Caracalla
I 2009.08.27. 16:03
Van egy nagyon speciális jellemzője a magyar külkapcsolatoknak (amellett, hogy ijesztően gyakran használják a különböző pártok belpolitikai céljaik érdekében), ez pedig a különböző nemzetközi döntőbírók iránti vágy, akik az igazság, a szépség vagy bármi más nevében majd jól megmondják, hogy mi vagyunk a jók, és elfenekelik az éppen ellenünk áskálódókat.
Különösebben nem kell meglepődnünk, hogy ez nem működik. A történelemben számos módon megragadták ugyanis a diplomácia lényegét, talán a két legfontosabb a Realpolitik-teória valamint Clausewitz mondása (a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel).
Mindkettőnek ugyanaz van a mélyén: az országok közötti politikában nem a szándékért osztanak díjakat, különösen nem valamiféle megragadhatatlan igazságelméletnek való megfelelésért, hanem az eredményekért. A külpolitikának egyetlen sikeres országban sem az a dolga, hogy a világ sorsát jobbá tegye, hanem saját országa érdekeinek a képviselete.
Ezzel szemben Magyarország - leszámítva talán a kommunizmus-szocializmus idejét (mínusz 1956 október-november) - folyamatosan tévképzeteket kerget. A Horthy-korszakban (félig belpolitikai okokból) folytatott kampányok, a Rothermere-rel irattatott cikkek nem értek el semmit sem, amint Apponyinak a békekonferencián elmondott, gyakran idézett szívszorító beszéde sem. Ezek után persze nem várhatunk különösebben sokat az ezeknek elfajzott utódjától, a Justice for Hungary és nagymagyarország-matricás kampányoktól sem.
Tök jól illeszkedik ebbe a sorba, ahogyan az aggasztóan inkompetens külügy és KEH éppen az égre kiáltja az elnököt ért méltánytalanságot. Kiszámítható eredménnyel. Mindenki másnak kínos csak ez a téma, és Bécstől nyugatra már teljesen érthetetlen, két félbalkáni ország vitájának látszik. Viszont tény, hogy ez a lépés szakítás az eddigi szocialista önmegalázó gyakorlattal, ami közben nem volt egyszerű megmondani, hogy a magyar külügyi szervezet kivel is van. Más kérdés, hogy ma már azt kívánhatjuk, bárcsak inkább a szlovákoknak dolgoznának.)
Ugyanis az országnak egy elkötelezett, magabiztos diplomáciai személyzetre lenne szüksége, amely tudja, hogy mibe nem érdemes belemenni- ez viszont hiánycikk. A diplomácia többnyire olyan szakma, ahol döntő az, hogy a felek meddig tudnak és meddig mernek elmenni, miközben általában korábban megállnak. Magyarország az unióhoz fordulással úgy próbált blöffölni, hogy közben láthatóan nem voltak kártyák a kezében. Mi a francot képzeltek a Bem rakparton, ha egy hétköznapi állampolgár (de persze néhány szakmabéli is figyelmeztetett rá) is látta, hogy ennek semmi eredménye nem lesz. Megint a szokásos 'erőt mutatni' típusú falhozcsapódási stratégiát sikerült bemutatnia Magyarországnak.
Ez még komoly erővel rendelkező országok esetében is igaz. Talán többen emlékeznek még rá, hogy a Szovjetunió milyen sikerrel használta az ideológiát saját érdekei elfedésére és a nyugati értelmiség befolyásolására, miközben már régen a 'forradalom egy országban' elve uralkodott a világforradalommal szemben. Az Egyesült Államoknak a többnyire ideológiavezérelt (pl. a wilsoni pontok, Roosevelt megegyezései a szovjetekkel vagy éppen Bush demokráciaexportja) periódusai komoly felforduláshoz, míg a nixoni vagy reagani periódusok realista megközelítései komoly sikerekhez vezettek. (Nem mellékesen az egyik fontos könyvet a nixoni időszakban szerephez jutó Kissiger követte el, Diplomacy című munkája elég jó betekintést enged a diplomácia színfalai mögé).
Ezzel szemben egy olyan országnak, mint Magyarország, semmiképpen nem szabad felvállalnia az afrikai éhezés elleni küzdelmet és a kínai muszlim kisebbség védelmét, mert az jobb esetben kudarchoz, rosszabb esetben katasztrófához vezet. A nemzetközi kapcsolatokban nem jelennek meg azok az értékek, amelyeket egyébként (remélhetőleg) a politikai közösségen belül nagyon fontosnak tartunk, így a meglétükre alapozni tévedés.
Le kell vonni a következtetést: rendkívül korlátozott Magyarország diplomáciai mozgástere. A katonai opció nem lehetséges, az EU nem foglalkozik a tagállamok közötti vitákban való döntőbíráskodással, és kevés dolog árthatna többen mint Szlovákia esetleges bíróság elé citálása a schengeni egyezmények megsértése miatt. Könnyen lehet, hogy a mai helyzetben a szlovákokkal szemben az lenne a legcélravezetőbb, ha kihúznánk a pozsonyi telefonvonalat, és legfeljebb merített papírra írt semmitmondó, kedves leveleket írogatnánk egymásnak, megvárva, amíg egy értelmes, párbeszédre képes párt kerül kormányra a mostani nemzeti szocialisták helyett.
Mielőtt még valaki felveti a határon túli magyarok magára hagyását, tegyük fel a kérdést: ugyan mit sikerült eddig előremozdítani a helyzetükön a ficói Szlovákiával folytatott diplomáciában?