Különbözőek vagyunk, máshogy látjuk a világot, más dolgokban hiszünk - van-e vajon egy olyan közös nyelv, egy olyan kódrendszer, amelyen keresztül beszélgetni, konstruktívan vitatkozni tudunk? Véleményem szerint van: ez a klasszikus görög filozófia. Amelynek bemutatására most még körvonalakban sem vállalkozhatunk, de néhány dolgot elmondhatunk róla.
Miért közös ez a nyelv?
Mert hidat épít a különböző vallások, illetve az ateisták között.
Ateistáknak nem kell félniük tőle: bár elhangzanak benne teista érvek is, de a görög filozófia érvelésének nagy része szinte tisztán észérvekre épül, amelyek az ész eszközeivel megvizsgálhatóak, elemezhetőek, nincs szükség hitre ahhoz, hogy a görög filozófiát használni tudjuk. Igaz, némi élettapasztalatra és bölcsességre szükség van...
Ami a vallásokat illeti, a kereszténységre és a zsidó vallásra nagyon erős hatást gyakoroltak a görögök. Egyrészt ott van a korai hatás, hiszen egyfelől a zsidók erősen elgörögösödtek Nagy Sándor után, és az eredeti zsidó-kereszténységet pedig az első zsidó háború és Titus brutális népirtása gyakorlatilag eltörölte és utána a kereszténységet görögök alapították meg újra. A görög hatás olyan erős volt, hogy például a négy kardinális erény Platón Államából került az Ószövetségben (Salamon király könyvébe), és onnan a zsidó ill. később a keresztény vallásba. Később a kereszténységben Szent Ágostonra nagy hatást gyakorolt Platón, Aquinói Szent Tamás gyakorlatilag Arisztotelész teljes munkásságát beemelte a katolicizmusba, a zsidó vallásban hasonlóan cselekedett Maimonidész rabbi - tehát egy művelt kereszténynek vagy zsidónak a görög filozófiában nagyon is illik otthonosan mozognia.
Ami a saját utamat, a buddhizmust illeti, annak más a célja és másból is indul ki, ám a logikája mégis annyira hasonló, hogy semmi nehézséget nem okoz buddhista gondolatokat a görög filozófia nyelvezetére átültetni. (Egyébként Indiában Nagy Sándor után rengeteg görög ("jóna", azaz ión) élt, az Apolló-szobrok mintájára készültek az első Buddha-szobrok, cserébe Démokritosz átvette Indiából az atomelméletet stb. Nem volt elszigetelve egymástól a kettő semmiképpen sem...)
És talán nem is kell említeni (vagy mégis?), hogy a legtöbb művelt magyar a múltból, akinek a véleményére adunk, például Kölcsey Ferenc , behatóan ismerte a görög filozófiát.
A görög filozófia nyelvezete, logikája tehát egy olyan terület, ahol mindannyian, jöjjünk bárhonnan, tartsunk bárhova, otthon vagyunk, saját területen, hazai pályán - kivéve persze az elszánt aufkléristákat, akik szerint kb. J. S. Mill előtt mindenki elnyomó, babonás idióta volt, de hát velük beszélgetni amúgy sem nagy élvezet. Arra viszont kiválóan alkalmas, hogy mindenki más ezen keresztül beszélgessen egymással.
További előnye, hogy hozzáférhető: kezdjük Az Állammal (nem, az nem csak egy "kollektivista utópia", kismillió más dologról esik szó benne és az különben is csak egy allegória), majd folytassuk az Eudémoszi Etikával , és már kezdünk is sínen lenni.
Erényetika
A görög filozófia ezer és egy dologról szól, de a legfontosabbnak, legérdekesebbnek az erényetikát érzem. A kérdés a következő: egészen pontosan miért is ne csapjuk fejbe a szomszédot a gereblyével, ha éppen olyan kedvünk van? És ezt alapvetően háromféle módon tudjuk megközelíteni.
Egy, utilitarista alapon, ez a "legmodernebb": azért, mert az fáj neki, árt neki.
Kettő, deontológiai alapon: ez a "legszigorúbb": azért, mert apuci v. az iskolaigazgató v. a "demokratikus közmegegyezés" v. Rákosimátyáselftárspajtás v. a király v. Isten azt mondta, hogy nem szabad.
Három, erényalapon: azért mert az valójában nem csak neki árt, hanem nekünk is: rongálja a jellemünket, rosszabb emberré tesz minket, ezáltal rongálja a jó életre való képességünket.
Ez az erényetika, és véleményem szerint ez a legérdekesebb és a leghasznosabb fajta etika. Miért is az? Mert a másik kettőben amikor megtartóztatjuk magunkat egy etikátlan cselekedettől, azt veszteségként érzékeljük: milyen jó lenne nekünk, ha szabad lenne, ejnye, de kár, hogy nem szabad... Az erényetika szerint viszont az etikátlan cselekedet kerülése, az etikus cselekvés tisztára haszon, nyereség, jól járunk vele, jobb lesz nekünk tőle.
Az areté egyszerre jelent erényességet, kiválóságot, minőséget és hatékonyságot. Pontosan ez az igazán izgalmas benne: szó sincs róla, hogy az etika csak annyi lenne, hogy meg kell tartóztatnunk magunkat a leghatékonyabb cselekvésektől, mert azok etikátlanok, és kénytelenek vagyunk kevésbé hatékonyan cselekedni: éppen azt bizonyítja be, hogy az igazán hatékony cselekvés mindig az etikus, és az etikátlan tettek csak látszatra hatékonyak... olvassák el Az Államot , és megértik, miért.
Erényetikát sokféleképpen lehet csinálni. A kereszténységben ott van a négy kardinális (igazságosság, gyakorlati bölcsesség, bátorság, önmérséklet) és a három teológiai (hit, remény, szeretet) erény. A zsidó vallásban Hillél rabbi aranyszabálya, a hindu vallásban a kilenc szattva, a (Nagy- és Gyémánt Út) buddhizmusban a hat megszabadító (nagylelkűség, mások számára hasznos élet, türelem, örömteli szorgalom, bölcsesség és meditáció) és így tovább.
Lehet aztán világi módon is, és itt jönnek be a képbe a görögök: Arisztotelész ezt szerintem úgy fogalmazta meg, hogy az mind az ateisták, mind a különböző vallások számára elfogadható egy elég jó közelítésnek, kompromisszumnak, ha nem is tökéletesnek.
A következőről van szó: valamilyen dolog erénye, azaz minősége, kiválósága, hatékonysága a céljára való alkalmasságának függvénye: kiváló az olló, ha jól vág. Az emberi minőség, az emberi jellem kiválósága az emberi élet céljára való alkalmasságának függvénye. Mi az élet célja?
Na, ezt nagyon sokféleképpen megfogalmazhatnánk, de Arisztotelész megfogalmazása kiváló: az eudaimonia, szó szerint tükörfordítva kb. "lelki jólét" (spiritual well-being) (eu: jól-levő, daimón: szellem), szokásos fordításai: boldogság, "emberi virágzás" (human flourishing), avagy jelentőségteljes élet.
Ennek alapvető feltétele a jól működő jellem. Jellemünket a cselekedeteink formálják, a gyakorlat, nem csak az elmélkedés, ahogy Arisztotelész fogalmazott: még soha senki nem lett bátor csupán attól, hogy elolvasott egy könyvet a bátorságról. Cselekedeteink visszahatnak a jellemünkre, ezáltal a boldogságra való képességünkre.
Arisztotelész az erényt két véglet közötti középútként határozta meg: a szellemesség középút a sértő gúny és az unalmasság, a bátorság középút a vakmerőség és a gyávaság között, és így tovább. Ám ez nem jelent középszerűséget - ki nevezne középszerűnek egy bátor, szellemes, és sok egyéb erénnyel bíró embert?
Lényegében egy pszichológiai, lélektani etikáról van szó - nem absztrakt emberi jogokból indul ki, hanem abból, ahogy az emberi elme a valóságban működik. Ebben az a szép, hogy szinte bármilyen világnézetbe beemelhető.
Ateista vonalon ajánlott például a pozitív pszichológia - ne tévesszen meg a kissé populáris megfogalmazás, nem gagyinewages pozitívgondolkodásról van szó, hanem egy nagyon komoly, sok szempontból evolúciós alapú kutatási területről. Angolul olvasóknak ajánlott Jon Haidt ezen két PDF-je, amiből tényleg lejön, hogy itt abszolút komoly munkáról van szó: ez illetve ez . A kereszténységbe Aquinói Szent Tamás emelte be Arisztotelészt (De virtutibus cardinalibus), buddhista szemszögből meg nyilvánvaló, hogy alapvetően a karmáról van itt szó, csak éppen annak nem eléggé alapos: mert csak egyetlen életet érintő vizsgálatáról.
A probléma persze ott van - már akinek ez probléma - hogy az erényetika abszolút nem liberális. Nem tud az lenni. A liberalizmus alapja ugyanis egyfajta értéksemlegesség: amíg az emberek nem ártanak egymásnak, mindegy, hogy mit csinálnak, másoknak nem ártó tetteiket nem ítéljük meg, nem nyilatkozunk róla, nem kritizáljuk, kussolunk róla és toleránsak vagyunk. Na, precízen így nem lehet erényetikát csinálni. Ez bizony nem működik: bizony véleményt kell alkotni másoknak nem ártó tettekről is, ki kell mondani, ez a tett jobb, az rosszabb, így jobb élni, úgy rosszabb élni - sőt, időnként még az emberek jelleméről is véleményt kell alkotni. Időnként, ha óvatosan és udvariasan is, de bizony ki kell mondani, hogy egyik-másik ember kiválóbb a másiknál.
A szokásos liberális (értsd: éretlen, gyerekes) kérdés persze ekkor rögtön az, hogy "Ki mondja meg, hogy mi a jó? Há' mindenkinek ugyanolyan joga van megmondani!" Hát hogyne, mindenki dumálhat, ha van valaki, aki figyel rá, vagy akár csak úgy a levegőbe - de a kérdés az, hogy kire érdemes figyelni. A válasz nyilvánvaló: a téma szakértőire. A téma szakértői pedig, nyilván: a vallások nagy tanítói, a nagy filozófusok és a nagy költők, Shakespearetől Eliotig. Igen, ők mondják meg, hogy mi a jó, ők a jó szakértői. Nem, ez nem precíz tudomány - nem lehet minden az. És persze mi is, mint viszonylag tapasztalt és nem teljesen hülye emberek, szerényen hozzátehetjük a saját véleményünket. És persze az is van, hogy szó sincs róla, hogy ezek a nagy emberek mindenben egyetértettek volna, mert messze nem, sőt, nekünk sem szükséges mindenben egyetértenünk velük.
De mégis van fősodor, kijelölt egy irányt, hagyományt - hatalmas, széles, gazdag és végtelenül izgalmas hagyományt, rengeteg felfedeznivalóval. És nem, nem vagyok hajlandó ezt a hagyományt feladni azért, mert egy-két műveletlen ember közbebüfög, hogy "Há' ki és milyen alapon mongya meg, hogy mi a jó, há' mindenkinek más a jó, há' az egyik véleménye annyit ér, mint a másiké, mert egyenlőek vagyunk!"
Ami fontos az életben, az az emberi minőség, az emberi kiválóság, mert minden más ebből származik, az emberi cselekvés, a társas együttélés, politika, gazdaság és persze a személyes boldogság - egyfajta pszichológiai szemlélet ez. És bár természettudományos pontosságú receptek nincsenek, van egy általános irány, amelybe kutakodhatunk.
Még egy gondolat. Az erényetika igazából nem elvont dolog, a legtöbb hétköznapi ember rendszeresen alkalmazza, feltéve, hogy nem hatott rá túl sok semlegeskedő liberalizmus. Teszem azt, a parasztasszonyok amikor másokról beszélgetnek, akkor folyton ilyeneket mondanak, hogy a Tóni, az egy rendes ember, éjjel-nappal a családjért dolgozik, de a Sanyi, az egy lusta dög, csak ül és iszik egész nap. Erényetikát alkalmaznak: az emberi jogok és effélék semlegeskedő, absztrakt rendszere helyett mások jelleméről, kiválóságáról, emberi minőségéről véleményt alkotnak, cselekedeteik tükrében.
Görög filozófia a gyakorlatban: az abortuszprobléma mint példa
1. Erényetika és abortusz
Remélem, hogy a beszélgetés nem fog nagyon elmenni abortuszirányba, csak példának hozom fel, hogy hogyan is alkalmazzuk ezt. Döbbenetes és abszurd, hogy a legtöbb abortuszvita másról sem szól, minthogy a magzat ember-e és ezért vannak-e emberi jogai. Ez végtelenül absztrakt, irreális hozzállás, mintha nem is valódi emberek valódi jelleméből származó valódi tettekről lenne szó, hanem csak dolgokról, amik csak úgy megtörténnek. Emberből vagyunk - hol van hát a lélektani, pszichológiai megközelítés? Hogyan lehet bármiféle emberi tettről úgy beszélgetni, hogy az emberi minőségről, amelyből a tett származik, nem beszélgetünk közben?
Első közelítésben tehát rögtön fel kell tenni: miért akar bárki is abortuszt végezni? Hát, mert nem kívánt teherbe esni, de mégis sikerült. Hogyan fordulhat ez elő. Vannak speciális esetek, mint például a nemi erőszak. Ezeket leszámítva, az esetek legnagyobb részében lényegében felelőtlen össze-vissza kefélésről van szó, többnyire részegen. (Hangsúlyozom: mindkét fél részéről, a nő és a férfi részéről is fennáll a felelősség, sőt szerintem a férfié nagyobb, mert a racionalitás és az önfegyelem alapvetően férfias, katonás jellegű erények, tehát alapvetően inkább a férfinak kellene nem elvesztenie a fejét, részegen sem... ebből kifolyólag az apasági pereket, tartásdíjat és effélét szerintem nagyon komolyan kellene venni, a mostaninál sokkal komolyabban.)
A lényeg mindenesetre ott van, hogy a nem kívánt terhesség a felelőtlen össze-vissza kefélés eredménye, az abortusz pedig ennek következményeinek nem vállalása. Az abortuszlegalizálás mint követelés tehát a következőről szól: hadd dugjunk össze-vissza felelőtlenül, de ne kelljen vállalnunk a következményeit, naa, léccilécci! Hadd éljük ki a vágyainkat szabadon, ebben ne csak a többi ember, de még a természet törvényei (fogantatás) se korlátozzanak, inkább dögöljön meg egy csomó potenciális ember, de nekem ne kelljen felnőnöm és felelősséget vállalnom a tetteimért! Milyen jellemre következtethetünk ebből, milyen emberi minőségre? Válasz: felelőtlenre, gyerekesre, éretlenre.
2. Aktualitás és potencia
Ennyit az erényetikáról. De persze az csak egy az ezer dologból, amit a görögöktől tanulhatunk, úgyhogy most húzzunk elő a kalapból valami mást: aktuális és potenciális. A nyers gyémát aktuális értéke nulla: nemigen jó semmire, maximum levélnehezéknek. A csiszolt gyémánt aktuális értéke viszont igen magas, mert ékszerekbe dolgozható, amelyek sokat érnek. A nyers gyémántnak nincs tehát értéke? Dehogy nincs, fizetnek is érte, mint a katonatiszt: potenciális értéke van, mert a nyers gyémánt potenciális csiszont gyémánt: némi megmunkálással az készíthető belőle. Benne van a csiszolt gyémánt lehetősége, potencialitása, ez adja meg az értékét.
Nem szükséges igennel vagy nemmel válaszolnunk arra a kérdésre, hogy a magzat emberi lény-e. A válasz: aktuálisan nem ember, de potenciálisan ember. A magzat potenciális emberi lény: azzá válik, amikor megszületik, és ez a lehetőség benne van. Ha egy aktuális ember megölése gyilkosság, akkor egy potenciális ember megölése sem lehet elfogadható dolog: igaz, kisebb gyilkosság, messze nem annyira durva, mint lelőni valakit az utcán, nem is arról van szó, hogy életfogytnak kéne járnia érte, mint a normális gyilkosság esetén: kisebb súlyú bűn, de bűn.
Aki ezzel nem ért egyet, adja nekem az összes nyers húst, amit a hűtőszekrényében tart, hiszen az sem étel, hanem csak potenciális étel, ha a potenciális ember értéktelen, akkor a potenciális étel még sokkal inkább az, hiszen mennyivel kevesebbet ér az étel, mint az ember? Értéktelen dolgot meg minek tart a hűtőjében, ugye, csak foglalja a helyet.
3. A potenciális határa
Fel kell tenni a kérdést: ha a magzat potenciális ember, akkor a sperma is? És Pistike ahányszor bevonul a vécébe egy ÖKM-mel, megöl egy csomó potenciális embert? Válasz: nem. Az életben ugyanis minden mindennel összefügg, minden mindennek az oka és okozata, és potenciálisan jóformán bármi lehetne bármi, elvileg - de kell húzni mesterséges határokat, különben semmit sem tudunk normálisan kezelni. Valahol rá kell bökni a színskálára és azt mondani - igen: önkényesen -, hogy ami ettől balra van, emettől meg jobbra, azt nevezzük zöld színnek. Ezeket a többé-kevésbé természetes határok mentén érdemes megtenni - már ahol vannak: a színskálán nincsenek - azokon a pontokon, ahol van a "függvényben" egy hirtelen nagy ugrás.
Egy darab szenet nem tekintünk potenciális csiszolt gyémántnak, bár vannak rá ipari módszerek, amellyel gyémánt préselhető belőle, de szénből sok van, a préselés viszont drága, és többnyire nem erre használjuk a szenet. Hülyének néznénk azt, aki a szenespincéjét potenciális ékszereskamrának nevezné. A nyers gyémántból viszont könnyen, gyorsan készíthető csiszolt gyémánt, ezért ésszerű húzni egy olyan vonalat, hogy a szenet nem nevezzük potenciális csiszolt gyémántnak, de a nyers gyémántot igen.
Pistike nedves vágyaitól egy tőle való gyerek vállalására kész nő megfoganásáig igen-igen hosszú út vezet. (A felelőtlenség-verziót már fentebb kitárgyaltuk.) A fogantatástól a születésig viszont csak egy többé-kevésbé automatikus folyamat, amely majdnem mindig bekövetkezik (kivétel: vetélés). Persze egészséges csecsemő születéséhez kell egyet s mást tenni, de most nem ez a kérdés, hanem csak annyi, hogy egyáltalán életképes csecsemő születéséhez mi kell: nagyon kevés, kb. csak elegendő étel és kerülni a lengőajtókat... Ha a fogantatás megtörtént, abból majdnem mindig ember lesz, míg ha Pistikének vágyai vannak, és ezért bevonul a vécére egy ÖKM-mel, nos, az még nagyon-nagyon messze van a fogamzástól... Ezért ésszerű a potenciális ember határát a fogantatásnál meghúzni.
Ebben a példában tehát a görög filozófia két elemét, az erényetikát és a potencialitás fogalmát alkalmaztuk az abortuszkérdésre, és azt kaptuk belőle, hogy a magzat nem aktuális ember, de potenciális ember, tehát meggyilkolása kisebb bűn, mint egy emberé, de attól még ugyanúgy bűn, csak kisebb, és rámutattunk arra is, hogy az egész mögött az éretlen felelőtlenség húzódik meg. Ez egy példa a görög filozófia alkalmazására.
Kérném a kommentelőket, hogy a végeérhetetlen abortuszvitát ne kezdjék újra... egy módszert, egy nyelvezetet mutattam itt be, egy gyakorlati példán keresztül, erre reflektáljanak.
A szerző ajánlott írásai:
Válság és kiút: az új kompromisszum
Izmos állam, kövér állam
Gondolatok vallásokról és szekularizmusról
