„Goodness is something to be chosen”
(Anthony Burgess: A Clockwork Orange)
„fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak, bevonni őket ebbe a folyamatba”
(Részlet Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéből)
[ ] Bejegyzésünk figyelmeztetőnek szánt üres leütésekkel indul, kifejezve nemtetszésünket a decemberben a parlament elé kerülő, a médiaszolgáltatásról és a kommunikációról szóló törvénytervezet kapcsán.
Komolyra fordítva a szót: oly korban élünk, amikor lapok üres címlappal jelennek meg, így tiltakozva a készülő médiatörvény ellen. A MaNcs szerkje egyenesen a pokol kapujában érzi magát, a 2010-ben is a Szabad Nép évszámával futó Népszabadság kész akár az Alkotmánybíróságig is elmenni, a szintén elfehérített Népszava rákosi, sőt tiszai (!) önkényt idéző orbáni despotizmus ellen protestál. Az MTI-s összevonások kapcsán pedig e lap munkatársa, Várkonyi Tibor annyira megijedt, hogy legott eszébe jutott saját fiatalkora, amikor is hét évig volt a távirati iroda külpolitikai munkatársa. (1951-től 1958-ig. Hej, beszédes esztendők ezek egy sokat mondó pozícióban...) A szabad piac semmibevételét vizionálja az ugyancsak üreskedő ÉS-ben a munkáságáért Arany Szömörcsög-díjjal jutalmazott Kovács Zoltán főszerkesztő. És persze berzenkedik a Piroslap.blog és a honi cybertér legszórakoztatóbb bölényrezervátuma, a Galamus-csoport is.
Ha ilyen hétpróbás demokraták ennyire féltik a jogállamiságot, akkor bizony nincs mese: meg kell vizsgálni, mitől csattognak ily hangosan a főszerkesztői térdkalácsok. Itt van mindjárt az 1996-os médiatörvény értelmében létrejött, igen korrupt, de legalább működésképtelen ORTT-t felváltó Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) és annak Orbán Viktor miniszterelnök által kinevezett vezetője, Szalai Annamária. Ő ugye fideszes kádereket nevezett ki a közmédiumok élére, igen határozottan és ellentmondást nem tűrően méghozzá. Hogy ennek fonákságára rámutassunk, nem kell megfeszülnünk: képzeljük el, hogy kilenc év múlva (ennyi időre szól Szalai kinevezése) Mesterházy Attila lesz az ország miniszterelnöke, és kinevezi Lendvai Ildikót médiabiztosnak, aki beülteti Bolgár Györgyöt a Bródy Sándor utca legszebb bársonyszékébe, Avar Jánost a Naphegyre küldi mondjuk, Kálmán Olga pedig TV-elnök lesz. Erről, azt hiszem, nem kell többet beszélnünk, és nagyon a Fidesz sem szólhat ez ellen.
Az egyik legfontosabb sarkalatos pontnak a tervezet hatos fejezete tűnik.
„A javaslat szerint az új médiahatóság figyel majd arra, hogy a média betartja-e a médiaalkotmány hatodik fejezetében lefektetett kötelezettségeit. Többek között azt, hogy kellően tényszerűen, sokoldalúan és kiegyensúlyozottan tájékoztatja-e a nézőket, olvasókat, hallgatókat, tiszteletben tartja-e az emberi méltóságot, a magánéletet, a személyhez fűződő jogokat, az alkotmányos rendet, a kiskorúak egészséges fejlődését. A médiatartalom nem lehet alkalmas nemzeti, nyelvi és más kisebbségek, egyházak, vallási csoportok elleni gyűlölet keltésére, nyílt vagy burkolt megsértésére.”
Szép s nemes elvek ezek, noha ugyanúgy a levegőben lógnak, mint eddig, amikor az ORTT, vagy a bíróság határozott általuk. Mert hát mi számít gyűlöletkeltőnek? A zsidózva cigányozó Barikád? A „huszonhárommilliórománozó” szocialista politikusnak rafináltan alátercelő baller publicista? Esetleg a radikális iszlám túlkapásaira rávilágító Hírszerző, vagy Konzervatórium? Ezt mostantól Szalai Annamária – vagy Lendvai Ildikó – NMHH-ja határozza meg. Mielőtt csatlakoznánk a Progresszív Múzeum teremőreinek fülsiketítő orwellezéséhez, nézzük meg, hogy hogyan jutottunk el idáig. Mi tette indokolttá, hogy egy alkotmányozó felhatalmazással bíró, komolyan vehető ellenfelek nélkül maradt politikai erő eljusson odáig, hogy felskicceljen egy ilyen központosított médiamodellt. Mi indokolja ezt a heveny, jól látható és kitapintható rendcsinálási kedvet?
Röviden: „az átmenet két zavaros évtizede”. Kicsit bővebben: az a következmények nélküli elpofátlanodás, az a jól profitáló káosz, amit minden áron fenntartott a sajtó. Nem kell szégyenlősnek lenni, szemezgessünk hát rendszerváltás utáni balos média legszebb húzásaiból. A megyei lapok sajátos privatizálása kommunista rendszer összecsuklása után, a taxisblokád elvtelen és kritikátlan támogatása, a Teller-levél, a szállodaszobából leadott haditudósítások, a Napkelte, a felkészített és a folyamatba bevont publicisták, a konstans és sokszor minden jogalapot nélkülöző nácizás, az okos tekintetű Albán úr és az ő betelefonálói, (igaz az alaptalanul befeketített Kruchina-testvérek elhiteltelenítették az egész műfajt – szerencsére), a rosszul öltözött közírók, szélsőséges, marginális és marxista folyóiratok közpénzen való fenntartása, auditálatlan lapok megbízás a titkosszolgálatok népszerűsítésére, a Kontrát-Vadász-ügy. Személyes kedvencemet szándékosan hagytam a végére. „Én nem oknyomozó újságíró vagyok, a vélemény műfajtól pedig nem várható el az a fajta tárgyilagosság, mint az újságíróktól”. Debreczeni József mondta ezeket, amikor még Bajnai Gordon országlása alatt elmeszelte a független bíróság, hiszen amit leírt az nem volt igaz. Szerinte a jövő akkor elkezdődött és már dúlt a fasiszta-alapú Fideszterror. Hát persze.
Snitt.
A jövő ugyanis már 1963-ban, Anthony Burgess Mechanikus narancs című, a Konzervatóriumon már méltatott regényében is elkezdődött. Ebben a zseniális könyvben kicsi Alex a mi alázatos narrátorunk, egy erőszak-, zene-, és szexmániás huligán, akit egy speciális eljárással (mondhatni médiaterrorral, hiszen brutális filmeket nézetnek vele) bírják rá, hogy ne hódolhasson korábbi szenvedélyeinek, hiszen akkor fizikai fájdalmat fog érezni. A brit létére egyébként mélyen katolikus Burgess a whiskeytől bűzlő börtönlelkész szájába adja a vezérszentenciát: a jó, mint olyan csak önkéntes választás útján érhető el. Persze a huligánok megregulázásával könnyű rendet rakni és az anarchiát, de jó emberré nem válnak.
Itt tartunk most. Van egy hatalmas káoszunk és lehetőségünk hogy rendet rakjuk. Szalai Annamária Ludovico-eljárása pedig így fest:
"A jogsértő országos napilapot és internetes sajtóterméket akár 25 millióra, a hetilapokat akár tízmillióra büntethetnék a javaslat szerint. A nagy piaci részesedéssel rendelkező rádiókra és tévékre 200 millió, a kisebbekre pedig 50 millió forint bírságot vethetnének ki. Ugyanakkor a jogsértő médium köteles lesz közzétenni a büntető határozatot. Ha egy súlyos jogsértést elkövető tévé vagy rádió visszaesőnek számít, akár még a nyilvántartásból is törölhetik, és mivel a kötelező regisztráció nélkül nem lehet Magyarországon sugározni, ez az adott médium megszüntetését jelentheti. Ám, hogy mi minősül súlyos jogsértésnek, a törvénytervezet nem bontja ki, ezt a Médiatanács feladata és lehetősége lesz eldönteni.
A bírság ellen fellebbezni lehet a közigazgatási bíróságoknál, ám a pereskedésnek a határozat végrehajtására nincs halasztó hatálya, tehát a tervezet szerint csak visszaperelni lehet a pénzt, mert azt az elmarasztaló határozat megszületését követően azonnal be kell fizetni. Csakhogy Magyarországon a perek rendszerint elhúzódnak, ami oda vezethet, hogy mire az adott újság javára dönt a bíróság, a befizetett bírságok terhe alatt már rég tönkrement a sajtóorgánum kiadója.”
Nem nehéz ebből kiolvasni az öncenzúrát bevezető szerkesztőket és újságírókat valamint a felszámolt lapokat, kiürülő szerkesztőségeket. Ráadásul az a bejelentés, miszerint jövőre 150 millió forintot terveznek behajtani, okkal juttat eszébe mindenkinek túlteljesítésre váró ötéves terveket. De az az igazság, hogy ezt ugyanúgy magának hozta össze a balliberális szellemi csúcs, mint ahogy a Gyurcsány-korszak a Jobbikot, a Magyar Gárdát. De ahogy ránk is vonatkozik, hogy néznünk kell Zagyva György Gyulát a „nemzet templomában” hétről hétre, ugyanúgy akármelyik szerkesztett blogot (akármit is jelentsen ez) ellehetetleníthet egy humortalan médiatanácsnok. Mert egy hivatali leírás sosem foglalhatja magába a humort, de ha a magának egy hivatalnoknak nincsen humora és stílusa, akkor intézménynek tekintélyét dönti romba. Az pedig ugyanolyan veszélyes, mint a nem jó, csak rendre kényszerített sajtó.
Éppen ezért lenne jó, ha a törvényt beterjesztő politikusok ezeket a tárgyalt részeket egyszerűen kihagynák a tervezetből és arra bíznák a cenzúrát, akit egyedül illet: az olvasóra. Meggyőződésem, hogy az üres címlapos nyomdaipari termékek a csőd széléről tántoroghatnak most vissza, méghozzá úgy, hogy pont az folytotta volna meg őket hamarosan amit oly annyira imádnak: a piac. Ma, Magyarországon a ballib sajtó gyakorlatilag Dugovics Tituszként gabalyodott rá a zuhanó MSZP-re, semmi szükség helyzetbe hozni őket újra. Illúzióink persze ne legyenek. Amikor 2004-ben, erőtől duzzadó szocialista kabinet idején leállt a liberális Magyar Hírlap, akkor is magától értetődő módon lábbal lett tiporva a sajtószabadság, pedig az SZDSZ házi napilapjának haláltusája környékén ott se volt a politika. Így ha az állítólag Soros-szondán tartott MaNcs esetleg majd az érdeklődés teljes hiánya miatt megy csődbe, akkor is prognosztizálható egy szánalmas vonyítás, amiben ugyanúgy szerepelni fog a bakancscsattogás és Orbán Viktor, de a jobboldal és a kormányzat lelkiismerete tiszta marad.
Már csak azért is, mert a kétharmad összegrundolásában hatalmas szerepe volt annak, minden mesterkéltség nélkül felnőhetett egy olyan jobboldali sajtó, amelynek a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-kormányok alatt megadatott az a luxus, hogy azzal foglalkozhatott amivel egy konzervatív médiumnak kell: a valósággal.
Ha a médiaalkotmány megszavazásánál ezt nagyvonalúan figyelembe veszik a kormányzópártok, nagyon jól járnak. Mert lehet választani: vagy kreálnak egy ügyet, amit a kommunikáció szakos hallgatók mint negatív példaként fognak emlegetni néhány év múlva. Mert ha szép csendben módosítanak, amire egy hét múlva a kutya nem fog emlékezni, a nevetséges, hisztis és hiteltelen csinnadrattáról meg kiderül, hogy teljesen felesleges volt.
Mondom: ha.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!