A következőkben közöljük Köves Slomó válaszát, és Novák Attila viszontválaszát. A Konzervatórium e két írással a vitát lezártnak tekinti (illusztrációnkat a megboldogult Judapestről csórtuk).
Köves Slomó - Agresszióval nem, de tényekkel igen!
Egy hibát elkövettem. Nem kellett volna Novák Attila szakmai kompetenciáját, a cikkírás hevében, idézőjelbe tennem. Ezért elnézést kérek. Egyben örülök, hogy Novák Attila visszavonja egyes állításait, és azokat „elírásoknak” nevezi.
Nem vagyok benne biztos, hogy jó, hogy most újra válaszolni próbálok. Ugyanis mint mindig, megint abban a dilemmában vagyok, hogy nem vesztek/vesztünk-e mindannyian többet a szőrszálhasogatós vitában, mint nyerünk. (Ez volt az oka annak is, hogy a Novák Attila által említett ÉS-vitában második cikkére már nem közöltem választ [habár megírtam].)
Egyben elnézést kérek a kedves olvasótól, ha számára kevésbé ismert és érdekelt területeken a továbbiakban részletekbe bocsátkozom, de úgy érzem, nem erkölcsös dolog az olvasótábor laikus mivoltát kihasználva bizonyos dolgokat félreidézni, és azokra hivatkozni.
A „tudományos elmélkedés” taktikája
Novák Attila ugyanis azt a taktikát követi, hogy írásaiban bizonyos dolgokat felhoz (sokszor számomra nem egyértelmű logikai összefüggésben – persze lehet, hogy ez csak az én „szövegértelmezési problémám”), azokon nagyon tudatosan elmélkedik anélkül, hogy állást foglalna, ezzel megadva cikkének „tudományos jellegét”. Ezzel nagyon ügyesen azt az újságírói csínyt használja, melyben olyan dolgokat akar az olvasó fejébe varázsolni, melyeket maga sem teljesen tart megalapozottnak vagy védhetőnek, de politikai és világnézeti eszmerendszerébe jól beleillik, és azzal, hogy nem kijelent, hanem csak elmélkedik, előre kizárja a (támadott) fél reakciójának legitimitását. Olyan ez, mint amikor valaki nem kijelentéseket tesz egy adott kisebbségről, hanem csak sokatmondó kérdéseket tesz fel…
Novák Attila ugyanezt teszi. Erre két példa: 1. A Népszabadságban megjelent cikkében valóban nem jelenti ki, hogy a parlamenti konferencia az állam és egyház összefonódása lenne, csak hosszan elmélkedik arról, milyen fontos e két dolog különválasztása, majd jelzi, hogy jobb lett volna, ha a konferenciát máshol tartják meg. 2. Nem vonja kétségbe a Chábád legitimitását (sőt, hogy felvázolt „tudományos elmélkedései” még kevésbé lehessenek támadhatóak, előzőleg dicsérettel illeti a Chábádot), csak megint csak a Chábád „messianizmusáról” elmélkedik, két, gyenge lábakon álló (de a témában laikus olvasó számára nagyon hitelesnek tűnő) forrást említve (melyek közül az egyik nem is a témával foglalkozik). Mindezek mellett a források szerzőit „legnagyobb” tudósoknak kiáltja ki, hogy ezzel is növelje súlyukat a rabbinikus forrásokban feltehetően nem igen járatos olvasó előtt.
Mindezek után, amikor én válaszcikkemben ezen elmélkedéseit (már csak a vita nyomon követhetősége okán is) lesarkítom, akkor szememre veti, hogy „szájába adok általa nem tett állításokat”.
A „cionista” nem pejoratív jelző, mint ahogy a „zsidó” sem
De ha már a „szájba adás” technikájáról beszélünk! Ezen a téren maga Novák Attila sem marad adós, hiszen azt írja, hogy „lecionistázom és leantiszemitázom”. Ezek közül egyiket sem tettem.
Ami a „cionistázást” illeti. Az én szememben a „cionista” nem pejoratív jelző, mint ahogy a „zsidó” sem az. Eszembe se jutott, hogy Novák Attila, aki a Cionista Szövetség elnöke volt, ezt sértőnek éli majd meg. Az antiszemitizmusról pedig annyit, hogy nem tudom magamban felidézni, hogy valaha bárkit is „leantiszemitáztam” volna. Nem az én stílusom, és nem is tartom célravezetőnek. Ha Novák arra gondol, hogy – valóban kissé eltúlzott vehemenciával – az Echo TV műsorvezetőjéhez (a Mazsihisz volt sajtófelelőse), Grüner Miklóshoz és Finkelsteinhez hasonlítom, akkor jó, ha tudja: szerintem ezek közül egy sem antiszemita (sőt mindhárman zsidók), ami összeköti őket, az az, hogy „tudományos munkájukat” az antiszemita szélsőjobb előszeretettel használja, mint „autentikus forrást”, mint ahogy teszi ezt Novák cikkeivel is.
(Lásd pl. itt.)
A messianizmusról
Kétségtelen, hogy a Chábádosok egy része remélte, hogy a Rebbe lesz a Messiás. Sajnos 1994 nyarán igazolódott, hogy ez nem következett be. Ennek ellenére vannak, akik továbbra is ebben reménykednek. Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a vallásos cionizmus úgy vélte, hogy Izrael Állam megalakulása a Messiási eljövetel kezdete (
lásd pl.) ezért sok kritika érte őket az ortodox zsidóságon belül (
lásd pl.). Ez a hit különösen felerősödött a hatnapos háború után (mint a „nagy Izrael” kiteljesedésének része.
Lásd pl.). A földet a békéért-folyamatok, és különösen a gázai kivonulás 2005-ben nagyon megosztotta a vallásos cionistákat és az egész izraeli társadalmat (Lásd többek közt
itt). A megosztottság éppen ennek az állításnak az igazáról, és az ennek megfelelő stratégiai sémák miatt alakult ki. Ezt a hasonlóságot azért hoztam fel (anélkül, hogy az ügyben állást foglalnék, mind a cionizmus vagy a vallásos cionizmus és a messianisztikus cionizmus kérdésében), mert meg akartam mutatni Novák Attilának, milyen erkölcstelen dolog olyan fanatikusnak feltüntetett irányvonallal összefüggésbe hozni a magyar Chábádot, amelyhez hasonlót bármilyen vallási vagy politikai irányzatban (így a cionisták között is) lehet találni. (Novák Attilával ellentétben, véleményem szerint a vallásos cionista,
mizráchi irányzat,
teljességgel vallási irányzat és nem csak politikai.)
„Ciszjordániai telepesek”-kifejezést azért írtam, mert meg akartam mutatni, hogy rejtett pejoratív jelzőkkel mindenkit lehet mocskolni. Tettem ezt annak ellenére, hogy gondolatvilágukat tekintve, illetve politikailag, a telepesek közelebb állnak hozzám, mint az őket bírálók.
Chábád és a hatalom
Kétségtelen a „Chábádnak a mindenkori államhatalommal való barátságra törekvése”. Ennek alapja a Bibliában található (Jeremiás 29:7.): „És keressétek azon város békéjét, ahova számkivetettelek benneteket és imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz; mert az ő békéjében lesz számotokra is béke”. Egy kitétellel: hogy a hatalom nem akadályozza a zsidó életet és a vallásgyakorlást. Ennek alapvető oka az, hogy (egyes politikailag involválódott entitások érthetően frusztrált vádjaival ellentétben) a Chábád nem egy politikai szervezet és távol tartja magát a politikától. Egy politikai párt mellet sem teszi le a voksot (a Chábád 1996-os izraeli választási szerepvállalásáról a mai napig megoszlanak a mozgalmon belüli vélemények). Egyetlen célkitűzése a zsidó vallási és tudományos élet fellendítése.
Így aztán pl. a sztálinista Szovjetunióban igazán nem volt elmondható, hogy fényes lett volna a Chábád és a hatalom viszonya. (Joszef Schnersohn rabbit, a hatodik lubavicsi rebbét halálra ítélték 1927-ben.) De a cárral sem volt rózsás a kapcsolat. A Chábád haszidizmus hét nemzedékének szellemi vezetői közül majdnem mindegyik lubavicsi rebbe ült valamennyit a cári börtönben.
A „rabbinikus tudós”
Az Izraelben élő Turán Sinai-Tamást nem akartam megbántani, és szerintem nem is bántottam meg. Nem róla beszéltem, hanem a róla tett állításról, miszerint ő az „1945 óta élő legnagyobb magyarországi rabbinikus tudós”. Ezen állítás láthatóan az idézett tanulmány miatt pattant ki Novák Attila fejéből, melyben Novák Attila értelmezése szerint Turán a Chábádot „rabbinikus forrásokra támaszkodva” kritizálja. (Ez különben sem igaz. Ha valaki elolvassa a tanulmányt, láthatja, hogy Turán három dolgot említ: 1) Háláchikusan igaza van az Egység folyóiratnak, hogy szent szövegeket nem szabad kidobni, de szerinte ez „szemtelen” kérés. 2) A hagyománytól eltávolodott zsidók oktatása (kiruv rechokim) nagyon lényeges. 3) A magánszféra tisztelete miatt nem lenne szabad bármelyik zsidó szervezetnek továbbadni címlistákat.).
Oka van annak, hogy az állítással szemben olyan rabbik nevét is felhoztam, akik 1945 óta működtek Magyarországon, de már nem élnek, azaz, hogy már magát az állítást is illogikusnak találom. Ha ugyanis Attila valóban arra gondolt, hogy Turán Tamás a ma élők közül a legnagyobb, akkor miért kellett hozzátenni, hogy „1945 óta”? Talán az „1496 óta ma élők” között nem ő a legnagyobb?
Nováknak igaza van, hogy véleményem szerint „csak rabbidiplomával lehet valaki rabbinikus tekintély”. Különösen akkor, ha két mondattal később azt hangsúlyozzuk, hogy az említett tudósok kritikájának „hagyományos talmudi és egyéb rabbinikus források szolgáltak.”
Berger rabbi szmicháját sem vontam kétségbe, csak jeleztem, hogy nem szolgál mint rabbi, és hogy vannak vele szemben felhozott éles kritikák ortodox (nem chábád) rabbiktól. (Mindezt tettem azért, mert a témában laikus olvasó – és talán maga Novák – ezekkel valószínűleg nincs tisztában, és Novák cikkében épp ezeknek a forrásoknak a rabbinikus hitelességét hangsúlyozza.)
Rumbach
Mégegyszer hangsúlyozom, hogy az EMIH csakis megvenni, illetve felújítani szerette volna a Rumbach utcai zsinagógát, az előző cikkemben említett konstrukciókban. Erre sok forrást tudnék felhozni, lásd
pl. itt,
vagy itt. Kár, hogy ennek az ellenkezőjét igazolandó Novák annak a lapnak a félreérthető tudósítását hozza forrásként, melynek jómaga a szerkesztője.
Mazsihisz-EMIH
Az EMIH soha nem tervezte, hogy a Mazsihisz helyébe lép. Elképzelése a zsidó közéletről mindig az volt, hogy az anyagi és képviseleti jogosítványokat a valós társadalmi súly arányában kellene elosztani. Ezt többször jómagam is nyilatkoztam és írtam. Lásd
pl. itt,
vagy itt. Ezzel folyamatosan ellentétes színben feltüntetni az EMIH-et nem erkölcsös dolog.
Más kérdés, hogy nem értek egyet a „zsidó ernyőszervezettel”, mert nem látom valós feladatát, és tartok tőle, hogy megint csak az élősködőket hozná helyzetbe azok helyett, akik (véleményem szerint nem csak chábádosok!!!) valódi munkát végeznek.
Lásd itt,
vagy itt.
Statusquo
Az EMIH azért viseli a statusquo nevet, mert tagjai és vezetősége szeretnének egy olyan irányzatot megújítani, amiben ott van az egésznek a mottója, a lényege: hogy ez egy olyan hitközség, mely autentikus ortodox értékeket hirdet, de mégis nagyobb benne a nyitottság, mint egy magyar ortodox hitközségben. Olyan emberek is tagjai, akik mondjuk tudják, hogy az ortodox zsidó hagyomány szerinti élet számukra a végcél, de még nem feltétlenül tartanak ott. Valamilyen módon ezt szeretnék az életük részévé tenni, de még nem feltétlenül mondhatjuk el róluk, hogy mindegyikük már teljesen ortodox, vallásos zsidó volna.
A Statusquoban azt az irányzatot látjuk, melynek vannak magyar gyökerei, ugyanakkor egyfajta ötvözése az ortodoxnak, az autentikus vallásosságnak és a nyitottságnak. Hogy ez a Statusquo mennyire ugyanolyan, mint a háború előtti? Nem tudom. De azt sem tudom, mennyire hasonlít például a mai neológia a háború előtti neológiára, amikor pl. neológ mészárszék és Mikve is volt a zsidó házasélet miatt. Más a helyzet, mások a körülmények, mások a szereplők.
Ki az „eléggé magyar”?
Novák ismét a „nem eléggé magyar” vádját hozza fel a Chábád ellen. Előző cikkemben már szóvá tettem magának az érvelésnek az abszurditását, de Novák (megint azt csinálja, amit az én szememre vet) ismét beleveti magát a buta érvelésbe, és azt elemzi, hogy attól még, hogy kinyomták 1943-ban a Tánját és az ortodox rabbik nagy része műveiben gyakran idézte is azt, attól „még nem következik az, hogy a lubavicsi mozgalom jelen lett volna az országban”.
Ugyancsak tagadja, hogy „a chaszidoknak túlsúlyuk lett volna” az ortodoxok között (ahogy én fogalmaztam, és nem ahogy igyekszik félreidézni, amit írtam, mintha ez a teljes zsidóság körében lett volna így!).
Hiba volt Novák történész mivoltát idézőjelbe tenni, de továbbra is úgy gondolom, hogy ha valaki olyan témában ír, ami nem a szakterülete, akkor annak az írásnak a vonatkozásában maximum publicista.
Nézzük a tényeket:
Tény, hogy közvetlenül a Holokauszt előtt a nagy jesivák (Talmud-, rabbi-iskolák) többsége chaszid beállítottságú volt, mind a Kárpátok, mind Erdély, mind pedig a „Kis-Magyarország” területén, mint pl. Pápán. Mint ahogy azt a neves történész, Ávráhám Fuchs írja könyvében (Yeshivot Hungaria, Jerusalem, 1979, 183. l.). Az ortodoxia jövője pedig mindig a helyi jesivák növendékeinek kezében van, hiszen ők válnak a közösség vezetőivé, rabbijaivá.
A chábád chaszidizmus pedig nagyon is jelen volt. Ahogy előző cikkemben írtam, nem csak kinyomták a Tánját, hanem a magyar ortodox rabbik azt folyamatosan tanulták, tanították és műveikben illetve prédikációjukban idézték. Minderről nincs vita, hiszen műveik ma is rendelkezésre állnak, csak kézbe kell venni azokat.
Akkor viszont mit jelent az, hogy a Chábádnak nincsenek „magyar gyökerei”? Azt, hogy nem Magyarországon indult útjára az irányzat? Valóban. Ez igaz. Mint ahogy maga a zsidóság sem Magyarországon kezdődött, de mégis (ilyen-olyan formában) jelen van több száz éve.
Novák mindezek után (megint csak a témában gyenge ismerettárra vallva) kifejezetten a pápai chaszid közösségről beszél, és azt írja, hogy „ez a csoport szintén nem kedveli a Chábádot”. Engem pedig azzal vádol, hogy „ezt elhallgattam”. Hát persze, hogy elhallgattam, mivel ez nem igaz! Nem igaz, hiszen éppen a pápai zsidó chaszid közösség a legjobb példája a magyar haszidok és a Chábád mély és szoros kapcsolatának. Mivel látom, hogy erről a helyi történészek keveset tudnak (de ettől függetlenül előszeretettel nyilatkoznak), megengedek magamnak egy kicsit részletesebb ismertetést:
Pápán híres rabbik, a Grünwald család három nemzedékéről beszélhetünk. Grünwald Mózes Huszt főrabbija (1853-1910), fia, Grünwald Jákov (1881-1941) a pápai Nagy Jesiva vezetője, unokája, Grünwald József (1881-1984), aki a holokausztig folytatta a jesiva vezetését Pápán, majd áttelepítette New Yorkba (itt tanult Oberlander Báruch rabbi is).
Grünwald Mózes rabbi a Tánjá mély ismerője volt, és híres jesivájában „a bóherek (hallgatók) többsége közelről ismerte a Bál Sem Tov (a chaszid irányzat megalapítója) tanítványainak műveit, és azok közül is kiemelten a Tánját” (Lásd Héchál Hábest 1:104-106.). „Grünwald Jákov minden nap tanult a Tánjából” – erről tanítványa, a montreali Jákov Neumann (aki nemrég hunyt el) adott személyes tanúságot. Jákov Grünwald ezen felül külön Bécsbe is utazott, hogy a hatodik lubavicsi rebbével, Yosef Schneersohnnal találkozhasson, amikor az egészségügyi kezelés okán tartózkodott ott. (Minderről lásd Neumann rabbi könyvét, Águrá Beoohléch, Montreal, 2008 187. l.). Grünwald József – felmenőihez hasonlóan – gyakran vette kézbe, és idézte a Tánját. Amikor kedves tanítványa, Baruch (Oberlander) a szülői ellenállás ellenére át akart menni a Chábád jesivába, Grünwald rabbi támogatta és megerősítette ebben a döntésében. Említést érdemel továbbá Grünwald József rabbi levelezése a Chábád rebbékkel (lásd például Héchál Hábest 26. 76-79. l.).
Mindezek után először „anti-haszidnak”, majd az előzőket „elírásnak” titulálva, csak a „Chábádot nem kedvelőknek” nevezni a pápaiakat több, mint felkészületlenség.
Neológ rabbik magyartudása
Az első neológ rabbik magyartudásáról pedig csak annyit, hogy persze én is tudom, hogy azok többségükben igyekeztek elsajátítani a nyelvet (habár nem is mindegyiknek sikerült, így pl. a neológ rabbiszeminárium dékánja, Bloch Mózes harminc éven át nem tanult meg magyarul). Nagyon jól tudom azt is, hogy mi állt a Lichteinstein Hillel által szerkesztett „nagymihályi 10 pontban”. Csakhogy lehet, hogy Novák azzal nincs tisztában, hogy (1) a nagymihályi rendelet nem a nyelvismeretről, hanem a prédikáció nyelvéről szólt; (2) A rendeleteket a magyar ortodox rabbik komoly hányada nem írta alá; (3) Alig két évvel a nagymihályi rendeletek megjelenése után az ortodox Somré Hádát (Hitőr Egylet) megalakulásnak egyik megnevezett célja „a magyar nyelvet a zsidó hitrokonok közt terjeszteni, és meghonosítani…”, illetve „támogatni” a „társulat Magyar Zsidó című közlönyét”, egy magyar nyelvű lapot. (Erről részletesen lásd most megjelent könyvem Zsidó szakadás, Noran Libro, Budapest, 2009. 21. fej.) Mindez persze lényegtelen, hiszen – ahogy azt Novák nagyon jól tudja – a korai neológ rabbik magyartudását nem azért firtattam, mert szememben a neológia „nem rendelkezik magyar gyökerekkel”, hanem azért, mert megint csak rá akartam mutatni magának az érvelésnek az abszurditására.
Wiesel magyartudása
Novák Attila itt is pontosan azt csinálja, amit az én szememre vet. Csúsztat. Ahogy előző cikkemben írtam, Wiesel nem csak nekem „sajnálkozott a passzív magyar nyelvtudása miatt”, hanem parlamenti beszédében mondta, amit én öt sorban idéztem.
Végezetül, sajnálom, hogy ha cikkem tartalmát Attila személyeskedőnek érezte. Ez nyilván az én hibám is. Ezért elnézést kérek.
Köves Slomó
Novák Attila - Rövid vitazáró
Nehéz olyasvalakivel érdemi vitát folytatni, aki a történeti forrásokat (első-és másodlagosakat) szelektíven és tudományos gondolkodástól merőben idegen módon alkalmazza, általában nem arra hozva fel őket példaként, amiről voltaképpen szó van. Tehát nem a vonatkozó történeti kérdés tekintetében relevánsakat mutatja meg, hanem találomra idéz és parafrazeál. Csakis arra használja fel a létező anyagokat, hogy kihozza belőlük mozgalma számára a polikailag legelőnyösebbet. Csakis így válhatik a 19. századi leghatározottabban nem haszid, mert hogy haszidellenes (mitnaged) status quo ante mozgalom mai képviselőjévé a haszid Chabad, a népszámlálási statisztikák helyett Avraham Fuksz (a más összefüggésekben amúgy érdemdús és hasznos) könyve a Vészkorszak előtti haszid demográfiai fölény igazolójává, a Hitőr Egylet magyar nyelvűsége az ortodox rabbikarnak a magyar nyelvű akár teológiai jellegű művelődés iránti nyitottságának bizonyítékává, a mainstream ortodoxia legfontosabb, legimpozánsabb és leghíresebb rabbiképző intézménye a Yeshiva University dékánjának, David Berger rabbinak esszenciálisan fontos, a Chabad messianizmusát bíráló s még ortodox körökben is legszélesebb elfogadottsággal bíró munkája „gyenge forrássá”, egyes magyarországi rabbik levelezései külföldön, azaz nagy földrajzi messzeségben élő lubavicsiekkel a Chabad intézményeinek, mozgalmának magyarországi folyamatos és hézagmentes jelenlétét bizonyító dokumentumokká, s a sor még hosszan folytatható. Köves eljárása nem tudományos, viszont nyilvánvalóan politikai célokat szolgál, kitűnik ez abból is, hogy az autentikus vallásosság fogalmát, ill. a vallásos és az ortodox jelzőt csereszabatosan használja, kizárva a vallásosságból más, akár számszerű többségben lévő, szintén szidó és szintén vallásos csoportokat. Ezzel a felekezet- (ortodoxia) és áramlatpolitikai (Chabad) szempontrendszereket egyszerre érvényre juttató retorikával szemben fölöttébb nehéz, főleg nem szakmai fórumon, történeti érvekkel vitába szállni, mert Köves Chabad-rabbiként úgy vitázhat, hogy közben, lám, nem kell betartania a tudományos viták legelemibb szabályait sem.
Egy valamire engedtessék meg mindezek dacára reflektálnom. Köves Slomónak az a megjegyzése, miszerint nem személyeskedni akart (miközben retorikailag ismételten az „antiszemita szélsőjobbal” említ egy lapon és összefüggésben), meglehetősen különösen hat. Mi személyeskedés, mi a másik rosszindulatúsággal való vádolása, ha nem az, ha épp azt föltételezi vitapartneréről, hogy „az olvasótábor laikus mivoltát kihasználva”, szándékosan idéz félre dolgokat. Mindeközben a köztünk lévő vita nem személyes, hanem elvi és – lám – politikai, természetesen nem belpolitikai, hanem valláspolitikai természetű. Régóta ismerem Slomót, még zsidó közéleti vezető koromban meg is hívtam előadni az egyik cionista tagszervezet fórumára, a Szombatban pedig rendszeresen publikál (legutoljára az októberi számban). Nem hogy gáncsoltam volna ez irányú tevékenységét, de kifejezetten pártoltam. Elvárhatnám tehát, hogy írásomat akként kezelje, ami: a Chabad politikai tevékenységének egy lehetséges bírálataként. Ezért ha valaki úgy bírál, hogy közben elismeri mozgalma vallási és egyéb érdemeit, némi jóakaratot, vagy legalább a nyílt rosszindulat (a jécer hárá) fékentartását föltételezve nem kizárólag álca lehet, hanem akár még tárgyilagosságra, a korrektségre, a kiegyensúlyozottságra való törekvés jele is. A cionista szó – amúgy teljesen rendjén lévő – használatával pedig az a probléma, hogy Magyarországon e fogalmat az egykori pártállam és a kortárs szélsőjobb stigmatizálta, ezért (pláne egy közéleti fórumon) mindig el kell magyarázni, mit is jelent eredeti, tehát nem antiszemita pejoratív értelmében. Köves Slomó ezt elmulasztotta, ráadásul olyan kontextusban használta a „cionista” jelzőt, melynek minden más eleme is – egyébként és ettől függetlenül is – csak a megbélyegzésre alkalmas. Hogy érzékletes hasonlattal éljek, mintha én a következő (amúgy nem túl épületes) címet adtam volna a nézeteire reflektáló publicisztikámnak: „Jelen és történelemcsúsztató körtánc egy ortodox zsidó »történész« tollából” és a vállamat rángatnám akkor, ha Köves ezen az ortodoxiát (és a szakmaiságát) súlyosan dehonesztáló állításból azt a következtetést vonta volna le, hogy az történt, ami, azaz dehonesztáció. Köves pontosan tudta, vagy legalábbis úgyis mint rabbinak, s úgyis mint közéleti szerepet vállaló vallásos személyiségnek tudnia kellett volna, mit és miként fogalmaz.
Bocsánatkérését természetesen elfogadom.
Novák Attila