Már nincs mit vesztenie. Szikrázó szemmel, feltűrt ingujjban lép elő a vakító napsütésbe. Minden szem rászegeződik, hang fennakad, lehellet megszegik. A szembefénytől csak az árnyéka látszik, éles, kissé szögletes álla, szikár termete, csapott vállai. Párbajra készül, tán az utolsóra. Lassan közelít revolveréhez, pásztázza a körülötte levőket, tudni akarja, hogy valóban mindenki figyel, ő van a középpontban. Úgy tesz pár pillanatig, mintha nem is akarna lőni, mintha ez nem is egy párbaj lenne. Gondolatai másodpercekre elkalandoznak, elképzeli magát kívülről, elképzeli, hogy ő is legalább akkora hős, mint Old Shatterhand, az igazság bajnoka, a „kéz, amely pozdorjává zúz”, már fülébe cseng a jól ismert, régi dal, majd tán egy másik is eszébe jut a végső harcról. Talán kicsit libabőrös is, tudja, hogy most nagy dolgot kell véghezvinnie, még tán meg is hatódik attól a szereptől, amelyet rá osztott a történelem, de pont ezért kell itt állnia, és neki kell itt állnia, mert a történelem kemény időkben kemény embereket és kemény szavakat kíván. Nem habozik tovább, előrántja a revolverét és tüzelni kezd, még akkor is, ha itt kell megdögleni ezért a k***a országért.
Petényi Mirkó írása
És innentől kezdve húsz percen keresztül tüzel arra, akit lát, és akit ér. Most kitombolja magát, a tükör előtt már annyiszor elgyakorolta, a zuhany alatt már milliószor érezte, hogy el fog jönni a nap, amikor mindenkinek megadja, ami jár. Ő már megkapta sokszor – szerinte igazságtalanul –, hogy mekkorát hibázott, holott tudja, hogy amit hibájának könyvelnek el, az valójában az igazság pillanata volt, és attól a ponttól lehet számítani egy új korszakot. Az volt az igazi korszakváltás első momentuma. (Most épp ez a fogalom dívik. Rendszerváltásból az utóbbi időben már túl sok volt, most épp korszakváltásban utaznak az ellenzéki erők.) Tehát ő az igazi korszakváltó, csak nem értették meg, illetve kiforgatták a szavait, visszaéltek a szenvedélyével, pedig ő csak szenvedélyesen akarta megváltoztatni, megváltani a hőn szeretett népének, nemzetének sorsát. Elismeri, hogy hibázott, de megfizetett érte százszorosan, és most az ország is megfizeti az árát. No, nem az ő hibájának, hanem a baloldal egyetemes hibájának az árát. „Azért szenvedtünk vereséget, mert elhittétek, hogy aljadékok vagytok, hogy erkölcstelenek vagytok, hogy nokiás dobozosok vagytok, hogy loptok. A magyar baloldal (…) elsősorban azért szenvedett vereséget, mert nem hitt önmagának…”
Horn Gábor sommás véleménye jut erről eszembe 2008-ból. Nem önmagának nem hitt a magyar baloldal, de inkább nevezzük csak magyar választóknak őket, hanem annak a csapatnak és színnek nem hitt, amely nyolc éven keresztül vezette az országot. De persze jobban hangzik ez, mint azt mondani, hogy azért buktunk el, mert éveken keresztül olyan kormányfő vezette az országot, akinek a támogatottsága a béka segge alatt volt, így az általa kitalált reformok megvalósulásának, amelyek közül több még akár életképes is lehetett volna, ő maga volt a legnagyobb akadálya.
Nem baj, csekélységeken nem akadunk fenn. Ez most az ő pillanata és mindenkivel leszámol, aki szembejön vele. Persze ahhoz, hogy tudjuk, hogy ki van szemben, először meg kell határoznia saját magát. Aki kint áll és harcol a népért, az nem a milliárdos vállalkozó, sikeres üzletember, főnixmadárként a miniszterelnökségig emelkedő politikus, hanem a nép egyszerű gyermeke, a hat általánost végzett fonónő fia. És akikért harcol, azok is mind a nép egyszerű gyermekei, Kádár leányai és fiai, akiknek újra megteremti azt a relatív jólétet, amely megvolt akkor. És majd megint eljön, ha legyőzik az ellenfelet/ellenséget.
De ki a másik oldal, kiket kell legyőzni? Az „ósdi, ócska, keresztény, konzervatív középosztály összes zagyvaságát és önzését”. Ez hoz bajt az országra, illetve az egész rendszer mögött ott álló politikai csoportok és egyházak, akik érdekeltek ennek a fenntartásában. A főgonosz meg persze az egész csúcsán vagy épp alján, ha úgy tetszik, természetesen Viktor. Le kell győzni, mert bizony a másik oldal maga a gonosz, a rossz szellem, a sátán, vagy legalábbis olyannak tűnnek. „Szent Istvánoznak, közben pedig Belzebubként viselkednek.”
Gyurcsány Magyarország képében jól láthatóan két osztály harcol egymással. A szabadságát vágyó, de elnyomott, kisemmizett proletariátus, és a dőzsölő, kiszipolyozó keresztény-konzervatív középosztály, amely a csúcson lévő arisztokráciával együtt alkotja az uralkodó osztályt. Feri 2013-ra eljutott a marxizmus-leninizmus lebutított alapjaihoz, amelyre most politikai ellenségképét építi. Nem számít persze, hogy szociológiai értelemben ezek az osztályok nem léteznek, ahogy mára már maga az osztálytársadalom is egy meghaladott fogalom. Elvégre nagy ellenlábasa, Viktor is megpróbálkozott a kádári nosztalgiára építve választást nyerni, sőt jóléti intézkedései a mai kormánynak is afelé mutatnak, hogy a legegyszerűbben kommunikálható, de legkönnyebben megmutatható lépésekkel, némi szocialista jóléti romantikára építve maximalizáljon szavazatokat. (Az is ezt a logikát erősíti, hogy a másik kezével közben a céges telefonadót, a tranzakciós adót és a kamatadót megemeli. Vagyis azt lehet mondani, hogy a nagy cégeket, meg a bankokat, meg a gazdagokat jól megadóztatjuk. Pont beleillik valamiféle poszt-kádári érvrendszerbe.)
Fletó lő, rendületlenül, amíg van tölténye. Az ország, amelyet maga elé vizionál Szent István és Nagy Imre szellemére épül, de Kádár emlékére. Ez utóbbit nem mondja ki nyíltan, de méltatja a korszakot, amely egykor a legvidámabb barakk volt. „Kádárnak volt bátorsága szabadabb levegőt csempészni a diktatúra egyébként dohos és bűzös falai közé és milliók úgy érezték, hogy egyre jobban élnek. És akkor jön egy férfi, aki elárulja nem csak nemzetét, hanem önmagát is, aki a demokrácia egyébként szellős, kellemes világába hozza az önkény, a diktatúra áporodott levegőjét…” Tudja, hogy túlzottan nem lehet Kádárt magasztalni, nyilván ízléstelen is Nagy Imre egykori háza előtt, pont az ő kivégzésének évfordulóján, de a megmaradt nosztalgiából még mindig lehet szavazatokban mérhető politikai tőkét szerezni. Ráadásul a megjelentek többségének nem Nagy Imréhez, hanem Kádárhoz fűződik valamilyen érzelmi viszonya, valószínűleg többnyire pozitív előjellel. Viszont Feri túllép Kádáron, leszögezi, hogy nem lehet diktatúrából demokráciát építeni, ebbe bukott szerinte Kádár is. (A kádárizmus valóban megszűnt, de Kádár nem bukott politikusként halt meg, a sors valószínűleg kegyes volt hozzá, hogy kicsivel korábban ment el, minthogy a rendszere is, mondjuk úgy, megváltozott.)
Fletó nem lankad, néha ugyan kicsit megpihen, elhalkul, vagy inkább csak elhalkítja magát, mint a kezdő színész, akinek még gyakorolnia kell a drámai csendességet. De ahogy a rendszer működtetőinek marxista-leninista könyvekben olvasott következő pilléréhez ér, újra fortissimóba csap át. „Ne csodálkozzanak azok az egyházak, amelyek számára nem a jóság, a tisztesség, a keresztényi szeretet és megbocsátás a fontos, hanem Orbán kollegának a hátsó fele, hogyha megvetjük őket. Ha ugyanúgy bánunk velük, mint bármely más politikai tényezővel, mert el kell dönteni, ki a földi hatalmat szolgálja, az nem szolgálhatja Isten békéjét.”
Valószínűleg ezen a ponton rosszul mérte föl Feri a társadalmi viszonyokat. Antiorbánizmus létezik, a társadalomban számottevő és mérhető, sőt politikai tőkét is jól lehet belőle kovácsolni, de az antiklerikális diskurzus nem olyan erős. Persze ebből a szempontból valószínűleg tetten érhető különbség van vidék és a főváros között, de egyelőre nincsenek széles tömegek, akik az egyházakat tennék felelőssé az orbáni-rendszer fenntartásáért. Ha Feri azt gondolja, hogy a jobboldal mögött széles, keresztény összefogás van, míg baloldalon egyházellenes, proletár kisemmizett osztály várja az élősködő, reakciós papság eltörlését, téved. A társadalmi törésvonalak ennél jobban átmetszik egymást, nem párhuzamosokként futnak az egyházpártiság és jobboldal, vagy antiklerikális beállítódás és baloldaliság elképzelt választóvonalai. Ha viszont Feri célja az, hogy ellenségképet fabrikáljon magának és híveinek, akkor meglehetősen ízléstelen dolog ugyanabban a szövegben magát és követőit Szent István igazi, hazafias örököseinek nevezni.
Természetesen nem hagyhatja ki a lövöldözésből az ellenzéket sem, akik bár tehetséges politikusok (Mesterházy és Bajnai), de nem ismerik fel az idők szavát, amikor cselekedni kell attól függetlenül, hogy kiből lesz miniszterelnök vagy udvari bolond. Államférfiakra van szükség, hangzik a tételmondat. Feri tudja, Feri látja, Feri elmondja. Mert ő megteheti, mert ő már úgy beszélhet, hogy nincs veszteni valója. El is mondja, hogy nem fogja odatartani a seggét újabb százezer szavazatért (tán összesen lehet ennyije). És ezt nem ajánlja másnak sem. Valójában ebben a beszédben ő az államférfi, és a többiek, mindenki, akár ellenfél, akár szövetséges, politikus csupán. Sőt, nem is államférfi ő, hanem a haza bölcse, aki tán megelőzte a korát. Méghozzá az őszödi beszéddel, amely természetesen mindennek az origója. Őszöd az alfa és omega, a kezdet és a vég. Őszödből indult el az ország korszakváltása és Őszöd lesz az, amely elvezethet minket egy jobb Magyarországba. „Őszöd óta a Demokratikus Koalícióban hívők sokasága tudja, hogy az igazság, a tisztesség az a mi oldalunkon áll.” Bár mindenféle populizmus nélkül azért érdemes lenne visszanézni a 2006-os videókat, hogy mi történt Őszöd után, amely nem minden tekintetben miatta történt persze. Nyilván a tévészékház ostromának 12 pontja megmutatta a „lázadók” komolyságát, és az is igaz, hogy az akkori ellenzék fűtötte a szélsőségeseket, de kicsit olyan ez az érvelés, mint az oviban úgy kezdeni az árulkodást, hogy az egész verekedés úgy kezdődött, hogy a Viki visszaütött.
A beszéd végére kiderül, hogy Fletó áldozat volt, a körülmények és a politikai kultúra áldozata, de neki volt először bátorsága a velejéig romlott rendszer ellen felszólalni. Neki hazudnia kellett. Tudjuk jól, két évig, és majdnem beledöglött. Amibe belecsöppent, az a hazug és mocskos politika világa volt, amely ellen Őszödön felemelte a szavát, és amely ellen most is harcol, aki ellen idejött és fegyvert ragadott, mert csak így lehet elérni a végső célt, amely ebben az érvelésben valóban Őszöddel fog betetőzni, mert az a fontos, hogy végre ne kelljen hazudni ebben az országban.
És itt a vége. Megtette, mit megkövetelt a haza. Érzi: briliáns volt, élete nagy formáját hozta, ő volt a leggyorsabb kezű, mindenkit telibe talált, és nem lehetett menekülni pontos, precíz lövései elől. Minden mozdulatát, minden rezdülését apránként megtervezte. Sosem volt ennyire drámai, mint ma. (Hogy mennyire volt drámai és mennyire ripacs, nem szeretném megítélni. Lehet, hogy drámainak hat ez a beszéd abban ott, ahol az Éjjel-nappal Budapest és a Barátok közt a legnézettebbek műsorok.) Legalábbis ezek járnak a fejében, de valójában nem volt párbaj, mert ahhoz kell ellenfél is. Ő viszont már nem ellenfele senkinek. Valaha tényleg az volt, mint frank anyák a hunok nyilaival, úgy riogatták egymást a polgári körökben. De már nem kíváncsiak rá se a jobb, se a baloldal nagyobbik részén. Elmúlt, elvesztette a hitelét, márpedig e nincs súlya a szavainak. Nem elég egy gyors colt és komor tekintet Old Shatterhand, de még Django megformálásához sem. Proletár fordulatával legfeljebb egy piacgazdaság párti Thürmer Gyula lehet belőle. A kommunikációját világos politikai szándék vezérli, tudatosan készül a sokat szenvedett kisember szerepére, aki majd a miskolci Avas-lakótelepről elindulva fordítja meg az ország sorsát. És hiába mond többször is érvényes állításokat, de mit sem érnek ezek egy hitelét vesztett revolverhős szájából.
Nem bolondult meg, nem vesztette el a józan eszét, csak nem tudja feldogozni saját démonát, akivel folyamatosan küzd. Nem mások veszik el állandóan, hanem ha kell, ő szervez emlékestet, hogy újra és újra beszélhessen róla. De Őszöd nem Magyarország és nem is a baloldal alfája és omegája, hanem egyedül Gyurcsány Ferencé, amellyel talán egyszer sikerül megbékélnie, és akkor otthagyja a politika színpadát.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
