(A poszt, a címén túl, csak lazán kapcsolódik Gabrilóéhoz. Annyiban mégis, hogy a liberális címkéért való harc is dúl, csak nem egy 30-40%-os és egy 3-5%-os támogatottságú párt között, hanem egy 1%-os párton belül.)
Az SZDSZ-sztori Csábító lehetőség volna egy hanyatlástörténetként leírni az SZDSZ történetét. És nem csak azért, mert a számok (a párt
választási eredményei) igencsak magukért beszélnek... Ha a párt meghatározó személyiségeit és sorsukat nézzük, akkor ez még kézenfekvőbbnek tűnik: az Antall József ellen ringbe szálló Kis Jánostól egyenes(en lefelé ívelő) út vezetett az inkább-ne-minősítsük Kóka Jánosig. Persze nyilván nem az a legfontosabb elvárás egy SZDSZ-elnökkel (vagy bármilyen párt elnökével) szemben, hogy lefordítsa
A tiszta ész kritikáját, vagy hogy csupán neadjisten elvei legyenek, melyeket komolyan is vesz
. Ugyanakkor mégis úgy tűnik, hogy a manapság is "értelmiségi pártként" emlegetett SZDSZ belső hatalmi mozgásait körülbelül úgy lehetne egyszerűen leírni, hogy a kulturált politizálásra és párbeszédre képes, nem mellékesen jelentős szellemi teljesítménnyel rendelkező prominenseket folyamatosan lenyomják és kiszorítják azok a primitív és megosztó jelszavakkal, hisztériakeltéssel operáló hatalomtechnikusok, akiknek nevére az utókor legfeljebb csak egy-egy korrupciós botrány vagy politikai kudarc kapcsán fog emlékezni.
Azonban - leszámítva a személyi kérdéseket - túl sok dolog szól a hanyatlástörténet narratívája ellen. Hiszen a gerinces elvhűségtől az elvek feladásáig (szocikkal való koalíció, Tocsik-botrány, ügynökkérdés - Megyó, most pedig már a választási csalás, stb.) való eljutás (és a támogatottság csökkenésének) hanyatlástörténete pont annyira tűnik megalapozottnak, mint egy olyan narratíva, ami az elvek és a gyakorlat folyamatos és változatlan szembenállását mutatja - nevezzük ez utóbbit a képmutatás narratívájának. Erre talán a legmeggyőzőbb példa az SZDSZ viselkedése az Antall-kormány idején: miközben harciasan támadják a kormányt, követelve a radikálisnál radikálisabb struktúraátalakításokat, a szocialista állam lebontását és a kapitalizmus megalapozását (melyek természetesen társadalmi konfliktusokhoz és az MDF-kormány bukásához vezetnek), közben első adandó alkalommal a reformok és megszorítások következtében előálló társadalmi elégedetlenség (taxisblokád) mellé állnak.
A példa most is időszerű, lásd az SZDSZ és a kapitalizmus elvekben (szlogenekben) és gyakorlatban igen eltérő viszonyát.
Az SZDSZ és a liberalizmus viszonya pedig körülbelül ugyan az, mint a Kádár-rendszer és a marxizmus viszonya: a hatalmon lévőknek semmiféle értelmes mondanivalója nincs róla, csupán szlogenként használják, és inkább csak kínosan feszengenek, ha szóba kerül és öt percnél hosszabban kell értekezni róla. Viszont az ellenzékük (az egykori demokratikus ellenzék ill. manapság az SZDSZ belső ellenzéke ill. a kiszorított/kilépett értelmiségiek) annál inkább foglalkozik (foglalkozott) vele, idegesítve ezzel a fejeseket.
Fodor és Kóka
Hogy Kis János története SZDSZ-prominensként majd pedig SZDSZ-tagként hogyan végződött, az köztudott. A sor pedig nagyon hosszú, Tölgyessytől legutóbb Bauerig bezárólag.
Jelenleg úgy tűnik, hamarosan eldől, hogy Fodor Gábor is bekerül-e ebbe a felsorolásba, vagy nem. A legutóbbi olyan helyzet, amikor Fodor Gábor egy párt hatalmi pozícióiért volt harcban, Fodornak és társainak a pártból való kilépésével végződött. A különbség, hogy most nincs egy másik párt, ahová át lehetne menni.
Szigorúan ideológiai-világnézeti szempontból nézve, az SZDSZ-ből Fodor az, akivel egy konzervatív a legkevésbé tud egyetérteni. Ez vonatkozik a társadalmi és vallási kérdésekre érzékeny konzervatívokra (melegházasság, abortusz, droglegalizáció, egyházak állami támogatása), de a gazdasági kérdésekre koncentráló konzervatívokra (és libertáriusokra-libertárius konzervatívokra) is. Ezt mutatja, hogy az SZDSZ képmutató elv/gyakorlat-viszonyára kevéssé érzékeny hírszerzősök az elnökválasztás előtt le is tették a voksot a szemükben a kapitalizmus megtestesítő Kóka mellett, a kicsit "rendszerkritikus" ballib Fodorral szemben. Ráadásul Kókának volt még egy konzi-szimpatikusnak tűnő imádkozós-vallásos coming out-ja is az elnökválasztás hajrájában, emlékszünk még?
Kevés hatással - mármint a jobboldalon nem nagyon szerzett ezzel jópontokat. Kókát a kapitalizmus, a piacgazdaság, a politikai racionalizmus bajnokának látni csakis úgy lehet, ha egy az egyben bevesszük a hangoztatott szlogeneket, és becsukjuk a szemünket, befogjuk a fülünket, ha a "self-made man" Kóka meggazdagodásáról (Magyar Bálint, sulinet, Elender) vagy akár csak holmi kis
számlaügyről van szó, a
villaépítésről nem is szólva. És ezek még csak az apróságok. Egy libertáriustól, egy libertárius konzervatívtól vagy egy neoliberálistól egészen egyszerűen ostobaság Kókát akárhogyan is támogatni, vele szimpatizálni. Hiszen személyének hiteltelensége - analóg módon azzal, ahogyan a valóban szükséges reformok, köszönhetően Gyurcsány politikájának, hosszú időre elveszítik a társadalmi támogatottságot -, az, ahogyan felhasználja a "piac" és "kapitalizmus" szavakat szlogenekként valamihez, ami ezekkel nagyon nem azonos, mindez a lehető legtöbbet árt bármiféle piacbarát-szemlélet magyarországi pozícióinak. Kóka működésének egyetlen eredménye, hogy azzal, amit ő piacpártiságnak állít be, még több ember fogja azonosítani a népnyúzást és a korrupciót.
Ha elvekben távol is áll egy konzervatívtól Fodor, de a saját elveit hitelesen és szimpatikusan tudja képviselni. A jobboldalon sokan
drukkoltak és drukkolnak neki, ez nem titok. Pártbeli ellenfelei - a megosztó, hiszterizáló, harci retorikával operáló hatalomtechnikusok - ezt ki is használták - ki is használják -, Kuncze és tsai tisztújítást ellenző
nyílt levele ezt most úgy fogalmazza meg, hogy "politikai ellenfeleink szája íze szerint való (satöbbi, satöbbi)"... A párbeszéd-és kompromisszumképes, konstruktív politikusoknak (pl. Tölgyessy) az SZDSZ-ben ez a sorsa. (Persze más pártokban is, ahol a párbeszédképesség és a saját oldal kritizálása szintén egyenlő az árulással.)
A vég kezdete
Egy dologban viszont a Kóka-Fodor párharc mindenképpen újdonságot jelent, és nem csak az eddigi mintákat ismétli. Ez az új elem pedig az, hogy Kuncze-Pető-Magyar-Horn klikkje, mely mindeddig sikeresen meg tudta őrizni pozícióit, partvonalra szorítva mindenki mást, mindig előre kijelölve a következő pártelnök-utódot, most igazán bajban van. Nevezzük ezt kisgazdásodásnak, mert hiszen az. Gyanús, finoman szólva
vitatható módszerekkel képesek már csak (
egy ideje) a hatalmukat fenntartani - még akkor is, ha a párt szempontjából ez az uralom igazi katasztrófát jelent, hiszen a húsz százalékos pártból nyolc, most pedig már csupán egy százalékossá váltak. A tisztújítást ellenző nyílt levél pedig egyértelműen jelzi, hogy ott biztosan elbuknának. A csontvázak pedig
egymás után hullanak ki a szekrényből. Lehet kárörömmel is nézni az SZDSZ agóniáját, és sajnos igen kevés érvet tudok felhozni amellett, hogy ne ezt tegyük.
Ha tanulságot akarunk levonni, arra juthatunk, hogy a magyarországi konzervativizmus helyzete optimizmusra adhat számunkra okot. Már amennyiben a liberalizmus helyzete az összehasonlítási alap...
P.S. Az SZDSZ végét vizionálni pedig butaság. A parlamentben lesznek 2010-ben is, közös listával.
