Az elmúlt négy év, az évértékelő beszédek, a parlamenti felszólalások megannyi témát, szakpolitikai kérdéseket felvetettek és a kormány illetve ellenzék kompetenciáját kétségbe vonó retorikától harsogtak. Természetesen a kampány során ugyanezeket ömlesztve viszont halljuk, a másik oldal lejáratása ebben az időszakban még nagyobb szerepet kap. Ha szemfülesek vagyunk, és a botrányok uralta rövid távú politikai csatákon keresztül megpróbálunk átfogóbb képet alkotni az ellentétek valódi gyökeréről, az eldugott százmilliókon, a másik erkölcsi romlottságán túl, egy nagyszabású, merőben gyakorlati megfontolású egymásnak feszülést figyelhetünk meg.
Kóré András írása
Nemcsak két pártszövetség vív jelenleg politikai küzdelmet a következő négy év kormányzati lehetőségért, de két erő is megméretteti magát, mely küzdelem kimenetelétől nemcsak a váltógazdaságban megszokott munkaadó-munkavállaló-„pártiság”, kisebb adóelosztási igazságosság, ipar vagy mezőgazdaság vitája dől el, hanem az önmagunkról alkotott jövőkép, megmaradásunk mikéntje, identitásunk változásának iránya ugyancsak megmérettetik.
Az ellenzék legnagyobb szlogenje és egyben vádja a kormány ellen, hogy merőben autokratikus, személyközpontú vezetést valósít meg. Moderált fogalmazási stílust nélkülözve ez olyan jelmondatokban fejeződik ki, mint „Orbán-rezsim”, „Orbán Viktor rendszere”, „Orbán választási törvénye”. Szembeszökőnek tűnhet, hogy alig van közvetíteni valója az ellenzéknek, mégis elég erősek ahhoz, hogy indulatokat keltsenek. Kiváló jele ez annak, hogy valóban olyan felfogások feszülnek egymásnak ezekben a mondatokban, illetve méretik meg magukat a jelenlegi kampányban, amelyek fajsúlyosak. A saját sorsunkról alkotott jövőkép, nem tudatosan, de nagyon erősen jelen van a legfaragatlanabb jelmondatokban is. Kicsit tágabban vizsgálódva ez annak a kérdése, hogy a saját lábán megálló, önmagáról dönteni képes emberek csoportja leszünk-e. Ugyancsak hangsúlyos dilemma, hogy milyen szerveződést veszünk igénybe önmagunk sorsának irányításához. A történelmi távlatból szemlélődő egyénnek azonban észre kell vennie: nem újak ezek a nehézségek és a megoldásra a választ sem kell a semmiből kiokoskodni. A magyar emberek csoportja, a polgári nemzet sokszor bebizonyította, hogy önmagáról való rendelkezéséről nem mond le, ennek megvédéséhez eleve adottan jelen van a közigazgatási rendszerünk csúcsán egy erős, de korlátozott szerv, a kormányzat (itt hangsúlyoznám: nem az államról, annak hatásköreiről szól ez a vita, hanem a kormányzatról).
A baloldal négy éve folyamatosan tudósít minket arról, hogy milyen rosszul érzi itt magát mindenki, akinek pénze van. A bankok elmennének a legszívesebben Magyarországról, a tőke nem jönne ide, és az Unió egyenesen szégyell minket. Bár nyílván megérdemelne e pár sor is annyit, hogy egyetlen bank sem vonult ki az országból, a pénzpiac folyamatos mozgásban van és akad olyan uniós ország is, amely a mi miniszterelnökünket választotta az év emberének, mégis egy – bár nem szembe tűnő – hangsúlyosabb üzenetét elemzem ezeknek a megnyilatkozásoknak. E megszólásoknak a többsége a jelenről szól, minden kritikai megjegyzésük egy rövid távú, haszonelvűségen építkező filozófiából táplálkozik.
A vezetéselméleteknek egyik központi elemük, hogy a csoportokat összefogó, leaderként vezető személyeknek egy vízióval kell rendelkezniük (az angolból való tükörfordítással a „látomás” kifejezést azért nem használom, mert a magyarban ez spirituális összefüggésben jelenik meg). Tudnia kell válaszolnia arra kérdésre, hogy milyenek leszünk a jövőben, mivé akarunk válni. Ezzel állandó fogódzót ad az állampolgárainak, és irányt, hogyan végezzék a napi munkájukat (nem az életüket, a munkájukat!). Ez nem álomkép, hanem a lehetőségek realisztikus felvázolása. Egyben egy leírása is annak, hogy mivé válhat egy közösség, ha együttesen végzik a munkájukat. Tagadhatná-e valaki, hogy erre szükség van? Huszonöt éve hallgatjuk a kiszolgáltatottságunk és kicsiségünk bizonyítékait. Párhuzamosan látjuk, hogy egyesek behódolással valóban milliárdosokká vállnak, míg a többség csak fizeti az általuk elrontott gazdaságpolitika terheit. Az Orbán-kormány jövőképét azonban fel lehet vázolni: rendezett közigazgatású állam, tizennyolc éves korig egalitárius, államilag biztosított közoktatás, munkalehetőség mindenkinek, az állam által garantált nyugdíj, megfizethető energia, hazánkban előállított villamos áram, közép-európai stabilitás, nyugati orientáltság, jó viszony a nagyhatalmakkal, szabad döntés a saját ügyeinkben.
A vezetésnek minden esetben meg kell tudnia fogalmazni a közösség értékeit. Ennek két iránya van. Képesnek kell lennie észrevenni, hogy miben hiszünk. Ki kell azt tudnia fejezni, meg kell tudnia fogalmazni. Nem a vallásos hit kötelező elfogadása, vagy spirituális feladat vár a vezetésre ennek a teendőnek a teljesítéséhez. A közösség önbizalma, erősségei, képességei, sikertapasztalataira annál inkább kell építenie. Ki kell tudnia fejezni azokat a közös értékeket, amelyek betartását mindenkitől elvárja a többség, azt magáévá kell tennie és meg kell tudnia fogalmaznia milyen értékek fontosak a vezetésnek, mik a közösségtől elvárt viselkedési formák. A munka tisztelete, a gyermekvállalás, az összefogás a baj (értsd katasztrófák) idején, a közös teherviselés, a történelem tisztelete igencsak kézzel foghatóvá tette az elmúlt négy évben a közös céljainkat. Itt felhívnám a baloldal figyelmét, hogy a demokrácia (felesleges) követelésén túl sok progresszív értéket ismerünk. Mindössze John Rawlstól idézek: igazságosság, elosztási igazságosság, méltányosság, a természetes kötelesség elvei, egyenlő lelkiismereti szabadság, autonómia és objektivitás, boldogság és főcélok, a jól berendezett társadalom, stb. Ezekről miért nem hallunk soha?
A vezetőnek nem utolsó elemként meg kell tudnia határozni a vízióhoz vezető kisebb célok rendszerét. Rövid és hosszú távú eredményeket kell meghatározni a célok eléréséhez. A megfizethető, tartósan alacsony közszolgálati díjak fokozatos elérése, a tanári hivatás megbecsültségért elkezdett és folyamatában végrehajtott intézkedések, a realisztikus, álmokat nem kergető gazdaságpolitikai célkitűzések kézzel foghatóvá teszik a jövőt, az ígértekbe bele fásult magyar embereknek.
A további baloldali vádakat elemezve lényeges felfogásbeli különbséget vehetünk észre a kormány feladatát és szerepkörét illetően is. Orbán Viktortól nem egyszer hangzott el olyan kijelentés, amely konkrét és határozott állásfoglalást, képet nyújt arról, miként gondolkozik kormányunk önmagáról. A Lámfalussy-díj átadásakor Orbán Viktor kifejtette: „az erő és a koncentráltság is negatív reflexeket hív elő sokak fejéből, de az erőkoncentráció a sikeres válságkezelés előfeltétele”. Évértékelő beszédében pedig a cselekvőképes kormányt is megfogalmazta. Ne essünk abba a hibába, amit a történészek csak úgy hívnak kollektív amnézia! Ne mossuk úgy össze a múlt dolgait, mintha az erős kormány egyet jelentene a diktatúrával.
A világ demokratikus minta államának, az Amerikai Egyesült Államoknak van a szabad világban a legerősebb kormányzata, ezért nem meglepő, hogy a korlátozott, de erős kormányzat legjobb elméleti megalapozásai mind progresszív, mind konzervatív oldalról ebből az országból származnak. Korlátozottsága abban fogható meg, hogy a kormány nem mindenható. Nem képes az országban az összes fellelhető problémára választ adni. Ilyen értelemben a szocializmus omnipotens és omnikompetens államképétől nagyon messze járnak ezek az elméletek. Korlátozott abban az értelemben is, hogy jogszabályokban lefektetett jogkörei, tevékenységi lehetőségei vannak, és annál több nincs. Korlátozott abban is, hogy csak az országgyűlés kontrolja mellett cselekedhet, és négyévente véleményt mondanak róla a választópolgárok. De erősnek is kell lennie, képesnek a cselekvésre, és mint jogszabály által korlátozott cselekvőnek jogszabály által védettnek is kell lennie. Védettnek, hogy a feladatait elássa, az emberek érdekében meghozott törvényeknek érvényt szerezzen, azokat mindenféle szándék (külső-belső) ellenében végre tudja hajtani, és ne silányuljon adminisztratív hivatallá. Igazi eszköznek kell maradnia az emberek népképviseleti szerve, az országgyűlés által kifejezett akaratának végrehajtására. A jog által korlátozott és egyben védett jellegéből következően személyesnek is kell lennie. Akarattal, cselekvőképességgel, eszközökkel és valódi konfliktusokkal rendelkezőnek, megoldási metódusokkal.
Az állam lebontásán igyekvők nem veszik észre, hogy az állami beavatkozás és a cselekvőképes kormányzás semmilyen módon nem feleltethető meg egymásnak. A szakszervezetek bénultságának és a nemzetállami jelleg anakronisztikus jelenségként való megbélyegzésének korában joggal tesszük fel a kérdést, hogy a felkészületlen kelet-európai államoknak, az erős nyugatiakkal egységes piacon vívott harcában, ki képviseli majd az egyszerű embert, minket? A sok multinacionális vállalat között, amelyeknek egynek-egynek is több pénze van, mint Magyarország teljes évi GDP-je, miként állhat meg egy közösség ilyen horderejű kihívásokkal szemben? Kiszolgáltatott helyzetünkben melyik az a szerv, hivatal, erő, kik azok, akikhez védelmül fordulhatunk?
A klasszikus, demokratikus keretek között a kormány erejére támaszkodó elméletek korántsem új keletűek. A jóléti állam válsága, az abból való kiútkeresés úgyszintén évtizedes múltra tekinthet vissza. Az új weberizmus egyenesen az állam erősítését ajánlja megoldásnak, illetve a közigazgatás erkölcsi értékeinek a megerősítését. Roger Scruton konzervatív gondolkodó a cselekvőképes korlátozott kormány hatékonyságát a következőkben látja:
„Hibás az a feltételezés, hogy a monarchiák hanyatlásával a személyes autoritás sorsa is megpecsételődött volna a kormányzás területén. Személyisége nemcsak személyeknek lehet, és nemcsak személyek képesek olyan hatalmat gyakorolni, amit rendszerint egyén gyakorol egyén felett. Az állam is (legalábbis így kellene lennie) személy – mind a római jog értelmében, mind a társadalmi tapasztalatainkból ismerős, bonyolultabb, erkölcsi értelemben.
Az államnak egyéni cselekvés és felelősségvállalás forrásának kell lennie, nem pedig a személytelen adminisztráció eszközének. Az államnak bizonyos dolgokat ellenőrizhetően el kell végeznie, és a következményekért felelősséget kell vállalnia. Cselekedeteinek egy értelmes lény cselekedeteinek kell lenniük, nyitottnak kell lennie a kritikára, és képesnek a bűnbánat, a szégyen, a büszkeség, a tisztelet, az önigazolás és a részvét érzésére.”
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
