A mögöttünk lévő hét második felét kétségtelenül tematizálta Bayer Zsolt publicisztikája, és sokadszorra előkerült a „Meddig terjedhet a sajtószabadság?”-kérdése. Hadd ne éppen mi bocsátkozzunk ex cathedra értékítéletek kijelentésébe; egyrészt a mi zsebünkben sincs ott a bölcsek köve, másrészt a szerkesztőségnek sincs teljesen egységes véleménye az ügyben. Bár talán többen vagyunk azon a liberális véleményen, hogy Bayer mostani írása belefér a sajtószabadság kereteibe (ugyan az állatozás tényleg nem ízléses, de hidegvérű gyilkosokra alkalmazva tartalmilag megállja a helyét), ez mégis alapvetően esztétika és egyéni ízlés kérdése.
A miniszterelnök persze igyekszik ránk erőltetni ízlését: állami bojkottot hirdetett a középvonalas jobboldali politikától inkább szélre tartó, de még nem szélsőjobboldali napilap ellen. Az állami bojkott abból áll, hogy lemondják az állami előfizetéseket és letiltják az állami hirdetéseket a lapban. Lári-fári, mondhatnánk. Egyrészt Széles Gábornak évi (forrásoktól függően) 600-800 milliós üzemi veszteség mellett is megéri fenntartani médiabirodalmát, tehát aligha érzi meg a pármilliós kiesést. Másrészt, elnézve a tegnapi tüntetés résztvevőit, sok olyan átlagember van, akinek megér naponta egy nem egészen teljes óra belvárosi parkolás ára annyit, hogy szembemenjen a gyurcsányi ajánlással. A bojkott kettős irányultsága azonban más kérdéseket is felvet.
Ott van például az állami szervek és vállalatok újság-előfizetésének kérdése. Fel nem foghatom, hogy miért költünk el (főleg válság idején, hogy a szokásos imamalmon is tekerjek egyet) ki tudja mennyit arra, hogy bármilyen napi-, vagy hetilapot fizessünk elő a változatos hatékonysággal működő közigazgatás, és a többnyire inkább veszteséget termelő állami tulajdonú vállalatok dolgozóinak. Persze, egy hivatalnok, de még akár egy kerületi utcaseprő is legyen minél tájékozottabb, lássa át minél jobban a világ történéseit. Viszont, ha számára nem elég ösztönzés az, hogy a rendszerváltás óta sokkal több, sokkal minőségibb és sokkal több oldalról elérhető információ áll rendelkezésre, akkor az ingyenújság sem ad annyi pluszt, amennyibe ez nekünk, adófizetőknek kerül. Ugyanígy, a tevékenységi körük alapján nem direkt sajtóelemzést végző közhivatalok, vagy azok sajtótagozatain kívül mindenki, maga a miniszterelnök is megengedhetné magának, hogy saját zsebből vegye az újságot, olyan színűt és szagút, amilyet szeretne. PR-szempontból is többet ér egy ilyen, mint három megtalált ceglédi kislány.
Kicsit bonyolultabb és összetettebb kérdés az állami hirdetések kérdése. Alapvetően probléma, hogy vékony a határ az állami tájékoztatási kötelezettség és a kormányzati self-promo között. Ha megemlítjük a „pozitív népnevelő” állami feladatokat, például a vállalkozásösztönzést, vagy a munkaerő-piaci integrációt, máris teljes a káosz. Ha Bajnai Gordon fizetett interjúban arról beszél, hogy hogyan lehet regisztrálni a NFÜ pályázatfigyelő rendszerébe, tájékoztatási kötelezettséget teljesít. Ha hozzáteszi, hogy mellesleg szerinte ez a kormány a létező kormányok legjobbika, neadjisten, a Fidesz vérfarkasok és vámpírok gyülekezete, akkor máris selfpromózik. Önmagában tehát az állami hirdetésekkel nincs baj, csak bizonyos esetekben, azonban ez máshol is kényes téma.
Gyurcsány, amikor arról beszél, hogy a harmadik-negyedik legolvasottabb politikai napilapban letilja az állami hirdetéseket, két rendkívül negatív dolgot sugall. Egyrészt azt mondja, hogy annak a magyar borásznak (és mint tudjuk, a magyar borászok legnagyobb része jobbos), aki Bayer Zsoltot olvassa Andrassew Iván helyett, nincs joga megtudni, hogy változnak a jogszabályok, hogy EU-s pénzből borpalackozó épül, és így tovább.
Másrészt azt sugallja, hogy az állami hirdetés egyfajta kegy, amire pénzt a kormány ízlés alapján szór, nem pedig egy információs kötelesség, amely a végső megrendelők, az adófizetők érdekeit szolgálja. (Nyilván a realitásokkal tisztában vagyunk, itt a csapda az, hogy ezek a kijelentések elfogadható színben tüntetik fel a rossz gyakorlatot.) Elképzelhetőnek tartjuk, hogy Ferenc valami olyasmit akart mondani, hogy a ,,Fajgyűlölet rossz, értem?!", de ehelyett azt mondta, hogy ,,Az állami megrendelés cukorka, amit a nekem nem tetszők nem kapnak meg tőlem".
Amikor tehát Gyurcsány kiáll, és elcsukló hangon, a fasisztaveszély örökös mantrájához nyúlva bejelenti a Hírlap-elleni bojkottot, nem a sajtószabadság eszméjébe rúgja a legnagyobbat, hanem alapvetően rossz, ránk maradt gyakorlatot és felfogást közvetít az állami megrendelések és állami hirdetések kérdésében. Úgy látszik, nekünk ilyen reformer jutott.
