Köves Slomó rabbi nem először próbálkozik azzal, hogy velem egy elvi vitát az ad hominem „érvek” szintjére vigyen le, pedig én sohasem tettem ilyet. Pár évvel ezelőtt az Élet és Irodalomban, a zsidó népiségre vonatkozó tanulmányomat támadta hasonlóan vehemensen és személyeskedve, pontatlan adatokat közzétéve, majd miután korrigáltam, visszavonult és nem szólalt meg. Talán érezte, hogy nem kellett volna állást foglalnia olyan kérdésekben, melyekre van statisztikailag-történetileg korrekt és az ő nagyon elfogult mozgalmi álláspontját cáfoló válasz. Azóta biztosan valami visszavonhatatlanul elromlott köztünk, az is lehet, hogy nem kedvel, mert 2008 nyarán, az ÉS-ben még történésznek, sőt szociológusnak nevezett (utóbbi nem vagyok), mostanra viszont, közel másfél év elmúltával (holott szakmai publikációim azóta gyarapodtak) már csak „történész” maradtam a számára.
Novák Attila válaszol Köves Slomó rabbinak
Mostani vegyes műfajú cikkére azt válaszolnám legelébb, hogy szakmai kompetenciám megkérdőjelezésére nincs kompetenciája Kövesnek, hasonlóan amúgy nekem sem arra nézve, hogy ő megfelel-e a rabbi kritériumainak (saját chaszid közösségének megfelel). Sosem jutna tehát eszembe idézőjelek közé tenni az ő hivatását, holott vannak olyan zsidó irányzatok (reform, konzervatív), melyek Köves Slomót nyugat-európai jellegű, egyetemi szintű rabbiképző intézmény abszolválása nélkül soha sem vennék föl szakmai testületeikbe, ahogy akadnak szép számmal olyan ortodox közösségek is, melyek épp chaszidizmusa, vagy lubavicsi chaszidizmusa miatt nem alkalmaznák soha rabbiként.
Először is a saját portámról: Kövesnek igaza van abban, amit Oberlander rabbi családjáról, illetve (a brooklyni) Crown Heightsről ír, bár ezek valamint a Köves által felsorolt körülmények nem tartoznak a cikkem alapvető állításai, illetve gondolatai közé, tulajdonképpen lényegtelenek a szöveg egészének állításaihoz képest és nem is cáfolják azokat. A New York-i Williamsbourg valójában a szatmári chaszidok központja, az előbbi pedig a Chabad haszidoké. Ezek tévedések, vagy inkább elírások, melyeket korrigálnom kell, bár egy kicsit megzavart az a tény, hogy a szatmári chaszidok, akik a Chabad mozgalmat nem nagyon szeretik, olykor fizikai tettlegességbe is torkollóan ellenségeskednek New York ezen területén a lubavicsiekkel. Oberländer rabbinak, (akit én nagyon tisztelek, amúgy egy rövid ideig magyartanára lehettem, amikor Budapestre érkezett), családja tényleg pápai chaszid, bár ez a csoport szintén nem kedveli a Chabadot, melyet Köves Slomó elhallgat.
Köves érvelése amúgy nagyobb részben abból áll, hogy a számba ad általam nem mondott állításokat, majd ezeken rendre felháborodik és diadalittasan cáfolja... saját magát. Elgondolkodtató, sőt intellektuálisan mélyen megrendítő azt látni, hogy egy fölkészült rabbinak ilyen mérvű szövegértelmezési nehézségei vannak. Köves tehát nem azt látja, amit én kifejteni igyekeztem, hanem olykor annak szöges ellentétét: nem írtam azt, hogy Wiesel magyarországi látogatása a holocaust-business része, hanem éppen tagadtam ezt, a Chabad messianisztikus szárnya létezésében kizárólag teológiai problémákat vetettem fel, illetve megjegyeztem, hogy ez megosztja a vallásos zsidó világot s igaz, jóval kisebb mértékben, de a Chabadot is. Sneur Zalman rabbi fellépésevel kapcsolatosan pedig nem a bebörtönzésével összefüggően jegyeztem meg, hogy előrevetítette a mozgalom későbbi politikai preferenciáit, hanem arról, hogy kiállt az orosz cár mellett (és Napóleon ellen), és ez jelzi a Chabadnak a mindenkori államhatalommal való barátságra törekvését és az ún. modernizációval szembeni attitűdjét. Ugyanígy nem írtam Népszabadságban megjelent cikkemben azt, hogy a Chabad országgyűlési rendezvénye állam és egyház „összefonódását” jelentette (bár kétségkívül erre utal), csak azt, hogy nem jó üzenete van a rendezvénynek, mert – s akkor idézem magamat - „Mindennek megvan a maga helye, az államnak is és az egyháznak is, s nincs jó üzenete annak, ha egy vallási mozgalmat az állam kitüntetetten felkarol és támogat. Ezt azoknak a politikusoknak is tudniuk kellene, akik a Chabad, vagy bármely más vallásos mozgalom támogatásában gyógyírt és megoldást keresnek korunk problémáira, szövetségeseket látnak bennük egy politikavezérelt erkölcs- és társadalomnemesítő terv számára.”
Jöjjenek azok a fránya részletek
Szintén rendkivül problémás az, és itt már nem tévedésről van szó, amit ír Köves az ortodoxok és a chaszidok számáról. A trianoni Magyarországon végig neológ fölény volt, sőt már 1910-ben is „csak az ország zsidó lakosságának 51.9%-a tartozott az ortodoxiához (neológ 43.1% volt, status quo: 5.0%). 1930-ban a neológia aránya felszökött 65.7%-ra s csak 30% volt ortodox. Kizárólag a területi csatolások után (1941-es mérés; Frojimovics Kinga: Szétszakadt történelem Balassi Kiadó, Budapest, 2008. 226. és 273-4.) alakult ki ortodox fölény volt, de semmilyen jel nem utal arra, hogy ez chaszid túlsúlyt jelentett volna, ráadásul a kétségkívül a területi csatolások után az országba került sok szatmári chaszid sohasem kedvelte a lubavicsi chaszidokat, merthogy még a chaszid vallási csoportok között – nemcsak a chaszid és nem chaszid ortodoxok között – is éles harcok dúltak. Abból, hogy a Chabad haszidizmus egyik főművét, a Tanját kiadták Munkácson, még nem következik az, hogy a lubavicsi mozgalom jelen lett volna az országban, és akként, tehát mozgalomként akár a legcsekélyebb jelentőséget tulajdoníthatnánk neki, hiszen (egy hasonlattal élve) Marx műveit is olvasták Magyarországon, holott nem tudott magyarul és sohasem járt az országban, ahogy marxista sem volt mindenki, aki olvasta...
Továbbá, nem a haszidizmust tituláltam magyar gyökerekkel nem rendelkezőnek, hanem a lubavicsi mozgalmat, mely azért nem ugyanaz az állítás, ráadásul ennek a ténynek nem tulajdonítottam pejoratív jelentést. A magyar neológ rabbik – bár voltak köztük külföldi származásúak – mindannyian megtanultak magyarul, Kaufmann Dávid egy éven belül. Viszont az ortodoxok 1865-ös mihályi gyülése (1866-ban jelent meg kinyomtatva Ungváron) kilenc pontjában (ezt Hillél Lichtenstein szikszói rabbi műve, alapvetően) szerepel az, hogy nem szabad magyarul tanulni (ezt nem így fejezték ki, de ez volt az értelme) prédikálni. Mivel Köves az ortodox-neológ szakadás rabbinikus-politikai forrásait dolgozta fel PhD dolgozatában, azaz ebből doktorált Debrecenben, ezzel a ténnyel tisztában kellene lennie. (magyarul Jakov Katz írt erről sokat. „A fanatizmus gyümölcse – a nagymihályi határozat 1866-ban.” In: Végzetes szakadás. Budapest, Múlt és Jövő 1999. 110-125.).
Természetesen vannak a cionisták között messianisztikusok, de a Chabad messianizmusa (a Rebbe halála után követői egy része kikiáltotta őt Messiásnak) nem ugyanabba a kategóriába tartozik, hiszen a cionizmus (melynek létezik vallásos szárnya is) politikai- és ideológiai család (Shimoni, Gideon: The Zionist Ideology. Brandeis Univ. Press. Published by Univ. Press of New England. Hannover and London 1995.) és nem vallási irányzat, így messianizmusának bírálata annyiban releváns az ortodoxia szempontjából, mintha a marxizmusról jelentenénk ki ugyanezt. A Chabad konkrét messianizmusa nagy averziót keltett az ortodox világban s ennek a ténynek a leszögezésével korántsem a Chabad legitimitását vontam kétségbe, sőt, annak idején örültem annak, hogy hála Oberlander rabbi mértéktartásának, nem jelent meg ez a vita és irányzat Magyarországra. David Berger, Köves állításaival szemben (egyébként) az amerikai ortodox rabbikar tagja és rabbi, azaz ortodox szmichával rendelkezik, ortodoxok avatták fel ortodox rabbinak. Ilyen minőségében a Yeshiva University dékánja, mely a világ leghíresebb, nyugat-európai értelemben is egyetemi szintű okatást folytató ortodox rabbiképzője-egyeteme. Maga Berger pedig a nem haszid, sőt a chaszidizmust opponáló (mitnaged) ortodoxia nagytekintélyű vezetője, mely tény nyilvánvalóan zavarja Kövest, de annyira annyira mégsem zavarja, hogy nyilvánosan elvitassa tőle azt a rabbidiplomát, melyet erre nálánál sokkal hivatottabb személy adott az amerikai rabbinak. Berger kritikája a Chabad iránt megalapozott és ortodox körökben meglehetősen nagy elfogadottságú, kivéve persze a Chabadot magát. Menachem Mendel Schneerson halála után nem sokkal pedig 1000 ortodox rabbi deklarálta azt, hogy a Chabadban Messiásként tisztelt nagy rabbi nem volt Messiás. David Berger és az ortodox rabbik számára az volt a probléma, hogy a Rebbe messiási hitével a mozgalom átlépte azt a határt, mely a zsidóság és más messianisztikus mozgalmak között fennállt. Turán Tamás személyéről alkotott véleményemet valóban szuperlatívuszokban mondtam el, ám ezen a téren összemérhetetlen teljesítményekről van szó, hiszen a Köves által felhozott példák is meglehetősen heterogének, ortodox és neológ rabbikat egyaránt említ, ráadásul mindegyikük a talmudi tudományok más-más területén jeleskedtek, tehát teljesítményük meglehetősen összemérhetetlen. Köves ezzel azt a látszatot kelti, hogy csak rabbidiplomával lehet valaki rabbinikus tekintély, ráadásul (bár Köves neológ rabbikat is említ) az igazság az, hogy az ortodox világban – így a Chabadban sem – ismerik el rabbinak azokat, akik nem ortodox, pl. neológ rabbiképzőben végeztek. Amúgy Turán Tamás úgy rabbinikus tekintély, hogy egyáltalán nincsen semmilyen rabbidiplomája, ami a zsidóságban ugyanakkor lehetséges, gondoljunk az arabista Goldziher Ignácra, aki a XIX. század végi neológ rabbiképzőn rabbik nemzedékeit tanította rabbinikus tudományokra Turánéhoz hasonló tudással és saját kora viszonyaihoz mérten hasonló tekintéllyel is rendelkezett. Mind a ketten – amellett, hogy klasszikus zsidó oktatásban is részesültek - modern egyetemi tudással voltak felvértezve.
Köves szintén nem nagyon ad választ arra a felvetésemre sem, hogy mit keresett egy Chabad-rendezvény az országházban s erre nem válasz az, hogy egy olyan teremben gyültek össze, melyet nem a politikusok és az országgyülései képviselők használnak, hiszen a magyar állam a parlament egészéhez – mint fizikai épülethez és mint szimbólumhoz – kötődik, nem egyik vagy másik teremhez. Azt gondolom, hogy ezt Kövesnek – aki történelemtudományból doktori fokozattal rendelkezik – is illenék tudnia. Mint azt már leírtam, nem vagyok szekularista, de állam és egyház magyarországi szétválasztását nem kellene megkérdőjelezni azzal, hogy egy vallásos szervezet a parlamentben tartja a rendezvényét s azon parlamenti politikusok (a Chabad központi honlapja szerint is) asszisztálnak, mintha a rendezvény kellékei közé tartoznának. A másik az, hogy nagyon rossz az üzenete annak, hogyha az állam ennyire nyiltan állást foglal az egyik vagy a másik vallási csoport mellett, miközben egy semleges helyszinen a Chabad nyugodtan megünnepelhette volna magyarországi fennállása 20 éves évfordulóját.
Bár pontatlanul használtam az „adni” igét, de a kontextusból kiderül, hogy nem ajándékozásra gondoltam akkor, amikor a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógáról írtam, amely sohasem volt a Chabad-haszidok, sőt semmilyen haszid csoport tulajdona, éppenséggel a haszidokat elutasító fölfogású hívők temploma volt (Az EMIH névválasztásának furcsaságát megírta Deutsch Gábor, fellelhető az ortodox iskola – a Wesselényi utcai Amerikai Alapítványi Iskola - honlapján. Köves maga is meg- illetve visszaszerzésről beszélt 2006 juniusában, bár kétségkívül előkerült a megvásárlási változat is az erről folyó vitákban.
Nekem, mint olyan embernek, aki a magyar zsidóság szervezeteinek a politikai pártoktól való egyforma távolságát tartaná kívánatosnak (a Mazsihiszét is!), igazolhatatlannak tartom Köves Slomónak azt a kijelentését, mely zárójelbe teszi a Fidesszel való „közeli nexust” s ezzel nem azt akarom mondani, hogy a jobboldallal nem kellene kapcsolatokat építenie a zsidóságnak, sőt. A Mazsihisz egyoldalúan a szocialistákra alapozott kapcsolatrendszerét, valamint általában a szervezetet többször is bíráltam már, a januári Szombatban pedig külön cikkben elemzem a Mazsihisz-rendszert. Ugyanakkor Kövesnek nem kellene pironkodnia, hiszen például rendszeresen részt vesz a KDNP Barankovics István Izraelita Műhely rendezvényein, itt kizárólag fideszes politikusok szerepelnek. A Mazsihisszel szemben pedig komoly anyagi igényeket támasztott, amely – bár valóban szükség lenne a pénzek igazságos elosztására – eltúlzottnak tekinthető. A magyar zsidó rendszerben lévő igazságtalanságot, melyek súlyosan léteznek – s így a Chabadnak is pénzt kellene kapnia – nem azzal kellene orvosolni, hogy az egyik vagy másik szervezet az éppen kormányon lévő vagy kormányra készülő bal- vagy a jobboldalon lobbiz ki magának előnyöket, hanem a zsidó szervezeteknek ernyőszervezetet kellene létrehozniuk – demokratikus alapon. Ismétlem, az előállt a helyzet elsősorban a Mazsihisz hibája, de a Chabad most ugyanazon az úton jár, mint kritizált ellenlábasa.
Lehet, hogy Köves Slomónak Elie Wiesel sajnálkozott a passziv magyar nyelvtudása miatt, de Wiesel híres 1996-os filmjében, amikor visszamegy szülőföldjére, az látszik leginkább, hogy magyarul beszélnek hozzá, ő angolul válaszol, illetve egy résznél a magyar szöveget fordítja angolra. A filmben a magyar nyelvhez (és Magyarországhoz) való viszonya korántsem tünik olyan egyértelműen pozitívnak, mint amilyennek azt Köves – nyilvánvalóan politikai okokból – láttatni akarja. Ezzel nem az általam tisztelt Elie Wieselt akarom megbántani, csak érzékeltetni szeretném azokat a feszültségeket, melyeket ez a látogatás is előhozott.
Végül
Az egész cikkben egyébként kettősség figyelhető meg, hiszen nem egy, hanem két írásomra reagált: az egyik a Népszabadságban jelent meg, míg a másik itt, a Konzervatóriumon s Köves minősítései nem egységesek, kétfelé, két közönség irányába szólnak. Nem egészen világos, hogy Köves melyik olvasótábornak, a baloldalinak vagy a jobboldalinak akart megfelelni vagy tetszeni akkor, amikor egyszerre antiszemitázik és cionistázik (amúgy logikailag ez nem fér össze egymással), szélsőjobboldalizik, tagadja a Fidesszel közeli nexust, hivatkozik a baloldali kormányfőre és passziroz engem hozzá az Echo TV-hez (mely felett triumfálni nem nagy teljesítmény) és Norman Finkelsteinhez. Úgy látszik, hogy összekeveredtek az intencionális és logikai szálak, ám nem ült egy médiaszakértő sem a Chabad irodáiban, aki kibogozza ezeket. A végén már csak az a benyomása maradt az embernek, hogy aki a Chabadot (nem a létét, hanem egyes akcióit) kritikával meri illetni, az nem csak idézőjeles (szak)ember, hanem minden, amit az összes politikai tábor rossznak gondol vagy vél – egymásról. Sajátos felfogása ez a sajtószabadságnak, demokráciának, vallási pluralizmusnak, de nyilván összhangban áll a mozgalom ideológiájával és politikájával, valamint azzal az utilitárius logikával, melyet a Chabad a magyar közéletben követ. Arról pedig most ne is essék szó, hogy Köves nyelvhasználata, stilusa, jelzői mennyiben felelnek meg azoknak a magas erkölcsi normáknak, amelyek pedig egy rabbi esetében méltán elvárhatóak lennének.
O tempora, o mores.
Novák Attila
