Muszáj Herkules írása
„Nyugodjék békében!” c. írásomat eredetileg egy gúnyosabb hangvételű valaminek szántam, s leginkább a két fő jelölt együttes kiválasztásának abszurditásán akartam élcelődni.
Az események azonban egyre inkább drámai fordulatot vettek, s könnyen előfordulhat, hogy a rendszerváltozás első kormánypártja végképp eltűnik a süllyesztőben. Megjegyzem, ahogy az MDF most kinéz, meg amit elnöke az elmúlt pár évben művelt, valószínűleg jobb lenne mindenkinek, ha ez bekövetkezne. S mivel a sors – vagy ahogy hívjuk – igazságos, úgy tűnik, az egykori nagy ellenfél, a rendszerváltozás első nagy ellenzéki pártja vele együtt megy. Amilyen most az SZDSZ, meg főleg azok után, amit az elmúlt jó 15 évben a párt egymást váltó vezetői és nagyon is állandó erős emberei műveltek, a legkevesebb, amit megérdemelnek, az a dicstelen vég.
Írásomban két állítással kavartam némi vihart. Az egyik a baloldali hagyomány, benne a magyar baloldali hagyomány egy erős áramlatának minősítése, a másik pedig ezzel nem minden összefüggés nélkül, Bokros személyének és szakmai nimbuszának megítélése volt.
A jakobinus hagyomány és a baloldal
Paul Johnson angol történész kitűnő könyve, az Értelmiségiek [Európa Könyvkiadó, 1999 (Paul Johnson: Intellectuals, Weidenfeld & Nicolson 1988)] bevezetőjében ezt írja:
„A történelemben először léptek fel olyan emberek, akik növekvő magabiztossággal és merészséggel állították, hogy pusztán az értelmükre támaszkodva meg tudják állapítani és orvosolni tudják a társadalom bajait, sőt az általuk megalkotott elméletekkel és módszerekkel nemcsak a társadalom struktúrája, hanem az emberek valamennyi alapvető szokása is átformálható, jobbá tehető. Papi elődeikkel ellentétben ők nem szolgái vagy tolmácsai, hanem helyettesítői voltak az isteneknek. Hősük Prométheusz volt, aki ellopta az égi tüzet, és lehozta a földre.” (9-10. o.)
Johnson végigvezeti az olvasót a „haladó értelmiségiek” egész regimentjének életrajzán, Rousseau, Marx, Brecht, Sartre, s a 20. századi brit és amerikai, nálunk néha ismeretlen baloldali társutasok és kommunisták, mint Gollancz vagy Hellmann, vagy a nagyon is ismert Chomsky mellett megjelenik Ibsen, Tolsztoj és Hemingway és Bertrand Russell is. A könyvet ezekkel a sorokkal zárja:
„Márpedig a társadalom átalakításának óhaja különféle okok miatt a modern kor legszembeszökőbb délibábja és legnagyobb átka lett. A Szovjetunióban, a náci Németországban, a kommunista Kínában és máshol ártatlan milliók halálát okozta. A nyugati demokráciák – minden hibájukkal együtt – sohasem támogattak ehhez hasonlót. Ellenkezőleg; a társadalom átalakítása a népboldogító entellektüelek műve, akik azt hiszik, hogy puszta értelmük fényénél átformálhatják a világot. Ez a totalitárius hagyomány születési előjoga. Rousseau fedezte fel, Marx foglalta rendszerbe, Lenin intézményesítette. Lenin követői több mint hatvan éven át végezték a történelem leghosszabb társadalom-átalakító kísérletét …”
Én erre az értelmiségi-gondolati hagyományra, s annak politikai összefüggéseire utaltam, s nem valamiféle New York-Tel Aviv tengelyre, amikor arról írtam, hogy „[e]z a fajta gondolkodás eredményezte a kínai kulturális forradalmat, s a Vörös Khmer kambodzsai tetteit, sőt a mai amerikai neokonok egy része, akik sokban felelősek a második Bush-ciklus politikai ballépéseiért, ugyanilyen balról jövő, radikális értelmiségiek.” (A neokonzervatívok baloldali gyökeire, illetve a neokonok második generációjának problematikus szerepére az iraki háborúval kapcsolatban ajánlom Békés Márton könyvét, illetve a vele készült interjút.)
A radikális társadalom-átalakító baloldalnak – akár jakobinizmusról, akár 20. századi bolsevizmusról, akár pedig a kortárs, alapvetően a radikálisan emberi jogi érveléssel operáló ballibről beszélünk – minden útjában áll, ami korlátozza az állam mindenhatóságát, legyen az vallás, család, stb. Nagyon jellemző a következő szöveg:
„Utópisták lennénk, ha azt hinnénk, hogy a kommuna önmagában a legalapvetőbb társadalmi problémák megoldását eredményezheti. Nincs a társadalomnak olyan szintje, szektora stb., legyen az gazdasági vagy politikai, amelyek izolált átalakítása kommunisztikus irányban önmagában végleges lehet, és megakadályozhatná a társadalom régi struktúrájának reprodukcióját. Így például az üzemi demokrácia is könnyen eltorzulhat, alakulhat át manipulált látszatdemokráciává. Mint láttuk, nem kivétel ez alól a családprobléma elszigetelt megoldása sem. Sőt, amennyiben a család forradalma elszigetelt marad, bizonyosra vehetjük a kommunaforma eltorzulását is. Ezért is a kommunatagok alapvető társadalmi feladata, hogy elősegítsék a kommunisztikus átalakulások bekövetkezését a társadalom minden területén. Ugyanakkor újra hangsúlyozzuk, hogy a család forradalma nélkül a kommunizmus irányában történő össztársadalmi struktúraváltozások nem lehetnek irreverzíbilisekké. Az új típusú pszichikus karakter kialakulása ugyanis csak itt következhetik be. Csak itt növekedhetnek fel tömegméretekben olyan egyedek, akik nemcsak nagy társadalmi megrázkódtatások idején vesznek részt aktívan az egész társadalom ügyeinek intézésében, hanem folyamatosan, „hétköznapjainkban” is, akik soha nem közömbösek.”
A szöveg különösebb kommentárt szerintem nem igényel. Ha valaki a szerzőre (szerzőkre) kíváncsi, szívesen elárulom: Heller Ágnes és Vajda Mihály. A szöveg egészen dermesztő, s akkor a legvérfagyasztóbb részeket még nem is idéztem. Az egész esszé megtalálható itt: Családforma és kommunizmus.
Az egykor marxista, radikálisan baloldali, ma pedig radikálisan piacpárti és radikálisan technokrata értelmiséginek – hogy ne csak szegény Bokrost emlegessem – egy másik, szinte karikaturisztikus képviselője Mihályi Péter, a Molnár „Szörnyeteg” Lajos, a fékezhetetlen agyú Horváth Ágnes-féle egészségügyi reform kidolgozója. De akár hivatkozhatnánk Bauer Tamásra vagy Békesi Lászlóra. Ugyanannak a baloldali hagyománynak különböző hangszerelésű képviselői. Mihályi szerint például az 1997-1998-as nyugdíjreform problémái abból származtak, hogy a tíz évvel ezelőtti prognózishoz képest gyorsabban nőtt a nyugdíjasok várható élettartama, vagyis tovább élnek, aminek következtében többeknek kell nyugdíjat fizetni. Másik nagy ötlete, hogy a falvak „üzemmérete" túl kicsi, ezért nem "működtethetőek” hatékonyan, már szinte elképesztő. (A legjellemzőbb mégis az, ahogy nagyapja, a kassai újságíró, Mihályi Ödön ifjúkori barátjáról, Márai Sándorról és az „Egy polgár vallomásairól” vélekedik: „Márai? Zseniális író, páratlan stiláris készségekkel, de mélységesen tudatlan ember volt. Eszébe sem jutott, hogy a közgazdaságtan vagy a jog egy szakma. Hihetetlenül idegesítő könyv”.)
Az ilyen alakokra mondta Paul Johnson, a már idézett könyve zárómondataiban, „az értelmiségiek szeretnek megfeledkezni: hogy az emberek fontosabbak, mint a koncepciók, hogy övék az elsőbbség. Minden önkényuralom közül az eszmék szívtelen zsarnoksága a legrosszabb.”
Bokros
Az egyszerű EP képviselő-jelöltből pár nap alatt az MDF miniszterelnök-jelöltjévé avanzsált Bokros Lajos alkalmasságával kapcsolatos egyes számú érv az ő hatalmas szakértelme, amit más sem mutat, mint az, hogy ő a CEU rektora (elnöke), mindenféle egyetemeknek tanára, s korábban a Világbank igazgatója. Azt is bizonyítékul hozzák fel, hogy lám-lám, Horvátországba, meg minden más helyre meghívták tanácsadónak.
Az igazság azonban ennél kevésbé szép.
A CEU – vagyis a Soros-egyetem – a tudományos liberalizmus (Molnár Attila Károly nyelvi leleménye: tudlib) egyik, ha nem a legfőbb magyarországi szentélye, a Soros-féle nyílt társadalom felépítésének egyik kiváló tervezőirodája. Ez megint nem a New York – Tel Aviv tengély. Soros maga számtalanszor nyilatkozta, hogy a nyitott társadalom – vagy pontosabban: a felnyitott társadalom – kiépítését tartja feladatának. Szóval a radikális társadalom-átalakítás (social engineering) nem áll olyan távol Bokros uramtól. A CEU-n amúgy olyan komoly dolgokról is folyik a kutatás, mint nemi tanulmányok (gender studies). Bokros nem a nagy tudományos neve, hanem baloldali politikai pedigréje miatt lehetett ott a főnök.
Egy olyan helyen, mint a Világbank, vagy a Valutaalap, rengeteg különböző beosztású tisztviselő, igazgató meg igazgatóhelyettes van, ami magyar viszonyok között osztályvezetőnek, vagy hasonlónak felel meg. Azt is mesélte nekem valaki, hogy Bokrosnak a Washingtonból történt visszatérése után még jó pár hónapig nem volt állása, tehát a nagy szakértelme mellett, gyakorlati munkára – természetesen a világmegváltás helyett – nehezen volt fogható.
Nyilván igazat mond Bokros, amikor a mindenféle kormányzati szakértői feladatairól beszél, Varsótól Ruandáig, de arról nem szól a fáma, hogy ott mit gondoltak a tanácsairól, s főleg persze mit fogadtak meg. Gyanítom, hogy nem sokat.
Az egész ötletben, vagyis, hogy Bokros legyen az MDF EP-választási listavezetője, folyamatosan az foglalkoztatott, hogy Bokros miért is fogadta el az MDF felkérését? Ha ő azt gondolja, hogy neki itthon van dolga, akkor miért vállalja el, hogy kimegy a brüsszeli elefánttemetőbe, és Schmitt Pál meg Hankiss Ágnes mellett ücsörög a néppárti frakcióban? Vagy nem is akar kimenni, s az egész egy színjáték volt már eredetileg is, s a főherceg az igazi ász? Bokros jelölése ahhoz kellett, hogy utána magyarázni lehessen, miért jelöli őt az MDF kormányfőnek. Vagy egyszerűen Bokros saját önteltsége és prófétai hevülete mindent elural, s nem veszi észre, hogy az MDF milyen egy végtelenül szánalmas valami?
Ami azóta történt
Az elmúlt pár napban az események igen csak felgyorsultak, s az ember már csak kapkodja a fejét.
Vasárnap este Bokros magyarázza miniszterelnöki terveit a Szólás szabadságában, majd hétfőn Dávid Ibolya bejelenti, hogy aláírásokat gyűjtenek a konstruktív bizalmatlansági indítvány benyújtása érdekében, s meg is jelöli miniszterelnök-jelöltjüket. Aki – hogy, hogy nem – Bokros Lajos.
Hétfő reggel Tölgyessy Péter az MR1 (Kossuth rádió) reggeli műsorában nemcsak Orbán országértékelő beszédéről, hanem a Bokros jelenségről is szólt: miatta „nagyon kevés MDF szavazó pártolhat el. Az MDF már a múlt választáson sem igazán a jobboldaltól hozta a szavazókat, hanem középről. A baloldalon sokan örülnek, azt gondolják, hogy végre, megjött a jobboldal esze, végre olyan embert választott, aki modern és polgári. A baloldalon mindig úgy képzelték, hogy a jobboldal legyen olyan, mint a baloldal. Járja el a jobboldal népi táncait, de egyébként hasonlítson nagyon a baloldalra. Ez bekövetkezett.”
S valóban. Dávid Ibolya már tényleg olyan jobboldali, amilyennek a baloldaliak szeretik. A kitűnő minősítést is azonnal megkapja: „A magyar Mrs. Thatcher”. A szerző csak tudja. Ő ugyanis Aczél Endre, aki 20-25 évvel ezelőtt, pont Mrs. Thatcher miniszterelnöksége idején volt londoni tudósító. (S egyes rosszindulatú pletykák szerint, „Acsádi” fedőnéven katonai hírszerző is. Vagy főleg az. De ez biztos csak aljas rágalom lehet.) Szóval Aczéltól megtudjuk, „Itt és most Dávid Ibolya az MDF konzervativizmusát ugyanúgy korszerű mezbe akarja öltöztetni, ahogyan azt hajdanán saját pártjában Margaret Thatcher tette.” Tisztára olyan, mint az a szöveg, amit ifjúkoromban Németh Lászlóval kapcsolatban adott elő a hivatalos irodalomtörténet, aki szerintük a délibábos nacionalista népi gondolatoktól „eljutott a szocializmus igenléséig”.
Az MDF-ben kedd estére lázadásközeli lett a hangulat. Boross az MDF kongresszus összehívását kezdeményezi, közben pártszervezetek tucatjai szűnnek meg.
Várjuk a további eseményeket, innen hová lehet még fejlődni …
Kapcsolódó írások
Hogyan lehetne az MDF-et megmenteni?
Nyugodjék békében!
Bokros-retro