Gyurcsány Ferencet és kormányát sok mindenért lehet nem szeretni. Személyét tarthatjuk problémásnak, válságkezelő programjait nem megfelelőnek, sőt kevésnek, pártját igen problémásnak, sőt még ennél is szigorúbban ítélhetünk politikai pályájáról, miniszterelnöki tevékenységéről, főleg ami a költségvetési helyzet alakulását illeti. Minden bizonnyal az őszödi beszéd napvilágra kerülése után le kellett volna mondania, mert a nyugati demokráciákban – hasonló helyzetben – ez normálisan bekövetkezett volna.
Novák Attila írása
Mondjuk, az ellenzéki oldalon is lehetett volna következménye egy többszörös választási vereségnek, de mi egy ilyen Kompországban élünk, soha sem teljes a siker vagy a kudarc.
Ugyanakkor módfelett visszataszító, embertelen, egyúttal destruktív és kontraproduktív az a személyét gyalázó, folyamatos verbális támadássorozat, amelyet főleg a jobboldali média intéz nap mint nap Gyurcsány Ferenc ellen. Szakmányban gyártják a személyét gyalázó, sértő irományokat, postokat az erre szakosodott médiamunkások vagy a nicknéven író, a névtelenség homályában megbújó, bátornak nagyon nem nevezhető bloggerek. Leginkább az ő szájukból lehet hallani azokat az ellen urban legend-eket, melyek az általuk vizionált szoclib szavazókat úgy írják le, hogy képzelt és negatív tulajdonságokkal ruházzák fel őket, olyanokkal, amelyekkel eddig mások a jobboldalt vádolták.
Azonkívül a miniszterelnöknek tulajdonítják az ország összes gondját, szinte már várnánk, hogy a mohácsi vész vagy a trianoni tragédia mögött mikor fog felsejleni Gyurcsány baljós alakja. Szinte nem telik el nap, hogy ilyen hangulatú és tartalmú primitív és szofisztikáltabb írások ne hagynák el a nyomdákat vagy az internetes szerkesztőségeket. Bizonyos körökben gyurcsányozás nélkül nem is lehet meglenni, a politikai megbízhatóság és a lojalitás fokmérője az, ha valaki a pennájával rúg bele, mégpedig minél nagyobbat a miniszterelnökbe.
*
Nem lehet elégszer hangsúlyozni: Gyurcsány Ferencnek jó ideje semmi keresnivalója a miniszterelnöki székben; kormányával együtt bőven rászolgált a kritikára, nem pusztán azért, mert a választási kampányban a pártja sem mondott igazat. Hanem azért, mert Gyurcsány Ferencnek, aki a szocialisták egyik legtehetségesebbje lenne (amúgy), már régen be kellett volna látnia, hogy ún. reformkísérlete nem sikerült, s Őszöd után, a társadalmi támogatás és háttér összeomlásakor visszavonulását kellett volna megterveznie. Többek között a saját politikai oldala és Magyarország érdekében is.
Ugyanakkor a köznapi harcokon túl, a gyurcsányozás demokráciánk fejletlen mivoltáról árulkodik, hiszen egy érett demokráciában a bármilyen oldalhoz, párthoz tartozó miniszterelnök személyének méltósága kikezdhetetlen, maximum a politikai személye válhat bírálat tárgyává. Az alkotmányosság szellemének azonban ellentmond a strukturális és politikai hibák felemlegetése, illetve analizálása helyett az egyetlen személyre fókuszáló folyamatos és dehumanizáló gyűlöletkeltés.
Volt idő, amikor éppen fordítva állt a zászló, s ha nem is ilyen elvadult mértékben, de a mindenkori vezető jobboldali politikus, Antall József, majd Orbán Viktor volt ugyanilyen szerepet betöltő politikai pofozóbábu, mint most Gyurcsány Ferenc. A jobboldal persze most örül, hogy revansot vehet, de ez a mostani attaksorozat jóval túlmegy azon a határon, mely elfogadható és méltányos lenne.
Van jó adag felesleges pótcselekvés ezekben a gyűlöletkitörésekben. Magyarország nem az az ország, ahol a politikai elit bármely tagját - a jogi normák betartásával - felelősségre lehetne vonni bármiért, amit a hatalomban elkövetett. Még egynéhány vezető politikus elleni sikeres ügyészségi eljárást követő rendőri s bírói intézkedés sem nélkülözi annak a gyanúját, hogy nem ismét valamilyen politikai szándék, félreállítási kísérlet rejtőzik az esemény mögött.
Ezek a gyanúsítgatások még akkor sem halkulnak el, ha sejthetőek, hogy a nagy számok törvénye alapján olykor a hatóságok tényleg csak teszik a dolgukat és üldözik a bűnt. A felelősségre vonás és a katarzis elmaradása persze maga is nyomorítja az állampolgári bizalmat, s ami a végén megmarad, az a gyűlölködő verbalitás, a frusztrált és kapálódzó tehetetlen sziszegés. Jelen esetben a gyurcsányozás.
De még mélyebben fekvő okokról van szó.
*
A magyarországi rendszerváltás sodrában a társadalom többsége (mely amúgy elégedett volt a Kádár-rendszerrel) nem gondolt semmiféle bosszúra, az igazság és a szabadság, valamint a nagyvonalúság – s persze megannyi illúzió – járta át az utcákat, tereket, agyakat. Elfelejtődtek a spontán privatizáció ügyei, a hatalomváltó elit szívesen megfizette ezt a költséget. Ugyanakkor elég hamar kiderült, hogy a szabadságjogok biztosítása nem jár együtt magasabb életszínvonallal, sőt a kommunista rezsim gazdasági terhét sokáig hordozta az ország. A gazdasági bajok realizálásakor utólagosan kerültek előtérbe a rendszerváltás, sőt a kommunista rendszer visszásságai, s az igazságtétel nélküli revansvágy – melynek társadalmasításán sokat dolgoztak –, spätreflexként jelentkezett.
2002 után elszabadult a pokol, mert modern instrumentumok álltak rá a gyűlöletkeltés napi politikai penzumának legyártására, a múltat felhasználó, a politikai jövőért folytatott harc a mindennapok része lett. Mind a bal-, mind a jobboldali médiumok magas fokra fejlesztették a karaktergyilkosságot, illetve áthatolhatatlan szekértáborokká varázsolták az országot. Folyamatosan delegitimizálták a másik oldal vezető személyiségeit, politikusait.
Ez a trend az őszödi beszéd után – melyet amúgy Gyurcsány Ferencnek a nagy nyilvánosság, s nem egy belső pártfórum előtt kellett volna elmondania – még inkább megerősödött, a jobboldali indulatok, illetve annak a keserű belátása, hogy a szokványos alkotmányos módszerek alkalmatlanok arra, hogy eltávolítsák a miniszterelnököt, nem szokványos lépésekhez vezettek. A távozás elmaradása és az elmozdítására irányuló egyértelmű és határozott politikai akarat együttes jelenléte megteremtette a magyar jobboldali világban a Rossz mitikus figuráját: Gyurcsány Ferencből egyfajta Sátán teremtődött, akinek bukásához és egy Új Rend eljöveteléhez szinte messianisztikus remények fűződtek. Kész a misztériumjáték.
Ez a politikai taktika, mely mára már stratégiává, sőt világnézetté "nemesedett", roppantul káros, mert még inkább lerombolja a demokratikus tekintélybe vetett bizalmat és a parlamentáris demokrácia intézményeibe vetett hitet.
A miniszterelnök azzal, hogy 2006 őszén nem távozott, jócskán kivette a részét ebből a rombolásból. Ugyanakkor a gyurcsányozás hozzászoktatja a polgárokat ahhoz, hogy a mindenkori magyar kormányt, annak vezetőjét illegitimnek lehet tekinteni, strukturális és politikai hibákat egyetlen emberre rá lehet kenni, akit személyében is lehet, sőt kell gyalázni s azt a hitet gerjeszti, hogy a kiszemelt személy bukásával minden rendbe jön, s ezzel Magyarország politikai és hangulati instabilitásának, rossz közérzetének keltetőjévé válik.
A valódi pusztítást helyettesítő rítus gyakorlója sokszor átszurkálja a bábut, mely persze – természeténél fogva – nem képes a halálra, de a szertartás valamiféle fél-kielégülés állapotába ringatja a gyakorlóját. A szúrások alatti jóérzést a végeredmény elégtelensége miatti rossz hangulat követi. Ezért a kéz ismét szúrásra lendül.
Ma már kollektíve folynak ezek a rítusok. Mi meg nézünk, mint a moziban.
Szerző: Novák Attila
(Az írás eredetileg a Hírszerzőn jelent meg, 2009. március 16-án.)
