A Fidesz korszerű, a magyar társadalom kérdéseire és a világszituáció elvárásaira helyesen válaszoló jobbközép néppárttá formálása annál is inkább fontosabb, mert történelmi esély mutatkozik arra, hogy a következő polgári kormánynak esélye lesz arra, hogy az ország mérsékelt centrumát a jobbközépbe csatornázza be. Azt állítom tehát, hogy megvan a lehetősége annak, hogy egy gazdaságfilozófiáját és szellemi alapjait kellően nem definiált, önmagát krónikusan a baloldalhoz mérő pártból a Fidesz valódi jobbközép néppárt legyen, méghozzá értékkonzervatív jegyekkel.
Békés Márton írása
A konzervatív–jobbközép párhuzam esélyei 2010-től
A magyar konzervativizmus észrevehető megújulása, erősödése és egy jobbközép kormányzat várható megvalósulása olyan időszakot ígér 2010-től, amelyben a konzervatív szellemiség és a jobboldali politizálás kívánatos párhuzama megvalósul. De több is bekövetkezhet ennél, mivel a szélsőbaloldal negyven éves kurzusát és a balliberális éra két évtizedét – amelyben a baloldal, ill. a liberalizmus szellemi és politikai manifesztációja mutatott egymással szilárd egységet – lecserélő új, konzervatív korszak kezdődhet. Ebben intellektuális szerepe az új magyar konzervativizmusnak lehet, kormányzati szinten megvalósítható politikai víziót pedig a jobboldal vezető, jobbközép–néppárti erejének kell alkotnia.
Konzervatív gondolat – jobboldali rezsim
A konzervativizmus Magyarországon mindig hátrányban lévő, nem szívesen vállalt és csupán félve képviselt gondolat volt. Ezzel szemben áll az a történelmileg megfigyelhető folyamat, hogy a jobboldal – mint uralmi rendszer, hatalmi gyakorlat, kormányzati technika és politikai viszonyulás – lényegében egy évszázadon keresztül vezető pozíciót élvezett. A kiegyezéstől kezdve – az 1918/19-es forradalommal megszakítva – a Horthy-korszak 1944 tavaszi végéig olyan domináns párt volt hatalmon (kivéve az 1905-ös Fejérváry-kormányt és az 1906–1910-es függetlenségi koalíciót), amely többé-kevésbé a jobboldali hatalmi hozzáállást tanúsította. Vagyis a parlamentáris demokrácia tömegdemokrácia felé tartó folyamatát fékekkel és állami intézmények sorával egyensúlyozta ki; sem a tekintélyt, sem a szabadságot nem engedte szabadjára, de mindkettőre támaszkodott (előbbire jobban); a magyar történelmi fejlődés organikus menetében keletkezett hibákat hosszú távú és óvatos reformokkal igyekezett orvosolni, mintsem gyors és forradalmi változtatásokkal (ezt nem tartotta szem előtt Imrédy Béla, s Horthy le is mondatta ’39 elején); végül az egyenlősítés és a zsarnokság baloldali–liberális kisiklásai helyett a kormányzás olyan erényeit gyakorolta, mint a nemzeti egységteremtés, a kompromisszum, az összeurópai helyzet mérlegelése. Mindez főként a dualizmus időszakára áll, a szűkülő kényszerpályán sokkal kevésbé elfogadható döntéseket hozó késői Horthy-korra – ismert történelmi problémák miatt – kevésbé.
Ritka volt az olyan pillanat, amikor a konzervatív gondolat párhuzamba került egy olyan jobboldali rezsimmel, amelyik nem csak csipegetni akart elméleteiből, de bátran hagyatkozott volna állításaira. 1842 elején tragikus hirtelenséggel hunyt el az első magyar konzervatív, gróf Dessewffy Aurél. Az X. Y. Z. könyv írója 33 éves volt, halálra dolgozta magát, beteg tüdővel is fellépett a Pest vármegyei rendi gyűlésen, hogy a radikális agitálók ellen beszéljen. Halála után négy évvel gróf Széchen Antal vezetésével, a birodalmi irányítás magyar adminisztrációja színe-javának jelenlétében, megalakult a Konzervatív Párt. Az 1846-os alapítást hosszú-hosszú ideig nem követte pártszerű jobboldali csoport. Dessewffy halála után amúgy is csökkent a konzervatív gondolat ereje, amelynek nem tett jót, hogy 1848/49 után a függetlenségi–kossuthiánus nemzetfelfogás eredendően baloldali karaktere szervesen beépült a magyar nemzettudatba. Így vált lehetségessé, hogy az 1848 előtt kormányzó emberek sem az alkotmány nélküli korszakban, sem a kiegyezés után nem voltak túl népszerűek. Apponyi György, Dessewffy Emil, Mailáth György, Sennyey Pál, Somssich Pál, Széchen Antal, Szönyény-Marich László stb. mellett – akik Bécsben igyekeztek az Udvart kompromisszumra bírni ’49 után – feltétlenül meg kell azonban említenünk a Wesselényi és Kossuth politikájából már 1846/47 körül kiábrándult, a forradalom után pedig a tanulságok levonását vállaló Kemény Zsigmondot, aki számvetéseiben (mint az 1850-es Forradalom után) nem félt kimondani az „izgatókat” elmarasztalva, hogy a mérsékelt politikai realizmus nagy alakjának, Széchenyinek volt igaza a reformkor idején. Nem sokat emlegetjük, pedig a korábbi centralisták közül Kemény mellett a csoportot vezető Eötvös József is konzervatív munkát adott közre ’49 után (A XIX. század uralkodói eszméinek befolyása az álladalomra. 1850) és Csengery Antal, valamint Szalay László is hasonló hangvételű írásokat közölt.
Az 1875-ben létrehozott Sennyey-féle Konzervatív Párt–Jobboldali Ellenzék nehezen artikulálhatta kiegyezés-pártiságát egy szintén ’67-es alapon álló kormánypárttal szemben, így ismét maradt az aulikus, katolikus, birodalomszintű szemlélet megjelenítése. Ekkor lépett fel Asbóth János, aki Tisza Kálmán másfél évtizedes kormányzása alatt cikkek és könyvek (pl. az 1875-ös Magyar conservativ politika) sokaságával kívánta már expressis verbis is konzervatív irányba terelni a politizálást. Ám többnyire meghallgatatlanul maradva, a század végére a Katholikus Néppárt képviselője lett, ott lelve meg a kor konzervativizmusának egy-egy elemét (agrárius lobbi, antiliberalizmus, ultramontán katolicizmus). A konzervatív gondolat emellett olyanok révén jelent meg a korban, mint az államjogász Concha Győző és az akadémiai irodalomkritikát művelő Gyulai Pál. A pártszerű keretek – a hegemón szabadelvű kormánypárt liberális irányba csúszása közepette – pedig olyan rövidéletű, „nemzeti ’67-es” kísérletezésekkel jellemezhetőek, mint Apponyi Albert Nemzeti Pártja, majd ifj. Andrássy Gyula Alkotmánypártja.
A századfordulón több ponton is problémássá váló kiegyezéses rendszer további fenntartásában és megőrzésében érdekelt Szabadelvű Párt 1906-os veresége után négy évig ellenzékben volt. 1910-ben Tisza István szervezte újjá és kovácsolt maradékaiból ütőképes, az elért szabadelvű (azaz mérsékelten liberális, vagy nemzeti liberális) eredmények megőrzését célul kitűző, tehát már konzervatív karakterű pártot, Nemzeti Munkapárt néven. Tisza személyes hozzáállása nem csak arra volt garancia 1910–18 között, hogy konzerváló attitűd fogja jellemezni a Munkapártot, hanem arra is, hogy ezt a magyar történelemben először teszik jobboldali jelleggel. Tisza amellett, hogy államférfiként hosszú hatalmi gyakorlatot teremtett (1903–1905 és 1913–1917 között kormányfő, 1912 és 1913 között házelnök volt), lapot indított
Magyar Figyelő címen, amelyben – például olyanok, mint Réz Mihály mellett – rendszeresen értékes dolgozatokat publikált.
Az ellenforradalmi rendszer negyedszázada tovább erősítette a mindenkori kormánypárt jobboldali karakterét, amely időszakban azonban a konzervatív filozófia egyre jobban elszakadt ettől. A vasgróf után talán nem is akadt olyan valaki, aki belátta volt, hogy a konzervatív gondolat és a jobboldali kormányzat egymásra utaltsága mennyire alapvető jelentőségű. Az 1918–19-es sokk utáni reakció kitermelte a maga nagy gondolkodóit, könyveit (Lendvai István: A harmadik Magyarország, Szabó Dezső: Az elsodort falu, Szekfű Gyula: Három nemzedék, Prohászka Ottokár: Kultúra és terror), de a Bethlen-kormányzat alatt végül Klebelsberg művelődési eszményein túl csak Szekfű hatott igazán, ő is a Magyar Szemlén keresztül és jobbára Széchenyi aktualizálásával. Ám a ’20-as évek konzervatív sajtójából feltétlenül meg kell említenünk a Tormay Cecil-szerkesztette Napkeletet, ahová kezdetben Halász Gábor, Hamvas Béla, Németh László és Mályusz Elemér is rendszeresen írt.
Gömbös radikális kísérlete, majd Darányi habozása és Imrédy váratlan irányváltása már azt a periódust jelezte a Horthy-rendszer második felében, amelyben a konzervatív gondolat és a jobboldali kormányzat elszakadt egymástól. Jellemző például, hogy a megelőző magyar konzervatív hagyományt képviselő és a jelenben is konzervatív alternatívát nyújtó alkotókat (Gratz Gusztáv, Pethő Sándor) a ’30-as évek első harmadától nem a kormánytámogatók, hanem a legitimista ellenzék soraiban kell keresnünk. Teleki egy utolsó, ámde több ponton is vitatható próbálkozást tett még, hogy gondolatilag megújítsa az át is nevezett kormánypártot, de ennek korán bezárultak a lehetőségei. Nyilván megemlíthetőek kultúrkonzervatív eszményeket ápoló szerzők (Babits Mihály, Halász Gábor, Joó Tibor, Prohászka Lajos, Szerb Antal) és a katedrafilozófia szempontjából konzervatívnak nevezhető bölcsészek (Brandenstein Béla, Halasy-Nagy József, Kornis Gyula, Pauler Ákos, Schütz Antal), de szerepük nem terjedt ki arra, hogy a politikai konzervativizmus megfogalmazásában aktív segítséget nyújtsanak.
A világháborúval együtt elveszített lehetőség arra, hogy Magyarország saját hagyományaiból újuljon meg, az 1944-es német, majd az 1945-ös szovjet megszállással véget ért. Az eufémisztikus hazugsággal „koalíciós időknek” nevezett rövid pár év – egy megszállás és bolsevizálás közötti látszatdemokrácia – csupán egymással is többé-kevésbé ellentétbe jutó, ráadásul perifériára szorított alakokkal (Barankovics István, Mindszenty József, Pfeiffer Zoltán, Slachta Margit, Sulyok Dezső) mutatta fel pislákoló konzervativizmusát, a politikai hatalom jobboldali lehetőségének minden reménye nélkül.
Az 1846 és 1945 közötti száz esztendőre, amikor a konzervativizmus és a jobboldali kormányzás párhuzamba kerülésének esélyei adottak voltak, és kevésszer, de meg is valósult a közös munka, olyan hatvan év következett, amelyben a leghalványabb lehetőség sem adatott meg erre. A szélsőbaloldali négy évtizedre ráadásul olyan húsz év jött, amelyben a vörös, egyre fakóbbá válva, piros–kék kurzusban folytatódott, ahol mind a politikai gondolkodás, mind annak nyelve, mind az azt megfogalmazó értelmiség és mind a baloldali kormányzatok hatalmi elitje folytonos volt. A rendszerváltó, MDF-központú Antall-koalíció és az Orbán-vezette polgári kormány azért nem tudott nagyot fordítani ezen a helyzeten, mert a posztkommunista elit és a liberális szellemiség erős szövetségét nem sikerült megtörni. Az elmúlt húsz évben – valljuk be – két rövid időszak jutott csak a politikai jobboldalnak, míg a kommunizmus bukása után alig fél évtizeddel visszajött a régi garnitúra a vele szövetséges korábbi „demokratikus ellenzékkel” (ez volt a Horn-kabinet), majd 2002-től immár több mint hét éve egy tipikus balliberális, progresszista, költekező–megszorító érdekszövetség van hatalmon. A helyzet azonban megfordult. Ennek politikai oka főként a Gyurcsány-évek reformtombolását követő – nem apatikus, hanem visszavágni akaró – kiábrándultság, de aligha túlértékelhető szerepe van ebben a posztliberális korszakot halálával szépen jelező SZDSZ eltűnésének. S nem elhanyagolható az a jelenség sem, hogy megtört az elöregedő, intellektuálisan merevedés-képtelen, közel harminc éve folyamatosan ugyanazt mondó üzeneteivel érdektelenné váló liberális–baloldali értelmiség monopóliuma is.
A ’45 óta tartó, intenzitásában, agresszivitásában és technikai megoldásaiban változó baloldali éra az ezredfordulót követő egy évtizedben kiteljesítette magát, és egyúttal végéhez is érkezett. A polgári kormányzat félidejétől megjelenő és a jövő diskurzusát meghatározni képes új magyar konzervatív szellemiség nem csak a progresszív kormányzat kritikájából meríthetett erőt, hanem abból a szellemi felfedezésből is, amelyet a hosszú ideje elfojtott vagy a balliberális értelmiség kurzus által elzárt szerzők, gondolatok megismerése, újrafelfedezése jelenthet. Ez egy – talán nem hat túlzásnak – Magyarországon eddig soha sem tapasztalt konzervatív reneszánszt szülhet, amelyre nem került sor 1990 után sem, hiszen ezt egyfelől gátolta az uralkodó balliberális értelmiség mérgező szemantikai levegője és gyilkos szellemi dominanciája, másfelől viszont a magukat jobboldalinak tartó (de többnyire inkább a népi-nemzeti, keresztény jelzőket elfogadó) értelmiségiek kevésbé konzervatív orientációjú, mint inkább a népiek gondolkodási, nyelvi és politikai struktúráján nevelkedett környezetének ellenható tényezői. A politikai jobboldal esélyeit több, általában nem a jó ellenzékiségből megszülető, hanem a pocsék kormányzásból következő tényező is növeli. 2006 óta a társadalom többségi részében felerősödő kormányellenes hangulat, a jobboldali politikai megoldásokat preferáló választói többség kialakulása és a statisztikailag esélytelen liberális–baloldali győzelem fenyegetésének hiánya alakítja ki azt a várakozást, amely a jobboldal vezető ereje (és egyetlen pártja), a Fidesz felé fordul.
A konzervatív újjászületés és a jobboldali kormányzás korszakos jelentőségű változást hozhat, amely a korábbi szellemi klíma és politikai gyakorlat elemeihez (progresszív diskurzus, liberális kulturális napirend, balliberális értelmiség, haladás-elvű rezsim, posztkommunista elit) képest
ellenforradalmi előjelű fordulatot jelent. Ha kettejük párhuzama csak annyiban valósul meg, hogy össze nem kapcsolódva, egymástól bizonyos távolságot tartva, de együtt haladnak, már az is nagy eredményt hozhat, hiszen ez által együtt válik lecserélhetővé a baloldali kormányzás és a vele szövetséges liberális szellemiség.
Konzervatív gondolkodók – jobboldali politikusok
Míg a balliberális tábor körében a francia felvilágosodást követő 1789-es forradalom tapasztalatai óta közismert és elfogadott tény, hogy a politikai tettek szellemi előkészítést, megalapozást és utólagos legitimációt követelnek, addig a konzervatív gondolat és a jobboldali politika sok esetben idegenként, vagy nem kívánatos „barátként” tekint a másikra. A konzervatív szellemi befolyásolás útjai leginkább akkor kifürkészhetetlenek, amikor jobboldali kormány van hatalmon, sokszor ugyanis nehezebbnek tűnik a konzervatívok dolga akkor, ha politikai preferenciáiknak megfelelő párt kerül hatalomra, mintha csupán a baloldali rezsimet kellene kritizálniuk. Nyilvánvaló, hogy a magát autonómnak, függetlennek és etikusnak tartó konzervatív szerző nem teheti meg azt, amit a balliberális értelmiségi az elmúlt húsz évben elkövetett (ti. hogy lépten-nyomon, a lehető legvisszataszítóbb módon igazolta előre és utólag a balliberális rezsim minden lépést), de nem tekinthető egészségesnek folytonos húzódozása a pártpolitikai véleménynyilvánítástól; ahogyan a jobboldali politikusok alig-alig tapasztalható érdeklődése sem normális olyan elméleti-filozófiai és gyakorlati kérdések iránt, amiket a konzervatívok vetnek fel.
A konzervatív szellemiség és a jobboldali politika párhuzamos megerősödése közepette szükséges, hogy mindkettő leszámoljon a zavart viszonyt előidéző kölcsönös idegenkedéssel. Annál is fontosabb ez, mert úgy az elmúlt húsz évben, amint a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai korszakban mindkettő reakcióként lett egyre számottevőbb erő. Előbbi a balliberális közvéleményformálás undorából, elerőtlenedéséből és saját intellektuális bázisa megerősítéséből, s egy korántsem elhanyagolható generációs feltöltődésből született; utóbbi pedig a kormányzat oppozícióját alkotva kényszerült rá arra, hogy hosszú-hosszú éveken keresztül kormányzásra készülődjön. A szellemi kontrák és a politikai ellenzékiek azonban a XXI. század első évtizedének végére együtt kerülnek olyan pozícióba, amely már nem a kényelmesebb kritikát, hanem a tetteket kéri tőlük. A 2010-es jobbos politikai takeover fontos szempontja a szellemi klíma megváltozásának, mert biztonságos környezetet jelent majd, ugyanakkor veszélyt is szülhet, hiszen a balliberális értelmiségi elit agyveleje is a biztosnak gondolt baráti, haladó kormányzás idején indult sorvadásnak.
Megállapítható, hogy pártpolitikai és szellemi–kulturális értelemben is ellenzékben erősödött meg a jobbközép pártja, ill. a konzervatív intellektus. Egyvalami erős szövetségese lehet mindkettőnek, mégpedig a médiafelületen korábbról ismert liberális–baloldali túlsúly megszűnése. Az internetes mezőben – blogok, on-line magazinok, politikai honlapok világa – már néhány éve megérkezett a jobboldali dagály, a nem-webes médiában – az írott sajtó, a rádiózás és a televíziós csatornák terén – pedig a közelmúltban tapasztalható átrendeződés. Míg a Nemzet-csoport befektetőinek termékei (Magyar Nemzet, HírTV) a mérsékelten konzervatív, jobbközép elkötelezettségű közönséget kívánják megszólítani, addig az emellé becsatlakozó Széles-médiabirodalom csápjai (Magyar Hírlap, Echo TV) az ettől jobbra állókat akarják elérni. Az Infocenter-csoport megjelenésének újabb fejleményei (a Heti Válasz és a Lánchíd Rádió megszerzése) után pedig elmondható, hogy egy harmadik, a Liszkay–Töröcskei-vonal mondanivalójával parallel pólus alakult. Míg e legutóbbi komplexum gazdasági stabilitását még meg kell alapozni, Széles cégei pedig egyelőre a veszteséget – és ha rosszindulatúak akarunk lenni, akkor a Bayer–Pörzse-univerzum szellemi fekete lyukait – termelik, addig a Nemzet-konszern nem csak nyereséges vállalkozásokkal bír, hanem televíziós csatornájával kiemelkedően nézett, a jobbközép véleményformálást meghatározó, sőt országosan is referenciális felülettel rendelkezik. Jelzésértékű viszont, hogy – Gyurcsány visszafelé elsütött pisztolynak bizonyuló újság-bojkottjának is köszönhetően – a Magyar Hírlap eladott példányszámai mára elhagyták a Népszaváét. (Ami kicsit sem irónia nélküli, hiszen a balliberális sajtómonopólium annak idején azért vált meg az SZDSZ-es Hírlaptól, hogy az alacsony olvasottságú napilap költségeiből kistafírozza a szintén döglődő szélbalos Népszavát.) A 2010-es fideszes győzelem és a kulturális–szellemi fordulat bekövetkeztét megelőzve alakult tehát át a magyar médiapiac politikai szerkezete, amelynek eredményeként ma már nem lehet beszélni balliberális médiatúlsúlyról. Annak a világnak vége van.
2009 elején érdekessége és fontossága dacára nem sok figyelemre méltatott cikkváltás zajlott le Gyurgyák János és Csizmadia Ervin között. Előbbi és utóbbi is úgy vélte, hogy a magyar konzervatív hagyomány nagyon is létezik, sőt aktualizálható szellemi erő és gondolati bázis lehet. Ugyanakkor Gyurgyák úgy fogalmazott, hogy
„az a párt, amely időnként a konzervatív jelzővel is kacérkodik […]
1998 és 2002 között nem sok jelét adta értékkonzervatív reformelkötelezettségének és bátorságának, mivel leginkább szimbolikus tettekkel, populista ígérgetéssel” stb. foglalkozott,
„s jelenleg lázas semmittevéssel leplezi alapvető tanácstalanságát”. Gyurgyák politikus- és értelmiség-kritikájával, a pártpolitikai befolyás(olás)tól való ódzkodásával és a politikai frakciókra való szellemi hatásgyakorlás lehetőségének fel sem vetésével úgy látja, hogy a konzervativizmus kívül van a politikai téren, sikerre predesztináltsága pedig csak véletlenül áll párhuzamban a Fidesz emelkedő csillagával, s ráadásul függetlenül kell működnie tőle a jövőben is. Csizmadia Ervin ezzel szemben esélyt ad arra, hogy a magyar politikatörténet azon hosszú-hosszú fejezete lezárul, amelyben nem létezett markánsan megkülönböztethető – csupán hatalomtechnikailag és viszonyítás szerint annak tekinthető – jobboldali párt, illetve ehhez természetes módon kívánkozó konzervatív alap. Csizmadia nem túl óvatosan felteszi a kérdést:
„vajon a Fidesz alkalmassá tehető-e önmagában arra, hogy a konzervatív értékek felvállalója (értsd: mérsékelt középpárt) legyen? Ráébreszthetik-e a Fideszt művelt és sokat olvasott politikai filozófusok, gondolkodók, hogy jobb a konzervatív, mint a népi, nemzeti, plebejus, radikális, stb. irányok zavaros elegye?” Majd úgy válaszol, hogy – Gyurgyákkal ellentétben –
„a konzervatív újjászületés” lehetőségét nem hogy kívül, hanem éppen a pártpolitika terrénumán kell keresni, hiszen
„magyar konzervatív hagyomány […]
nem (csak) volt, hanem, ha valahol, hát a pártpolitikán keresztül újjá is teremtődhet.”
A piacvezető könyvkiadó-tulajdonos Gyurgyák értelmiségi gyanakvása és a Méltányosság Intézetnél főpolitológus Csizmadia pártpolitikai érdeklődése között nem kell középutat találnunk, mivel nem lehet, de nincs is szükség rá. A konzervatív szellem ellenáramlata és a jobbközép kormányellenessége párhuzamba került egymással, ugyanannak a tagadásnak a megtestesítői. Ennél érdekesebb kérdés, hogy lehet-e és szükséges-e a Fidesz kvázi-konzervatív párttá formálása, illetve, hogy ebben milyen szerepe lehet az új magyar konzervativizmusnak?
Véleményem szerint a Fidesz korszerű, a magyar társadalom kérdéseire és a világszituáció elvárásaira helyesen válaszoló jobbközép néppárttá formálása annál is inkább fontosabb, mert történelmi esély mutatkozik arra, hogy amint Gyurcsánynak nem sikerült a középen állókat baloldali irányba eltolni, úgy a következő polgári kormánynak esélye lesz arra, hogy az ország mérsékelt centrumát a jobbközépbe csatornázza be. Az állítom tehát, hogy megvan a lehetősége annak, hogy egy gazdaságfilozófiáját és szellemi alapjait kellően nem definiált, önmagát krónikusan a baloldalhoz mérő pártból a Fidesz valódi jobbközép néppárt legyen, méghozzá értékkonzervatív jegyekkel. Négy, eddig létező akadály ugyanis elhárult a Fidesz ilyen átalakulása elől. Ezek a következők. (1.) A liberális napirend kiüresedése és megszűnése nem teremt többé PC-kényszert, és domináns szoclib pólus híján a baloldali ágendához való alkalmazkodás korszaka végre lezárulhat. (2.) A lehasadó radikális periféria szavazói átmentek a Jobbikhoz, így nem kell nekik plebejus, populista, demagóg üzenetek megfogalmazásával megfelelni, sőt az EP-választás bebizonyította, hogy nélkülük is lehet győzni. (3.) A Fidesz bázisa középkorúsodik és középosztályosodik, amely megszünteti a nyugdíjas-követelések fokozott hangoztatásának szükségességét és a konzervatív értékekhez jóval közelebb álló program alkotására ösztönözhet. (4.) A jobboldal szellemi áramlatai között eddig erős pozíciókat őrző harmad- és negyedgenerációs népiek mellett megjelenőben és erősödőben van egy ennél sokkal idő- és korszerűbb konzervatív csoport, amely inspiratívabb és perpektivikusabb gondolatokat hordoz.
A baloldal gyurcsányi megújítási kísérletének kudarca után a jobboldal vezető pártja kétszeresen sem spórolhatja meg magának a szükséges öndefiníciót, hiszen az ellenoldal krízise közben könnyebben újulhat meg, miközben ez sürgetően szükséges is, pláne kormányváltás előtt. A Fidesz 2002 óta kellően nem tisztázott értékei, időről-időre változó, kavargó és nehezen megfogható szellemi orientációja egy olyan, még ki nem alakult karakterű nagy néppártot mutat, amely nemzeti, kereszténydemokrata, konzervatív szabadelvű, népi–plebejus és a jobboldali attitűdöt szociális elvárásokkal ötvöző irányzatokat egyaránt tartalmaz. Egy eszmeileg ennél koherensebb, a nyugat-európai jobboldalhoz – mondjuk a CDU/CSU-hoz, az osztrák vagy a brit konzervatívokhoz – hasonló és a hazai helyzet megoldására alkalmasabb jobbközép néppárt létrehozásában alapvető, hogy legmélyebb értékei konzervatívok legyenek, amelyek kimondatlanul is érvényesülhetnek. Úgy vélem (lehet, hogy egyedül), hogy az új magyar konzervativizmusnak, ha nem is elsődleges feladata, de az ország jó kormányzásának megvalósulása érdekében nem eltagadható kötelessége, hogy gondolatilag azt a politikai erőt segítse, amelyik nézeteihez – akár ehhez nehezen illeszkedése dacára is – a legközelebb áll s ráadásul kormányképes erő. A kormányzati szerepre készülő jobbközép és a látványosan teret nyerő konzervatív fordulat egymásra utaltsága persze nem jelent bármiféle kölcsönös indoktrinációt, de aligha lehet tagadni, hogy sohasem volt ilyen jó esély arra, hogy a magyar jobboldal – győzelme küszöbén – olyan minőségi és időszerű szellemi alapokat kapjon, mint amilyen most formálódik a kortárs konzervatív gondolatok megfogalmazói körül. A ’20-as évek végén megszakadt konzervatív–jobboldali együttgondolkodás, együttműködés lehetősége tér vissza 2010 után.
Békés Márton
