Mi az igazság? – kérdezi Pilátus Jézustól, és kérdése akár a modern politikusok szájából is elhangozhatna. Vajon a modern politikusok el tudják-e fogadni az igazságot, mint strukturális kategóriát? Vagy úgy tekintenek rá, mint valami megfoghatatlanra, amit száműztek a szubjektivitás mezejére, és amit lecseréltek, hogy a békét és az igazságosságot bármilyen más, a hatalomnak rendelkezésre álló eszközzel próbálják meg megteremteni?
James V. Schall SJ írása
Habár az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata „magától értetődő” igazságokról beszél, ritkán gondolunk rájuk ebben a formában. Ma úgy tekintünk az igazságra, mint valami dogmára azok számára, akik szabadon választhatnak akármit. Ebben az összefüggésben az ember lényege a „választás”, nem pedig az ész vagy a saját minősége, természete. A gyakorlatban a modern politika nem az igazságra épül, hanem annak tagadására vagy lehetetlenségének feltételezésére.
A tolerancia ma nem azt jelenti, hogy a különböző álláspontok közti békés vitára, beszélgetésre törekszünk. A pozitív intolerancia az igazság bármilyen igényét potenciálisan totalitáriusnak tekinti. A „demokrácia” így aztán nem az igazságra épül, hanem a szkepticizmusra. Így az emberi méltóság is autonómiát, önállóságot jelent. Nem csupán az élet vagy a halál közt választhatunk, hanem ezen alapvető elvek „értékei” közt is, mintha a kettő ugyanolyan értékű is lehetne. Ez a relativizmus elutasítja az igazságot.
Ilyen környezetben lehetetlen megoldani bármilyen konfliktust. Akik vitákat gerjesztenek, kölcsönösen nem tudhatják, hogy ki milyen fogalmi térben gondolkodik, ki melyik fogalom alatt mit ért. Hogy egy vita sikeres legyen, ahhoz közös értelmezési keret szükséges, ami az alapja lehet az egyetértésnek. Ebből a szempontból nézve ma a konfliktusokat pusztán az erő alapján döntik el, összhangban azzal a feltevéssel, hogy igazság nem létezik, és tekintet nélkül cselekedeteink következményeire. Az igazság kívánalma illúzió: kísértete felforgatja a politikát, ami eldöntötte, hogy nélküle él.
A kérdés, amit a pilátusi kérdés kapcsán XVI. Benedek pápa is feltesz A Názáreti Jézus című könyvében az az, hogy az igazság fogalma lehet-e újra strukturális kategória. A kérdés, hogy van-e valamiféle különbség aközött, hogy valami igaz, valami más pedig téves? Ha azt mondjuk, hogy igen, van különbség, akkor a mai felfogás szerint tagadjuk azok „jogait”, akik „tévednek”. Nem arról van szó, hogy őnekik ne lehetnének meg a saját rossz következtetéseik, sokkal inkább arról, hogy nem ismerik el, hogy ezek a következmények egy tévedésre vezethetőek vissza, annak bizonyítékai. Minderről nem veszünk tudomást, mivel a demokrácia struktúrája ezt nem engedi meg, mert ez „sértené” azok „jogait”, akik tévedésben vannak.
Szókratész szerint civilizációnk arra az előfeltevésre épül, hogy semmi nem lehet jó, ami téves. Nyilvánvalóan, ha nem teszünk különbséget jó és rossz között, nem fogadjuk el ezt a szókratészi alapelvet, amelyet magáévá tett a kereszténység is, akkor ennek nincs értelme.
Mi az igazság? – kérdezi Pilátus Krisztustól. Az igazság akármelyik politikusnak az első téma lehetne, amin elmélkedhetne. Pilátus megjegyzi, hogy nem talál kivetni valót Krisztusban, azaz nem talál igazságot az ellene felhozott vádakban. Amikor Pilátus igazolni próbálja az ellentmondást aközött amit mondott és amit cselekedett, kiforgatja és tagadja az igazságot, mint általános alapelvet. Politikusok rendszeresen folyamodnak ehhez a megoldáshoz, amikor egy elvet arra használnak hogy megpróbálják vele eltüntetni a nyomaikat.
Ha tehát azt mondjuk, hogy az ember ártatlan, és utána engedélyezzük, hogy megöljék, akkor beleesünk abba a légüres térbe, vákuumba, ami az igazság megismerhetőségének tagadása következtében keletkezett. Ha pedig az igazság megismerhetetlen, nem tudjuk alávetni neki magunkat. Pilátus egy római helytartó volt. Aki elé került, azért került elé, mert neki volt joga felmenteni vagy elítélni – erre a jogi hatalomra a rómaiak igen büszkék voltak. Pilátus pedig úgy gondolta, hogy az ember, aki vele szemben áll, nem bűnös.
Vajon milyen lehetne az a politika, amiben az igazságot strukturális kategóriaként kezelik? Először is, olyan politika lenne, ami helyesen használná a neveket. Az igazság ellentéte a hazugság. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni és hazudni arról, hogy – amint már Platón megjegyezte – a dolgok miről szólnak. Platón már tudta, hogy képesek vagyunk hazudni saját magunknak, hogy azt tehessük, amit szeretnénk.
A második strukturális alapelv, hogy az igazságot nem mi találjuk ki saját magunknak. Az igazság nem az, amikor a gondolatainkat a vágyainkhoz igazítjuk. Hanem az, amikor az eszünk saját magához hű. A modern gondolkodás azt mondja, hogy ha van is valami „odaát”, akkor sem lehetünk biztosak benne, hogy mi az. A mai gondolkodás szerint bizonyára nem az van odaát, ahogy számos forrás bemutatja. Ma azt feltételezzük, hogy nem tudjuk kikutatni az odaát mibenlétét, és nem fogadjuk el, hogy egy olyan valóság részei vagyunk, vagy kell, hogy legyünk, amelyet nem mi gyártottunk saját magunknak.
Nem mi vagyunk az oka a saját teremtésünknek. Az igazságot, ami által vagyunk, fel kell fedeznünk, meg kell találnunk, és nem mi határozzuk meg létünk formáját. A célunk nem csupán az általunk saját magunk számára kiválasztott dolgokból áll, hanem abból is, amit a létünket megalapozó célnak választunk. Így a politika és az igazság kölcsönösen összetartozik.
James V. Schall jezsuita szerzetes a Georgetown University professzora, ahol politikai filozófiát tanít. A cikk eredetileg az ACI Prensán jelent meg spanyolul, Politika és Igazság (Política y Verdad) címmel.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
