A Haza és Haladás Alapítvány internetes oldalán 2011 decemberében jelent meg egy
hosszabb lélegzetvételű elemzés a trianoni békéről, illetve annak politikai következményeiről a mai Magyarország számára. A tanulmány lényegében egy új, friss baloldali narratívát próbál felmutatni. Azonban számos pontja legalábbis vitatható, vagy visszatetszést keltő – ugyanakkor természetesen egy párbeszéd kezdeteként kell értelmezni azt. Annak ellenére úgy kell ezt értelmeznünk, hogy valójában nincs benne túl sok újdonság, és a hangneme is kissé a „megengedő” kategóriába esik. Kérdés természetesen, hogy ez egy lépés a közös narratíva felé, vagy a nemzeti érzésekkel jobban ellátott lehetséges támogatók (érdeklődők vagy szavazók) felé tett gesztus.
A bevezetőben megfogalmazott legfontosabb állítására, mely szerint a szélsőjobboldal nem adta fel Trianon teljes revízióját, és ez a jobbközépre is vonzást gyakorol, írásom legvégén szeretnék visszatérni, csakúgy, mint arra, hogy a baloldal még a kérdés meglétét is tagadni szokta. Azzal kétségtelenül egyet kell érteni, hogy a „politikai közösséget a közösen megélt és közösen értelmezett történelem tartja egyben”, illetve azzal is, hogy „a Horthy-rendszer demokratizmusának erősen korlátozott volta, a társadalmi igazságtalanságok fennmaradása, vagy a zsidó honfitársaink legyilkolásához nyújtott segítség sem igazolhatja a határainkon kívül rekedt magyarok nemzeti önrendelkezéshez való jogának elfelejtését”. Ezek kétségtelenül olyan kiindulópontok, amelyek elfogadása a baloldal részéről az első lépés abba az irányba, amit jobb híján „történelmi közjónak” is nevezhetünk – még akkor is, ha a szóhasználatban itt-ott („demokratizmus”) felbukkannak a marxista történetírás fogalmai.
A tanulmány bevezetőt követő, első pontjának címe szerint a „Szt. Istváni Magyarország nem volt fenntartható”. Ahogyan arra Pauler Tamás utalt, a Mohács előtti Magyarország valóban nem volt nemzetállam, de csak a mai értelemben nem volt az. Etnikailag és nyelvileg meglehetősen homogén volt. Ez különösen szembetűnő, ha a korabeli, politikailag nagyjából egységes, nagy nyugati királyságokhoz hasonlítjuk. Az erre való utalás tehát irreleváns, talán a történelmi jogok kérdésére gondolhatott a szerző. Minden joghoz hasonlóan, a történelmi jogok is üresek és érvénytelenek, ha nem áll mögöttük erő. A szerző által megalapozottan kárhoztatott sérelmi politizálásnak a történelmi jogok kétségtelenül tápot adhatnak, azonban ettől még nem kell a múltat átformálni. A magyar ethnos egészére a török kor 150 éve nagyon erős csapást mért, de éppen a magyarság életerejét bizonyítja, hogy ebből a helyzetből is meg tudta kezdeni a feltápászkodást.
Ennyiben tehát Trianon legtávolabbi okai között bizony a törökök magyarországi tevékenységét és a korabeli háborúkat is meg kell említenünk. Magáról a címről is szót kell ejteni. 1918 ősze után az legfeljebb a maximális cél lett volna, hogy a Magyar Királyság egész területe együtt maradjon. De be lehetett volna érni ennél kevesebbel is, viszont a mainál lényegesen többel. Ebből következően a címben megfogalmazott állítás nem fedi a vita lényegét. Mellékesen szólva, a történelemben nehéz ilyet definitív kijelentést tenni. A szentistváni Magyarország valószínűleg fenntartható lett volna, ha a nincs az első világháború, ha nincs a vereség, ha nincs az első népköztársaság, és a sor még folytatható. A szlovákság kérdésében csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy egyáltalán nem biztos, hogy őrjöngő örömmel fogadták a csehszlovák állam megalapítását, ahogyan erre a Mandiner két kiváló cikke is utalt. A szerző azon megállapításával azonban messzemenőkig egyet kell érteni, hogy „a nemzeti öntudat a korszak olyan meghatározó ereje, ami még a szabadság és az egyenlőség gondolatát is felülíró, elsöprő dinamikával rendelkezik”. Egyetlen apró kiegészítést kell ehhez hozzáfűzni: ez a korszak még tart. Még mindig a nacionalizmus a legerősebb közösségszervező erő.
A második pont, mely szerint a trianoni béke igazságtalansága nem a történelmi Magyarország felbomlásában, hanem a nemzetiségi elvek megsértésében áll, szintén tartalmaz olyat, amivel egyet lehet érteni, és olyat is, ami vitatható. Valóban, a legnagyobb igazságtalansága kétségtelenül a színmagyar területek elcsatolása jelentette.
De ez csak a jéghegy csúcsa volt. A trianoni béke igazságtalanságát elsősorban a magyar igazság szempontjából kell megítélnünk, nem pedig valami általános, nagy és nemes ügy felől. Semmiféle ma bevett, igazságosnak számító eljárás nem igazolhatja azt, hogy katonai erővel lerohanják az országunk akármelyik részét, majd anélkül elcsatolják, hogy az ott lakók véleményét megkérdezték volna. Ha feltételezzük is, hogy a románok és a szerbek döntő többsége anyaországához kívánt volna csatlakozni, akkor viszont a történelmi jogok és az erő kérdéséhez érkezünk vissza. A trianoni béke egy ezeréves gazdasági teret szakított szét, ugyanúgy többnemzetiségű országokat hozott létre, mint azt megelőzően a Magyar Királyság volt. Nagyhatalmi érdekeket szolgált, amelyek véletlenül egybeestek a szerb, román és cseh ambíciókkal. Tarthatatlansága alig két évtizeden belül kiderült, a tartós rendezés máig várat magára. A szerző által felhozott Ausztria az etnikai határokra félrevezető példa. Ausztria ugyanis tevőleges támogatást nyújtott a dél-tiroli németajkúak számára, akik nem valami békés módon, hanem egy jól irányzott robbantássorozattal indultak el az autonómia felé vezető úton.
A harmadik pont a felelősség kérdése. Valóban, igaz a szerző felvetése, miszerint nem túl szerencsés a történelmi pszichózist erősítő magyarázatokkal előállni, miszerint mindenki összeesküdött a magyarok ellen. Arra azonban rá lehet és rá is kell mutatni, hogy a nagyhatalmak áldozatul dobták a magyarságot, a körüllakó népek elé vetve minket. A kérdés azonban az: miért hagytuk? Hogyan jutottunk a tehetetlenkedés állapotáig? Ebből a szempontból kisebb mértékben megáll a konzervatív elit felelőssége – annyiban, amennyiben valamennyi másik hadviselő ország elitjének felelőssége megáll. 1914-ben már négy évtizede nem volt háború a nagyhatalmak között. Senki nem tudta, hogy mit jelent a totális háború, a lövészárokharc, hogy milyen következményei lesznek a műszaki fejlődésnek, illetve, hogy hogyan is kellene egy háborús gazdasági- és ellátórendszert megszervezni. Magyarország a háború végére kivérzett és a gazdasági, sőt a társadalmi összeomlás szélére került; de valamennyi kontinentális hadviselő ország így állt ezzel. Egyik országban sem sikerült az ellátást rendesen megszervezni (Franciaországot csak az amerikai szállítmányok mentették meg). Egyik országban sem sikerült katonai lángelméket találni (még ha fel is bukkant néhány jobb, lelkiismeretesebb tábornok).
A felelősség kérdésénél sokkal nagyobb hangsúlyt kell helyezni az előzményekre, és leginkább azt az irracionális dühöt kell fő okként megnevezni, amelyet a korabeli baloldal táplált a történelmi Magyarország ellen. Nem bánták ők, ha elvész a fele ország is (végül kétharmad lett), csak a Nagy Sátán, az Úri Magyarország vesszen el. Az, hogy ebben a bomlasztási folyamatban valamilyen mértékben a szabadkőművesség is részt vett, titkos lobbit alkotva, a közelmúltban kiadott forrásgyűjtemények fényében nehezen tagadható.
A közvetlen politikai és erkölcsi felelősség kétségtelenül az első népköztársaság vezetőit illeti. És itt rögtön ki is kell térnünk a köztársaságok sorszámozására: bizony népköztársaság volt az, nem polgári demokrácia, és nem polgári demokratikus forradalom hozta létre. Az szóösszetétel egyik szava sem igaz. Nem volt az polgári forradalom, hanem egy szellemi élcsapat által irányított proletárpuccs. Demokratikus pedig ebből következően nem is lehetett. Az első népköztársaság vezetőit terheli a felelősség Trianonért leginkább. Hogy meg sem próbáltak ellenállni. Hogy fontosabb volt az úgynevezett „szabadság” és az „egyenlőség”, mint a testvériség. Hogy rettegtek mindentől, ami a „visszarendeződéshez” vezethet. És hogy végül a kommunistáknak adták át a hatalmat – amit nem is kaptak senkitől.
A tanulmány írójának valóban igaza van abban, hogy az egyetlen nagyszabású, sikeres ellentámadást a magyar Vörös Hadsereg hajtotta végre. Ez kétségtelenül a magyar hadtörténet fényes lapjaira tartozik. Még akkor is, ha a Tanácsköztársaság nem az ország területéért harcolt, hanem a világforradalom győzelméért. „Abban, hogy ősi földünket nem engedjük, találkozhatik a kommunista a nacionalistával” – vélte egy vidéki újságíró, látva 1919 tavaszán az önkéntesek jelentkezését a Vörös Hadseregbe. De tévedett. Ritka, amikor egy igazi kommunista találkozik egy igazi nacionalistával. A körüllakó népek közül verbuválódott kommunisták valamiért kollektív elképzeléseiket többnyire sovinizmusban is kifejezésre juttatták, legalábbis magyarellenes vonatkozásban üzemszerűen működtek. Nálunk pedig a baloldal üzemszerűen küzdött a legalapvetőbb nemzeti érdekek ellen.
Mi ennek az oka? Kétségtelenül a nagybetűs Progresszió véresen komolyan vétele. Ennek lényegét a tárgyalt kérdés szempontjából Pócza Kálmán
nemrég megjelent könyvében olvashatjuk, amely ugyan a német múltértelmezésről szól, de kísértetiesen hasonlít a magyar valóságra is. Eszerint a Progresszió hívei a történelem vége felől magyarázzák a történelmet, társadalmi utópiák és absztrakt fogalmak alapján ítélkeznek a múlt (és a jelen) felett. A történelemnek így nem identitásképző, hanem kritikai szerepe van, sőt. „
A történettudománynak az az elsődleges feladata, hogy a hagyományokra való rákérdezés és az identitások fellazítása révén az emberi szabadság mozgásterét jelentősen bővítse” – idézi Pócza a ’68 utáni német történészgeneráció egyik vezető képviselőjét, Hans-Ulrich Wehlert. Csakhogy a magyar identitás már így is épp eléggé fellazult. Trianonra máig nincs érvényes válasz, a magyarság defenzívában van.
A magyar identitást állandóan kikezdik, a kritikai hangok sora végtelennek tetszik. Minden, ami a hagyományos nemzetfogalomhoz tartozik, ballasztként van kidobásra ítélve. Ami meg nem, az csak a látszat, vagy szimpla cinikus ripacskodás mint Gyurcsány Ferenc szívre tett keze a himnusz alatt. A „demokrácia” szembeállítása az „etnokráciával” valójában nem Szlovákiát jelenti számukra, hanem bármilyen etnikai-kulturális kötődésre, hagyományra alapuló nemzetállamot – amely szemben áll az „alkotmánynemzet” működésképtelen fogalmával. Ennyiben tehát a Progresszió tábora állandóan a maradi, a mucsai, a lúzer szerepét nyomja rá az országra, indirekt módon akár a környező államokhoz viszonyítva is!
Mindehhez képest sajnos a magyar nemzeti értelmiség 1848 óta képtelen olyan közös alternatívát kínálni a Kárpát-medence népeinek, amely számukra is vállalható lenne, amely akár identitásuk részévé válhatna. A magyar politikai elit is képtelen volt erőt mutatni vagy közös identitást megfogalmazni. 1867 után a „politikai fölény” gondolatával próbálkozott, amely csak nagyon-nagyon lassan hozott vagy hozhatott volna eredményeket. A két háború között a kultúrfölény már sokkal inkább járható út volt, csak ismét az idő bizonyult rövidnek. A gulyáskommunizmus idején a „fogyasztási-átverési fölény” volt az, amivel az állampárt irányítói kimondva-kimondatlanul valami pluszt szerettek volna adni az „utolsó csatlós”, „fasiszta” stb. jelzőkkel megbélyegzett történelmű országnak.
Végül, a rendszerváltást követően sokan próbálták bebeszélni maguknak, hogy hamarosan „gazdasági fölényünk” lesz, „felvásároljuk” Erdélyt és Szlovákiát. Ami kicsi ráció volt ebben, azzal néhányan megpróbáltak élni, de senki nem vette számításba a szomszédok eltökéltségét arra, hogy a látszólagos gazdasági racionalitással szemben a saját állameszméjüket részesítsék előnyben. Ezután következett a belépés az Európai Unióba. Közhellyé vált, és a tanulmány írója is említi: a közös Európában a határok elmosódnak, a nemzetek megbékélnek. Azonban azt kell látnunk, hogy az EU nem oldott meg semmit. Még egy brutálisan diszkriminatív szlovák nyelvtörvény esetében sem sikerült igazán az előrelépés. Kire számíthatunk hát? Csak magunkra. Ebből a szempontból meg kell fordítanunk a tanulmányban leszögezett kijelentést. Nem az a baj, hogy a szélsőjobboldal nyomására a mainstream jobboldal sem tud lemondani Trianon revíziójáról: az a baj, hogy a baloldal már eleve lemondott.
Trianon feloldhatatlan ellentétként van jelen a magyarság és a Kárpát-medencei nép között, sőt a magyarság tudatán belül is. Amíg nem sikerül ebből kitörni, addig önképünk egy feneketlenül mély disszonanciával lesz megterhelve, politikánk megosztott lesz, szomszédaink szemében szálka leszünk. Ebből következik, hogy a magyar politikának és a történetírásnak is Trianon egyfajta „revíziójára” kell törekednie. A politikának a rendszerváltás óta mindössze néhány ilyen vonatkozású kezdeményezése volt, amelyek az adott pillanatban eredményesnek tűntek. Kettő ezek közül (a Kalasnyikov-ügy illetve a státustörvény) a magyar baloldal cinkosságával múlt ki. Magyarország mai elszigetelt helyzetében azonban politikai cselekvésre valószínűleg hosszú ideig nem nyílik lehetőség.
Ismét előállni látszik tehát az a helyzet, „…hogy ma, amikor a kezünk annyi téren meg van kötve, a szellem régióiban ellenben korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erőfeszítéseknek van most itt az ideje”. A feladat tehát a magyar történetírásra is vár. De hogyan? Revíziót visszamenőlegesen? Nem múltba fordulásról, önvigasztalásról van szó, hanem arról, hogy meg kell találni a közös pontokat, úgy hogy a nyilvánvaló igazságból nem engedünk. Legfőképpen a mai napig leosztott jó-rossz szerepek felülírására, de legalábbis újraértelmezésére van szükség. Ebben a szemléletben az Osztrák-Magyar Monarchia volt a rossz megtestesülése, a retrográd félfeudális bűnbarlang, ahol a szép szláv (román) parasztok vérét vette a magyar uraság, Trianon pedig történelmi igazságtétel.
Miben áll tehát a magyar történetírás „revíziós” feladata? Először is, kőkeményen vissza kell utasítani a dákoromán elmélethez vagy a nemzetiségek súlyos elnyomásáról alkotott légvárakat. Másodszor, le rá kell mutatni az ellenünk elkövetett szörnyűségekre, mint ahogyan azt a Terror Háza Múzeum Magyar Tragédia 1947: Megfosztva a szülőföldtől vagy a Magyar Tragédia a Délvidéken 1944-1945 című időszaki kiállításai tették. Meg kell mutatni, hogy a tettes helyett bizony sokkal többször kaptuk az áldozat szerepét, de legalábbis kilátástalan helyzetekben kellett megpróbálni a helytállást. Harmadrészt meg kell keresni az olyan pontokat, amelyeket mind mi, mind pedig a környező népek sikerként vagy egyszerűen csak közös élményként értékelhetnek. Ez a mi feladatunk. Nem is kell ehhez feltétlenül a régmúlthoz visszanyúlnunk: a kommunista diktatúrák jellegzetességeink bemutatása hidat képezhet, mint ahogy a Platform megalakulása is mutatja. De kétségtelen, hogy amíg a szlovák tankönyvekben olyan kitételek szerepelnek, miszerint 1918 őszén „felszabadult Pozsony”, addig nehéz párbeszédet kezdeni. Kérdés, hogy a fentieket következetes, de barátságos aprómunkával meddig tartana elérni, és egyáltalán el lehet-e érni az erő felmutatása nélkül – mint ahogyan Szerbia esetében is a múlt bevallására irányuló törekvés csak egy háborús vereségsorozat után, a politikai kényszerhelyzetet is jelentő EU-aspiránsi helyzetben jelent meg.
Visszakanyarodva tehát Pauler Tamás cikkéhez: a közös múltértelmezés kétségtelenül az első lépés a táborokon átívelő, közös politikai cselekvéshez. Ehhez elengedhetetlen, hogy a nemzeti múlt folytonos megbélyegzése, identitásunk önostorozása abbamaradjon, és a baloldal elszakadjon forradalmi hagyományaitól, a „múltat végképp eltörölni” kényszerétől. Így Trianon kapcsán is marad a kérdés: képes-e elfogadni a baloldal azt, hogy a nemzeti gondolat minden ellenkező próbálkozás ellenére az elsődleges közösségszervező erő, és hogy minden egyébről csak ebben az értelmezési keretben lehet és kell vitatkozni; illetve azt, hogy a nemzet nem működik „alkotmánynemzetként”, hanem a politikai-jogi kereteken túl csak a kialakult hagyományok, a nyelv, a kultúra és az ethnos közötti szerves egyensúlyként. Vagy pedig marad a baloldal, mint egykor a jakobinusok, „a szabadság és egyenlőség barátai” – a testvériségnek hátat fordítva.
A szerző történész, szociológus.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!