Caracalla
I 2009.04.30. 12:22
Kun János közgazdász egy érdekes írást tett közzé a Népszabadságban (a véleményrovatban) a magyar magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetése, illetve legalább a kötelező jellegének feloldása mellett érvelve.
Röviden összefoglalva - amellett, hogy mindenképpen érdemes elolvasni az eredeti cikket is - a következő az elmélete: egyrészt a nyugdíjpénztárak leginkább állampapírba fektetnek, vagyis a nyugdíjak ellenértékét úgyis az államnak kell kigazdálkodnia, másrészt meg mivel ez adósságként jelenik meg, a felosztó-kirovó rendszerben alacsonyabb lenne a GDP arányos hiány mintegy másfél százalékkal. Továbbá a nyugdíjkasszák vagyonának állami átvételével csökkenne az államadósság is (mert az államhoz ingyen visszakerülnének az állampapírok). Emellett a felosztó-kirovó rendszernek a kivezetése komoly átcsoportosítást igényel a tébékassza javára, az adóbevételek terhére.
Az érvelésnek az a része kevéssé vitatható, hogy a magánnyugdíjpénztárak nem váltották be teljes mértékben a hozzájuk fűződő reményeket. A vagyonuk nagy többségét állampapírokba fektetik, így a gazdaság számára tőkeként nem, vagy csak kis része áll rendelkezésre.
Nyilván az is igaz, hogy a magyar lakosság pénzpiaci ismeretei finoman szólva is nem túl kiemelkedőek. (Ajánljuk még mindig pénzügyi gyorstalpalónkat...) A szerző javaslata a pénzügyek intézését továbbra is Állam bácsira hagyná, így borítékolható, hogy ez nem járulna hozzá a helyzet javításához.
A fentiek mellett a cikkben megfogalmazott javaslat azonban nem kivezető út, nem gyógymód, csak a szenvedés meghosszabítása, és szemérmesen hallgat a magánnyugdíjpénztári rendszer előnyeiről.
Bár igaz, hogy rövidtávon csökkentené az államháztartási hiányt és az államadósság mértékét, de ez csak számszaki változást jelentene, az állam javára és az állampolgárok kárára. A számbaveendő államadósság ugyan csökkenne, de a helyére a leendő nyugdíjasoknak az a költségvetési hiányban meg nem jelenő igénye lépne, hogy a nyugdíjkorhatár elérésekor nyugdíjat kapjanak, "vagyont cserélek ígéretre" jeligével. Ez a helyzet emblematikusan jelzi a javaslat irányát: a rövid távú érdekek előnyben részesítése a hosszú távúakkal szemben. A javaslatnak akkor lehetne értelme az állam szempontjából egyébként, ha arra lehetne számítani, hogy az országban hosszútávon jobban fogunk állni, és a felszabaduló forrásokat (pl. az állampapírok után megtakarított kamatterheket) értelmesen sikerül elkölteni.
Két dolog teszi igazán súlyossá az elképzelt jövőbeni irányt: a demográfiai helyzet alakulása, és a politika és a nyugdíjasok viszonya.
Kezdjük az utóbbival: a politikának - pártállástól függetlenül - a nyugdíjasok megszólítására a nyugdíjemelés volt mindig a kedvenc eszköze (ld. "Ez a sarc lesz a végső"). Ez a fegyver a magánnyugdíjpénztári rendszer miatt egyre kevésbé lesz hatásos, évről évre egyre kevesebb ember fogja az állami kasszából kapni a nyugdíját. Ez szerintem kétségtelenül pozitív fejlemény, bár tény, hogy az időskori lobbiszervezeteknek annyira nem tetszhet, elvégre hiába mennek kuncsorogni nyugdíjemelésért, ha nincs a kormány kezében ennek az eszköze.
A demográfiai helyzetre tekintettel, amelyen a szakértőinek becézett kormány intézkedései csak ronthatnak, szintén életveszélyes lenne egy állami nyugdíjrendszer. Csak rá kell nézni a korfára, látható az elöregedő társadalom. Márpedig az akkori adó- és járulékfizetők befizetéseiből kellene fizetni egy nagyobb, és egyre tovább élő korosztály ellátását.
Nem is beszélve a magánnyugdíjpénztár-rendszer erkölcsi előnyeiről. A szabályosan foglalkoztatottak azt láthatják, hogy legalább annak az összegnek egy része (8%-a), amelyet a fizetésükből levonnak, nem egy feneketlen kasszába megy, hanem saját nevükön lévő elkülönített számlára, amelyhez ugyan nem férhetnek hozzá, de legalább örökölhető.
Ha már öröklés:
"A remény az volt, hogy a pénztárak erősítik majd a járulékfizetési fegyelmet, a rendszer átláthatósága és a pénztári vagyon örökölhetősége miatt. Ez a remény enyhén szólva naivitásnak bizonyult. A tb-nyugdíj ugyan nem örökölhető, de vannak az örökléshez hasonló elemei: az özvegyi nyugdíj és az árvajáradék. Ezek nagyobb szociális biztonságot nyújtanak, mint a pénztári vagyon örökölhetősége."
Ez több szempontból is problémás vélekedés. Egyrészt az öröklésnek nem az a fő célja és értéke, hogy a járulékfizetési fegyelem emelkedik, hanem hogy az egyén által élete során felhalmozott összeget nem idegenek kapják, hanem vagy a törvény szerinti, vagy az örökhagyó által megjelölt személyek, tipikusan közeli hozzátartozók, családtagok, rokonok. És különösen nem az állam dönt az egyén megtakarításának elosztásáról.
Másrészt meg az özvegyi nyugdíj belengetése és az örökléssel való összevetése eléggé nevetséges: az általában egy évig jár, és az elhunyt ellátásának 60%-a. Amennyiben az özvegyi nyugdíjra jogosult maga is nyugdíjas, akkor az ideiglenes özvegyi nyugdíj után kap még 30% rendes özvegyi nyugdíjat. Ami egyébként csak a házastársnak, élettársnak jár, tehát a jogosulti kör is sokkal szűkebb. Ezt az örökléssel összevetni csúsztatás.
Ott van még az az érv is, hogy a magánnyugdíjpénztárak évi 37 milliárd forintot költenek vagyonkezelésre. Ez szép összeg, bár eltörpül a GDP mellett (25419,2 milliárd 2007-ben), továbbá semmitmondó az állami nyugdíjat igazgató szervek működési költségei nélkül.
A mostani magyar gazdasági helyzetre pedig - amelyre a nyugdíjpénztárak vagyonának csökkenésével kapcsolatban hivatkozni szoktak, és ahogy Kun János is teszi ezt - magyar specialitásként az is jellemző, hogy különösen nagy mértékben az állam felelős érte. Így hát - követve a cikk gondolatmenetét - az állam által okozott problémák legjobb megoldása a problémás terület államosítása.
Kétségtelenül rendkívül fájdalmas változást jelent az, ha az állam szerepét csökkentjük ezen a területen, de fel kell tenni a kérdést: ha nem nyúlunk hozzá, annak milyen hatása lesz a következő 20 évben? Vagyunk páran, akik még akkor is szeretnénk itt élni, lehetőleg a mainál jobb feltételek között.
A tyúkok alatt valóban ritkán szoktak aranytojást találni, de amelyikből levest főzünk, az még átlagos tojást se nagyon tojik.
Kapcsolódó írások:
Pénzügyi gyorstalpaló válság idején, I. rész
Ez a sarc lesz a végső
Izmos állam, kövér állam
Válság és kiút: az új kompromisszum
