A doktrínák nélküli forradalom (Kolnai Aurél)

Konzervatorium I 2011.10.23. 08:02

Az 1956 októberi magyar felkelés több szempontból is bámulatos és feltűnőnek számító esemény volt. A felkelőkre leginkább jellemző vakmerőség, spontaneitás, a minden szervezettség hiánya és a morális lelkesültség csak egy része azoknak a kiemelkedő jellegzetességeknek, melyek cselekedetüket meghatározták. S mindezzel együtt nem képviseltek mást, mint egy már tizenegy éve bolsevik uralom alatt élő társadalmat, vagy nem kommunista nyelven szólva, egy olyan társadalmat, mely már a „megváltó szocializmus” fázisába ért, s amely ezáltal híján volt egy esetleges „ellenforradalom” társadalmi bázisát képező embertömegnek. A felkelés azonban nem „antisztálinista” vagy „antimoszkovita” volt a „titóizmus” vagy a „nemzeti kommunizmus” ételmében, hanem nyíltan antikommunista. Nem a „visszaélések”, a „hibák”, vagy a túlzott „keménység” és nélkülözés ellen fordult, hanem a kommunista rezsim lényege ellen.

Ezen alapvető radikalizmus mellett még meglepőbbnek tűnik a magyar forradalom – talán elemi spontaneitásából adódó – leglényegesebb negatív tulajdonsága: kirívó „ideológiai szegénysége”, a doktrínák hiánya. Majdhogynem egyhangú és névtelen nemzeti hőstett volt ez; alig kerültek felszínre a kiemelkedő vezetők nevei, alig érzékelhetőek híres intellektuális hozadékai, újkeletű politikai koncepciója vagy egy pozitív politikai program körvonalai. Nézetem szerint a fent bemutatott hiányosság nem csorbítja a felkelés morális legitimitását, sőt inkább felszínre hozza csakúgy, mint szellemi és történelmi szimbólumrendszerét. 

Két nyilvánvaló ellenvetéssel kell szembenéznünk. Elsőként fel lehetne hozni ellenérvként azt, hogy egy nemzet harca függetlenségéért, a külföldi hódítás vagy elnyomás ellen a történelem általános jelensége, és nincs benne semmi rendkívüli. A magyarok túlértékelték az orosz hatalom közép- és keleti-európai épületében megmutatkozó múló erőtlenséget és a látszólagosa zavarokat, mely jellemzők kétségtelenül a szovjet rendszer csődjének bizonyos elemeiből adódtak; és megpróbálták lerázni hűbéres mivoltukat, véget vetni az orosz fennhatóságnak, és persze igyekeztek lerombolni a quislingek hatalmát, akik a külföldi zsarnokság helytartóiként és eszközeiként működtek. Nos, nem tagadom, hogy így történt; az esemény ilyen terminusokban való leírása nem lenne teljesen hamis; Alig léteznek nemzeti konfliktusok vagy függetlenségi háborúk, melyek ne vonnának maguk után „belső” vagy „ideológiai” problémát – legyen ez akár vallási, akár szellemi, politikai és gazdasági különbözőségek vagy „életstílusok” kérdése. Majdnem mindig nehézséget okoz az okok két típusának tiszta elkülönítése: a függetlenségi háborúban valószínűleg sok spanyol nem tudta volna biztosan megmondani, hogy a francia fennhatóság ellen lázadt fel vagy az azzal járó vallástalanság, centralizáció vagy mechanisztikus sémák ellen. És tényleg, az orosz uralom, bármely szellemi vagy politikai árnyalatában, sosem lehetett volna örvendetes a magyarok számára: többen állítják, hogy az – egyedülállóan komplikált és különleges ábécével rendelkező – orosz nyelv tanulásának kötelezővé tétele olyan zaklatásnak minősült, mely erősen súlyosbította a magyarok dühét. Ennek ellenére az arányok megfordítása lenne, ha az oroszellenes hangsúlynak adnánk elsőbbséget. Egy ennyire természetellenes, rémisztő, mindenbe behatoló és mindent magába szippantó zsarnoksággal szemben, mint amilyen a kommunizmus, a viszonylag „normális” kellemetlenségek – mint a külföldi katonai megszállás vagy a kényszerű konfliktus egy birodalommal, melynek kultúrája sosem volt tradicionális csodálat tárgya – a másodrendűség és alárendeltség szintjére süllyednek. Tudjuk, hogy a felkelés a szellemi szabadságra szomjazó diákok demonstrációjával kezdődött, és hogy a láncaikat letépő tömegek dühe nem az orosztanárokra, nem is az orosz katonákra, hanem a titkosrendőrség kínzásainak végrehajtóira irányult. A Varsói Szerződés és maga ez a szó: „Moszkva” az univerzális kommunizmust jelentik – mint konkrét erőt és lényeget, s nem mint egy társadalmi és gazdasági rend puszta fogalmát –, mely ellentétes az orosz nemzeti érdekekkel és jelleggel. A „szabadság” jelszavainak itt mindenképpen intenzívebb, univerzálisabb és életbevágó aggodalommal telibb értelme volt, mint pusztán egy nép felszabadulása egy másik állam fennhatósága alól – habár ez utóbbi sem számított kevésbé fontosnak.

A második ellenvetés: mivel a felkelés forradalom volt, egyszerre nemzeti felszabadító, antikommunista és szabadságszerető jelleggel; nem minősül ez elegendő politikai célnak? Miért kapta a „doktrínák nélküli forradalom” címkét?

Az antikommunista célkitűzés és a szabadságvágy – vagyis a totalitárius zsarnokság ellentéte – elégséges politikai lökéssel és szellemi tartalommal látta el a forradalmat, anélkül hogy valamilyen meghatározott politikai tanhoz vagy nézethez kellett volna fordulniuk. Az októberi felkelés jellegében nem volt sem ellenforradalmi, sem reakcionárius, sem fasiszta; résztvevőit nem az a meggyőződés ösztönözte, hogy a kapitalista gazdasági rend jobb volna a szocialistánál. Az sem volt jellemző, hogy a kommunizmus valamely „eretnek” elmélete vagy a kommunizmus riválisaként a szocializmus elméleti koncepciója játszott volna fontos szerepet. Se egy álom a társadalmi utópiáról, se egy átgondolt elmélet az „ideális” Államról. A felkelők a maguk politikai sokféleségében testesítették meg a népet, sőt még az „apolitikus” elemeket is tényleges mivoltukban és aktivitásukban képviselték. Ha volt szimbolikus és átütő név, mely a felkelő nép gondolkodásában szerepelt, az mindenképp Mindszenty bíborosé volt; mindennek ellenére, függetlenül attól a dühtől, amit a nép a vallás üldözői ellen érzett, a forradalom nem volt „katolikus” jellegű, s még csak nem is a mártír bíboros politikai nézetei irányították.

Sokkal elfogadhatóbb lenne azt állítani, hogy szellemiségében egyszerűen liberális-demokratikus volt. Igaz, hogy sokszor tűzték zászlajukra a magyar nemzeti-liberális hagyomány szószólóinak nevét, például Kossuthét és Petőfiét; igaz, hogy visszaállították az 1945-47 közötti „republikánus” Magyarországon működő nem kommunista pártokat, melyek kényszerű koalícióra léptek a bolsevikokkal; igaz, hogy a gyárak tanácsai – tehát a demokratikus szocializmushoz tartozó munkásokból álló militáns csoportok – voltak a forradalom intézményei. De mindez sokkal  inkább volt köszönhető a forradalom technikai követelményeinek, mint ösztönző motívumainak. Mivel a vörös rezsim baloldali, totalitárius, és – bár diktatórikusmódon – a munkásság megszervezésén alapult, kizárva minden ellenzéket, egy ellene irányított belső akció nem viselhet kezdetben mást, mint baloldali jelvényt, és nem támaszkodhat másra, mint elégedetlen munkások csoportjaira. Amennyire lehetetlen „kívül lenni egy helyen” anélkül, hogy egy másikban ne lennénk, ugyanígy az sem lehetséges, hogy bevezessenek egy nem kommunista rezsimet, amely amellett, hogy nem kommunista, ne lenne ezen kívül valami más is. Így az a típusú átmeneti rendszer, melyet a vörös rezsim lerombolásával párhuzamosan kellett felvázolni, csakis mérsékelten baloldali lehetett, a gazdasági rendszer szempontjából pedig szocialista, és rendelkeznie kellett egy minimális határozott ideológiával, kihasználva egyes értékeket, melyek egyértelmű kapcsolatban álltak akár a politikai vagy szellemi, akár a nemzeti szabadság fogalmával. Másrészt Kossuth és Petőfi neve – melyek mindig népszerűek voltak Magyarországon, pártállástól függetlenül – még népszerűbb lett a kommunisták támogatásával, akik 1945-től nem csak Marx, Lenin és Sztálin hű tanítványai akartak lenni, hanem igyekeztek a hazai hagyományok megtestesítőinek is látszani. A néptömegek tetszéssel fogadták az 1848-49-es eposz kultuszát, melyet inkább nacionalista és oroszellenes értelemben fogtak fel és tiszteltek, mint a bolsevizmus prelűdjeként. A felkelés kezdeti irány – már csak abból fakadóan is, hogy egy elsősorban elutasító, negatív mozgalomról van szó – természetesen liberál-demokratikus volt, de alapvető, mélyebb irányultsága nem felelt meg ennek; de nem volt konzervatív vagy monarchista sem, hanem antikommunista, oroszellenes, mindezek szükségszerű járulékával, a „nyugatpártisággal”.

Felesleges lenne azon spekulálni, hogy idővel milyen jelleget öltött volna az új rendszer, ha a szovjet hadsereg nem fojtja el a felkelést. Ami egyedül biztos, az az, hogy a kommunista párt megszűnt volna. Valószínűnek tűnik, hogy erős jobboldali reakció jelentkezett volna, melyet azonban alighanem megbénított vagy legalábbis korlátozott volna az aktuális európai politikai légkör. Más országoktól eltérően Magyarország – hasonlóan Spanyolországhoz – még sosem látott olyan demokratikus köztársasági rendszert, melyet ne fenyegetett volna az elsüllyedés halálos veszélye, sőt az utolsóra, az 1945-46-osra, más születése előtt ránehezedett az orosz megszállás és a kommunista fennhatóság félelmetes súlya.

Nincs olyan politikai hit – legyen az republikánus, monarchikus vagy bármilyen más fajta –, s nincs olyan utópikus vízió – akár szocialista, individualista vagy korporativista –, mely a magyar forradalmárokat inspirálta volna. Az ő forradalmuk utópiaellenes volt, nem hivatkoztak egy rivális délibábra a kommunizmussal szemben, ez a „normalitásba” csalódottam visszatérő átlagember reménytelen fellázadása volt. Én pontosan ebben látom kimagasló érdemét. Sokkal inkább kell emlékeznünk a magyarok mentális józanságára, mint fizikai vakmerőségükre vagy erkölcsi értékeikre. S a nekik járó csodálaton kívül tettüknek óriása jelentősége volt egy univerzálisabb nézőpontból is, hiszen bizonyítékát adta annak, hogy a kommunista utópia támadó ereje hanyatlóban van. Nem kell rózsaszín illúziókba ringatni magunkat, sem olcsó antimarxista fejtegetésekbe. Lehet, hogy a kommunista hatalomnak elegendő erkölcsi ereje van (a szó pszichológiai értelmében) ahhoz, hogy hatékonyan működtesse óriási kényszerítő apparátusát a szembeszegülők és valószínűleg az ellenség leküzdésében is. De tagadhatatlan, hogy a kommunista ideál sokat vesztett vonzerejéből és a munkásszívekben lakozó gyökeréből. Az undor, mely egy egész nemzetet el tudott tölteni, biztosabb és cáfolhatatlanabb módon mutatja ezt, mint néhány választási vereség vagy a szellemi változások a szabad országokban. A majdnem fegyvertelenül támadó és az orosz motorizált seregeket menekvésre kényszerítő névtelen magyarok Don Quijote-i heroizmusa arról tanúskodik, hogy a másik oldalon hiányzott a lelkesedés és a hév, mely ezekben a napokban egy spontán, a Szovjetunió harci eszközeire nem támaszkodó antikommunista felkelést táplált.

(Kolnai Aurél: Gondolatok a magyar felkelésről egy év távlatában. Részlet. In: Kolnai Aurél: Politikai emlékiratok. Európa kiadó, 2005. Világosság, 1997/5-6. Fordította: Palotai Borbála.
 

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!

 


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr643322340

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Zsebcipolla kabaréhónapja 2011.10.24. 21:10:40

p { margin-bottom: 0.21cm; }Tanulságos volt az utóbbi hónap.  p { margin-bottom: 0.21cm; }Tanulságos volt az utóbbi hónapHajléktalanügyi népbiztossá vált Józsefváros hajléktalanüldözője, Hoffmann Rózsa államtitkár asszony esmég kapott néh...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása