1.
Ha létezik olyan, hogy jó rend, akkor a jelenlegi magyar állapot biztosan nem az. Tulajdonképpen nem is érdekel senkit a jó rend problémája, az valami elvont fogalom, ma már sokkal pontosabbak és fontosabbak léteznek. A baj nem csak ez, hanem hogy a jó rend mellett – főleg az utóbbi nyolc évben – a valóságtól is teljesen elrugaszkodott a politika, különösen a balliberális kormányzat és értelmiségi holdudvara. Mind a baloldali garnitúra, mint az értelmiség valóságidegen lett.
A valóság pedig makacs dolog, és hajlamos visszavágni. Az értelmiség uralni akarja a valóságot, de oly módon, hogy eltorzítja azt, azaz: saját képére és hasonlatosságára kívánja formálni. E valóság torz mivolta pedig kiütközik aztán a gazdasági adatokban, a közbiztonságban és az ország mentális-erkölcsi állapotában.
Megadja Gábor írása
A baloldali uralom első tétele Gramsci óta nem a totalitarizmus (korábban persze az is), hanem a hegemónia. A baloldaliak tehát rendre védekezhetnek azzal, hogy van jobboldali média, van jobboldali közbeszéd (és az persze borzalmas, nácoid), nem lehet rajtuk igazán számon kérni a pluralizmust. Ugyanakkor a hegemónia fenntartására kényesen ügyelnek, ezért veszik magától értetődőnek a baloldali kormányzati hatalmat és az azzal jegyben járó értelmiségi közbeszédet. A tematikának tehát a beszéd szintjén liberálisnak kell lennie, míg a hatalmat meg kell őriznie a posztkommunistáknak.
A Fidesz 1998-as győzelme ezért is érte sokként a baloldaliakat, akik tanácstalanságukban kígyót-békát kiabáltak a jobboldali kormányzatra már rögtön az elején, ami a kormányzás végére csak durvább lett. A nemzet fontosságának hangsúlyozása „fasisztává” tette a jobboldalt, a vallási témák a klerikális reakció és oktrojált hitoktatás előfutárai, az egyéni felelősségre épülő gazdaságpolitika a szegények lenézése és megvetése.
2.
A „szövetséges értelmiség” szövetségese maradt a hegemóniára törekvő, illetve azt fenntartani kívánó baloldali hatalomnak 1990 után is. A posztkommunisták liberális jelmezbe öltöztek, hiszen stratégiailag ez a nyelv felelt meg legjobban a rendszerváltás utáni kívánalmaknak. Így jött létre a
„liberalizált baloldal”. A liberalizált nyelvezet azonban csak a hatalomban maradás érdekét szolgálta mindvégig (míg korábban inkább utópia volt), a nyelvi játékokkal és kommunikációs trükkökkel való ügyeskedést jelentette.
A kommunikatív cselekvés/stratégia azért kulcsfontosságú, mert ezen a terepen a liberálisok alapértelmezett módon otthonosan mozogtak – hiszen magukat a kereteket ők teremtették meg, így a „szabad, racionális vita” hangzatos jelszava mögött eleve eldöntött volt az, ki vehet részt a vitában és ki nem. Sőt: a kommunikáció olyannyira fontos lett, hogy a kormányzás aktusának pótlékául szolgált
(G. Fodor Gábor: A progresszió válsága – a reformpárti ideológiai kontinuum), mondván, ha már kormányozni nem tud a baloldal, legalább kommunikációban legyen jó. Ez a „kommunikáció mint kormányzás” ismert jelenség a nyugati baloldalon is: ezt követte Tony Blair (akitől Gyurcsány Ferenc rengeteget vett át), és a jelenlegi Obama-adminisztráció is nagyban épít erre.
Az értelmiség stratégiája tehát a
nyelvi uralom, amint azt Schelsky egykor
írta. A nyelvi határok megszabásával az értelmiség saját uralmát legitimálja, és mintegy szekuláris papságként viselkedik, aki a kitüntetéseket és a kiátkozásokat osztogatja; ez a szekuláris üdvjavakkal való sáfárkodást jelenti.
Itt nem pusztán arról van szó, hogy az értelmiség kiszolgálja a baloldali hatalmat; a hatalom jellege kettős, egyrészt a posztkommunista elité, másrészt az értelmiségé magáé. Míg a menedzser-posztkommunisták működtetik a politikai-gazdasági hálózatot, és ott képesek hatalmat gyakorolni, addig az értelmiség saját hatalmát gyakorolja a kultúrában és a közbeszédben. A szövetség azért volt olyan egyértelmű és erős (és azért próbálnak ma is még a végsőkig összefogni), mert ez a kettős jelleg képes volt egymást életben tartani. Amíg az értelmiség a kultúrában hegemón és margón tart minden más beszédet, addig a posztkommunista elit fenntarthatja hegemóniáját a pénzcsapok körül.
3.
Az értelmiség nyelvi uralmának alapja a liberális demokrácia szókészlete. A liberális-demokrata tartalom pedig mindig az értelmiség definíciója alapján meghatározott, így egyértelmű, hogy demokrata csak a baloldal lehet, amelyhez a szellemi muníciót a baloldali sajtó szolgáltatja. Ez a politikai klérus (R. Nisbet) tehát fenntartja a modern politikai közösségek (ha azok egyáltalán) államvallását, a liberális demokráciát.
A liberalizált baloldallal szembenálló, annak érveit cáfolni kívánó irányzatok ab ovo a morális megsemmisülés állapotában vannak, hiszen minden fennkölt, magasztos eszmén kívül találhatók. Talán azt sem túlzás állítanunk, hogy a valódi hegemónia ennek révén – hiszen a kommunikációs dzsungelben elsősorban pont a beszéd, a nyelv a meghatározó – az értelmiség kezében van, erre csak „ráépül” a posztkommunista oligarchia uralma. Azaz a korábban felépítményként számon tartott kultúra lett az
alap.
Az értelmiség valódi célja a hegemónia, azaz a status quo fenntartása. Épp ez adhat okot zavarodottságra a jobboldalon, ez a „konzervatív paradoxon” (Lánczi András) kiváltó oka. A sajátos helyzetből fakadóan (ti. posztkommunizmus) a jobboldal célja a status quo felszámolása, és nem megőrzése. For the record: ez egyáltalán nem szokatlan. A XX. század emigráns jobboldali szerzői szintén nem kívánták megőrizni az akkori európai status quo-t, lett légyen az a nemzetiszocializmus vagy a kommunizmus.
A jobboldal ugyan számos dolgot valósított meg 1998 és 2002 között, ugyanakkor nem számolta fel a hegemóniát. Az értelmiséget meglepetésként érő 1998-as jobboldali győzelem („bemásztak az ablakon”) csupán arra volt figyelmeztetés, hogy ellenkormányzás mellett is megőrizzék pozíciójukat. Ez sikerült is: a jobboldal nem figyelt kellőképpen az oligarchiával szövetséges értelmiségre, így ez a szövetség gond nélkül megmaradhatott és visszaszerezhette kormányzati hatalmát is 2002-ben.
4.
A jobboldal feladata nem kevesebb, mint ennek a hegemóniának a felszámolása. Az oligarchia-értelmiség szövetség hatalma ugyanis csak addig volt tartós, ameddig – saját „legitimitásának” elfogadtatása érdekében – képes volt lefizetni a választókat. A végső soron tarthatatlanná váló lefizetési mánia vége ugyanakkor egyben a legitimként elismert hatalom végét is jelentette. Ezt jól mutatta a 2008-as népszavazás, és a későbbi politikai események is arra engednek következtetni, hogy a választók megvonták bizalmukat a szocialistáktól.
Az oligarchia uralma ugyanis csak a hatalom megszerzésében és fenntartásában erős, a kormányzásban gyenge; továbbá érzéketlen a
honestas problémájára is, és nem ismeri az érvényesnek tekintett, engedelmességen alapuló (legitim) rend fogalmát sem. Ezért a modern baloldali hatalomgyakorlás (azaz: a poszt-totalitárius balos hatalomgyakorlás) a pillanatnyi érdekegyezésen nyugszik, ami rendkívül törékeny. A gazdasági problémák (azaz a finanszírozhatatlan állami túlköltekezés és a választók lekenyerezése) azonnal magukkal rántották az egész szövetséget: így lett egyszerre hiteltelen az értelmiség és illegitim (
nem illegális) a baloldali hatalom.
Ez eddig rendben is van. Mondhatjuk, hogy a baloldal képtelen megteremteni a legitimációt, ami elsősorban érvényes rendet jelent, másodsorban pedig képtelen jól kormányozni. Mindezek ellenére meg tudta őrizni hegemóniáját 20 (60) éve. Mit lehet tenni ehelyett?
Először is: valódi pluralizmust kell teremteni a közéletben és a beszédben is. Szerencsére a baloldal és az értelmiség olyannyira az abszurditásig fokozta saját politikailag korrekt nyelvezetét, hogy az önmagát számolta föl. Ma már közhely, hogy Gyurcsány Ferenc többet tett a baloldal szétveréséért, mint a jobboldal egésze 1990 óta (és ha másért nem is, ezért köszönet illeti). Az értelmiséget pedig szintén Gyurcsány vette meg kilóra, így az ő bukásával bukott az értelmiségi közbeszéd is, azaz a reflexiós elit nyelvi uralma.
Bár nem szokásunk, most még is: talán egy kis optimizmussal nézhetünk a jövőbe, és reménykedhetünk abban is, hogy tényleg plurális viszonyok alakulnak ki a következő választások után Magyarországon.
És talán a jó rend felé is tehetünk néhány lépést.
