Egyik kedvenc éttermem, a Dunakanyar bal oldalán, ahol csillag nincs, de kellemes környezet, kiszámíthatóan korrekt minőség, figyelem részletekre és törekvés az újdonságokra igen. Van pl. szezonális konyha, vagyis ha érik az eper és vele egyidőben a bodza, akkor van mondjuk könnyű tésztában sült bodzavirág házi eperöntettel. Nem konzerv, nem mű, ráadásul helyi is. Ennek egyik csúcsterméke a helyi halásszal beszállító szerződés keretében leboltolt keszeg. A frissen fogott halból, a halász kimacerálja a szálkákat és ebédidőre már egészen változatos karrier lehetőségek nyílnak az amúgy méltatlanul alulértékelt állat előtt.
Illetve nyíltak.
Idén ugyanis, fogyasztói igény híján az étterem kénytelen volt felmondani a halászati beszállítói szerződést, ellenben a a lazacszállító nagykerrel, ami továbbra is hordja zsákszámra (a szerintem túlértékelt) állatot- valamelyik norvég tenyésztelepről, jobb esetben. Keszeg helyett ezt fogyasztja inkább az egyébiránt a reggelitől az esti fogmosásig zsinóros díszmagyarban feszítő vendég is. És miközben ezt az urat néztem, rájöttem hogy ez a nemlétező keszeg bizony többet tud a nemzettudatról avagy hazafiságról mondani, mint egy teljes Jobbik-kampány, vagy Orbán Viktor maga (ez persze nem igaz, Viktornál még egy keszeg sem tud többet mondani a nemzettudatról).
Egyik kedvenc gasztroblogom a Bűvös Szakács, a csúcsgasztronómia, olykor giccses Michelin-csillagokkal borított égboltja alatt, a fenti nemlétező keszeghez hasonlóan, de az itthon megszokottól eltérően kézzelfogható és a legkevésbé sem szimbolikus módon gondolkodik és ír arról, miben is áll a hazai élelem és végső soron, a nemzet, avagy a haza szeretete. Nem csak legendákban, a múlt dicsőségében, de abban a kolbászban vagy keszegben, vagy marhában is, ami sajnos meglehetős hiánycikk, gyakran éppenséggel miattunk, fogyasztók miatt, akik a legendákra, szimbólumokra talán fogékonyak, de azokra az egyedi ízekre például, amire környezetünk itt és most képes, vagy képes lenne, már egyáltalán nem. Elfelejtjük szimbólumaink valódi jelentését, a mögöttük húzódó kemény és nagyon is gyakorlatias munkát, ami nem szimbólumot, pusztán valami jobbat akart teremteni, és így saját minőségének jogán vált jelképpé. Tisztelet és a tanulságok praktikus hasznosítása helyett, inkább múzeumi bálványokat csinálunk belőlük, nem meglepő hát, hogy az elmúlt húsz évben gasztronómiai (de kevés más) jelképet egyet sem sikerült összehozni.
A helyben fogott hal, a helyben nevelt disznó, falu mellett szedett gomba nem azért jobb, mert magyar, de egyedi, garantáltan frissebb, és ha a termelő, a halász és a szakács veszi a fáradságot és a figyelmet, létrehozhat valami olyan minőséget, ami máshol megismételhetetlen, és csak a miénk. Amit már érdemes magyarnak nevezni.
Ezzel pedig, a keszeg szíves segítségével, eljutottunk a magyar jobboldali gondolkodás egyik neuralgikus pontjához, a piaci versenyhez. Mert a keszegnél pontosabb példát nem tudok felhozni annak a végtelenül egyszerű tételnek a megértéséhez, hogy a hipermarketeken, multikon túl a piacgazdaság és a verseny aka kapitalizmus végső soron az amit te kedves olvasó, a kosaradba teszel. Ha lenne itt számottevő igény erre a minőségre, akkor ha nem is azonnal, de idővel burjánzanának a spanyolhoz mérhető minőségű sonkák, zöldségek, talán még a sajtok is (bár ahhoz mintha genetikailag hülyék lennénk). Létező példát idézek, az elmúlt húsz év alatt, a világhírt még nem, de világhoz mérhető színvonalat és a nemzetközi siker lehetőségét kivívó magyar borászatot. Az ilyen igény viszont szelekciót jelent, ócska termékek hanyag termelőinek csődjét és persze sirámait nemzethalálról, és a multik pusztításairól.
Bár a hiperek ár és beszerzési politikája külön posztot érdemel, ajánlom annak, aki megteheti, látogasson el a kismartoni (nemz. spórolás nevű hiperlánc) áruházba. A fogyasztó igény ott olyan csodákra képes, hogy pl. a húspultban a termelőknek külön, névvel ellátott fakkjaik vannak. Ha kéred, Günther, akkor Franz-tól adják.
Ha tehetem, piacon vásárolom a gyümölcsöt, termelőtől a tejet, egy börzsönyi termelőtől a kolbászt, de szemrebbenés nélkül hagyom tönkremenni a rohadt paradicsomot a zacskóba lapátoló sunyin-bizalmaskodó zöldségest, legyen az akár Kinizsi Pál egyenes ági leszármazottja kokárdába burkolva. Az érték, a hagyomány nem gyávaságra és félelemre épül, csak az önmagunkkal szembeni szigorú kritikára, és önbizalomra. Nem pármai sonkát vagy holland paradicsomot venni az igazi hazaárulás. Ha már, akkor a cukorsziruppal dúsított hazai méz, a legalja szőlőt tablettával összehazásított pincészet, a fiz sóval teleinfúziózott sonka. Hol kíváncsi a mézhamisító kft a selyemkórómézre, ami máshol nem terem meg, és valójában mennyire kíváncsi az a kedves fogyasztó Magyarországra, aki a termékeit ennek ellenére megveszi? Mit jelent a magyar termék, ha az olcsó romantikán túl rohadtul nem érdekel minket?
Persze, nem akarok senkit megbántani, tisztában vagyok a társadalom jelentős részének fizetőképességével (ez a másik tétel, amit a radikális gondolkodású jobboldaliak hajlamosak elfelejteni: ajánlani lehet, kötelezni, törvénnyel ráerőszakolni nem). Vannak, akik számára a 10% növényvédőszerből álló holland paradicsom és az 50% víztartalmú sonka a megfizethető (és a lehetőségeket nagyban befolyásolja az ember lakóhelye is) de azért a különbség nem olyan nagy, sőt nem is mindig a szemét élelmiszer javára áll meg. Szerencsésebbek már ma is találkozhatnak tejtermékeket áruló teherautókkal, a még szerencsésebbek így olykor egészen kiváló tejfölhöz juthatnak, az atomsugárzással még éppen nem kezelt kereskedelmihez képest akár alacsonyabb áron. Elismerem, fárasztó megkeresni a valóban minőséget kínáló termelőt, vagy kereskedőt is, de megéri. Legalább néha napján.
Nem csak neked.
