküliek) olyan pszichológiai problémákkal küzdenek, amelyek miatt nem tudnak munkát vállalni. Munkaerőpiaci kereslet és kínálat sosem egészíti ki egymást tökéletesen, mindig lesz olyan, hogy egyrészt vannak betöltetlen álláshelyek, másrészt vannak, akiknek nincs munkájuk. Nem csak az lehet probléma, hogy a két szegmens nem talál egymásra, hanem az is, hogy például a munkakeresőknek nincs megfelelő végzettségük, vagy alkalmatlanok az elvégzendő munka elvégzésére. Az állam/önkormányzat, logikusan, igazából csak az állami/önkormányzati, közszférában tudna munkát ajánlani, a magánszférát maximum kedvezményekkel tudja erre ösztönözni, de ez utóbbi felvet erkölcsi-gazdasági-pénzügyi kérdéseket, szóval nem biztos, hogy nyerő húzás. Ráadásul nem valószínű, hogy a hajléktalanokon segítene, mivel egy cég hozzá nem értőket nem fog kedvezményért sem felvenni.
A köznek pedig nem feladata, hogy mindig a kereslethez „képezze hozzá” a kínálatot. Feladata-e a pszichológiai-mentális segítségnyújtás? A baj az, hogy a tapasztalatok alapján nem valószínű, hogy bárkit is annyira előre lehet segíteni, hogy végül elengedje a kezét a szociális munkás (ez a helyzet fokozottan igaz a börtönpszichológusok helyzetére. Nehéz meggyőzni arról egy 12 éves elkövetőt a fiatalkorúak börtönében, hogy a világ igazából gyönyörű hely, ahol elsősorban nem a farkastörvények uralják a terepet). Persze sokféle eset létezik: a kezdő hajléktalan és munkanélküli még megmenthető, de később egyre kisebb rá az esély. A mentális segítségnyújtás valahol – úgy látom – szélmalomharc, aminek már a szinten tartás is siker, azaz az, ha megakadályozzák, hogy valaki még inkább szétessen.
Ez még persze nem jelenti azt, hogy felesleges a hajléktalanokra költött pénz. De gondoljunk bele, csak a nyolcadik kerületben százmilliós a nagyságrendje az összegnek, amiből sejthető, hogy a hajléktalanellátásra fordítandó összeg nem kalapozható össze könnyűszerrel. De az is kérdés, hogy jó üzenet-e az, hogy: ne aggódj, ha hajléktalan leszel, nem vállalsz munkát, majd az állam, önkormányzat felkarol, és ellát téged. Persze nem valószínű, hogy egy akármilyen tökéletes szociális ellátórendszer is valódi motiváló tényezőként hatna a lecsúszás felé. Még inkább ugyanez a helyzet az olyan ötletekkel, amelyet például A Város Mindenkié nevű szervezet vetett fel, hogy szállásolja el a nyolcadik kerület az üresen álló bérlakásokban a hajléktalanokat. Egyrészt igaza van Kocsis Máténak abban, hogy valószínűleg nem tudnák fenntartani a lakást. Másrészt az sem lenne jó üzenet (pedig nagy kísértés), ha mindent biztosítanak a beköltözők számára. Nem csak az anyagi vonzatok és az irgalmatlanul megnövekedő bürokrácia, hanem a bekezdés elején felhozott példamutatás miatt sem osztogathatunk lakásokat hajléktalanoknak (sem).
Úgy tűnik, a hajléktalan-kérdés végső soron örökké fennálló patthelyzet. Az adakozás, személyes segítség kritizálói azzal szoktak előállni, hogy ez csak a „felsőbb osztályok” saját lelkiismeretének elhallgattatására szolgáló eszköz, ami függőségi helyzetet teremt a megajándékozott és az adakozó közt. Ők úgy látják, az adakozás csak a megoldás elodázása, „strukturális reformokra” van szükség, amely egyszer s mindenkorra megoldja a helyzetet. Az állami szerepvállalást ha nem is ellenző, de azzal szemben szkeptikus hangok viszont épp az állam személytelen paternalizmusát kritizálják.
Az egyházak elég nagy részt vállalnak szociális téren, és nehezen lehetne megvádolni őket a szolidaritás hiányával. Mégis, II. János Pál és XVI. Benedek is
felhívta a figyelmet a személytelen, bürokrata állam negatívumaira. Utóbbi így fogalmaz Spe salvi kezdetű enciklikájában: „az emberi dolgok állapotát, a jó világot nem lehet egyszerűen struktúrák által biztosítani, bármilyen jók legyenek azok”, mivel azoknak „nem szabad hatályon kívül helyezniük az ember szabadságát. (…) Ha volnának olyan struktúrák, amelyek visszavonhatatlanul létrehoznának egy meghatározott – jó – világrendet, kiiktatnák az ember szabadságát, és így végső soron már nem is volnának jó struktúrák”. A pápa mégiscsak arra hív fel, amit a „strukturalisták” (nevezzük őket így) kifogásolnak: a személyes odafigyelésre, hogy a szenvedők, rászorulók, és köztük a hajléktalanok nem elsősorban anyagi ellátásra vágynak, hanem – mily meglepő – szeretetre. Mások is hangoztatták mostanában, hogy a hajléktalanság végső soron az emberi kapcsolatok hiányát is jelenti, sőt ez lehet az oka is. De rengeteg más ok is fennállhat. (Persze az államot is emberek működtetik és képviselik, az állam emberekből áll, és amennyiben az állami szerepvállalást a szociális munkás jeleníti meg, természetesen a dolog nem személytelen. De ez az ő személyes hozzáállásán múlik, nem a rendszeren.)
Akivel én beszélgettem tavaly ősszel a Gellért-hegy lépcsőjén szerdánként, miután megkínáltam némi elemózsiával, és aki a tél beköszöntével eltűnt, például egy rokonával pereskedett (talán még pereskedik is) a házáért. Régen sikeres vegyész volt, viszont történt valami a családjával, amit most nem részleteznék. Baleset, no. Az ő esete is rámutat arra a pápák által is kiemelt evidenciákra, a személyes odafordulás fontosságára. Persze vannak olyan hajléktalanok is, akik ha bemegy velük az ember egy boltba, akkor rögtön válogatni kezdenek, hogy ne ezt, hanem azt vegyük meg nekik, vagy akik közlik, hogy ne kenyeret adjunk, hanem pénzt. Utóbbiak jó eséllyel a koldusmaffia markában vannak. Ettől még igaz az, hogy ha segítünk, akár beszélgetéssel, akár pénzzel, akár azzal, hogy megvesszük a Fedél nélkült, az udvarias hozzáállás sokkal többet számít, mint maga az adomány. Nincs megalázóbb, mint mordulva odadobni egy százast.
Hajléktalanok mindig lesznek velünk, és mindig büdösek, ápolatlanok lesznek, és nem fognak végleg eltűnni a közterekről. Problémájukat sem állami sem önkéntes, sem civil; sem rendészeti, sem szociális, sem összetett módon nem tudjuk végleg megoldani, maximum valamennyire kezelni, enyhíteni. Fene tudja, a szép szó és erőszak milyen egyvelege vezet egy jobb megoldáshoz. Örök feladat ez mindenkinek, feladat a szeretet törvényének alkalmazására. Felhívás egy mikor jobban, mikor rosszabbul teljesített, örök gyakorlatra, amiben mindig marad restanciánk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
