Sokat nevetünk, esetleg (vérmérséklettől függően) átkozódunk Szijjártó Péter egy-egy nyilatkozatán (nemrég például azon, hogy nem kíván foglalkozni az amerikai szórakoztatóipar napról-napra megjelenő, újabb fejezeteivel), a kormányzati sajtósok, sajtóosztályok botladozásain, és állami alkalmazottak, diplomaták megszólalásain, közleményein. Nem csak most. Hajlamosak vagyunk az ilyen feladatok ellátóit mameluknak, zsoldos talpnyalónak tekinteni. Pedig nincs éppen könnyű dolguk. Az engedelmesség és a hallgatni tudás is nagy erény lehet.
A felsoroltakon túl ott van az államigazgatás és a hatalmi ágak számos munkatársa, akiknek tilos csak úgy nyilatkozgatnia a médiában. Le kell nyelnie mindent, megbeszélheti a munkatársaival, a családjával, ha nem ért egyet. Fokozottan így van ez a rendvédelmi szerveknél, a katonaságnál, rendőrségnél, ahol még tüntetni sem lehet. A véleményét pedig mindenkinek meg kell tartania magának és környezetének. Persze a támadásoknak inkább a megszólalók, a hivatalos álláspont hivatali védelmezői vannak kitéve.
Persze nyilván a végrehajtó hatalom, az államapparátus, a köztisztviselők, minisztériumi munkatársak és sajtósok megítélése oldalfüggő is: ha a szívünkhöz közelebb álló világnézetet való politikai alakulat van kormányon, könnyebben elfogadjuk, hogy nekik ez a munkájuk. Fordítva már nehezen. Jó példa erre Szent-Iványi István esete, akit árulással vádoltak a baloldalon, mikoron ljubljanai nagykövetként kiállt a magyar kormány mellett például médiatörvény-ügyben. Pedig, ahogy a kolléga meg is írta, nagykövetként ez a dolga. Most például érdeklődéssel figyeljük Giró-Szász András szerepváltását.
Az a ballib, jászioszkári elképzelés, hogy kint is vagyok és bent is vagyok, pártom is van, esetleg állami alkalmazott vagyok és ugyanakkor független értelmiségi, véleményközlő, nem működik, ebbe Jászi is tönkrement. Azért az államnak mégsem feladata, hogy a független értelmiségiek véleménynyilvánítási kényszerét anyagiakban támogassa (a demokrácia védelmében, ugye). Az állam igenis, megválogathatja, hogy mire ad pénzt, és meglehetősen immorális, ha biankó csekkre fizet: adok pénzt, te meg azt csinálsz vele, amit akarsz, na, ez nem megy.
Persze bárki blogolhat álnéven, vagy szivárogtathat ki információt, ha meg tudja ezt tenni úgy, hogy abból nem jönnek rá, ő volt a ludas. Azonban a véleménynek a személyes nyilvánosságon túli közzé tételére nem igazán van lehetősége. Ilyen szempontból szerencsés(?) helyzetben vannak a bloggerek, publicisták. Persze a médiában sem korlátlan lehetőség a publicisztikai tevékenység. Határa például a munkaadó érdeke (nicknév-alapú hobbiblogolásnál ilyen nincs, hacsaknem valaki úgy blogolja ki webnaplójában a munkahelyi szennyest, hogy rájönnek, ő volt az).
És ebben a megmondóemberi helyzetben van a modern értelmiséginek állított legnagyobb csapda is, a felelősség nélküli pofázás (hübrisz). Ugyanakkor nyilván azért mindenki érzi a vállán a közírással járó informális felelősség súlyát. És ha mástól nem, megkapja a magáét a szakmától, a kollégáktól, a kommentelőktől, levélíróktól, ellenfelektől.
Kialakult a vélemény kultusza, a légy a magad ura, mondd meg a magadét felmagasztalása. Részint persze jól is van ez így, legyen meg a magad véleménye, légy önálló gondolkodású… A szólásszabadság fontos és védendő érték. (Ugyanakkor a huszadik századi diktatúrák előtt sem volt éppen kihalva annyira, amennyire azt gondoljuk, de ez most más lapra tartozik). Határai persze vannak, hogy hol, arról megoszlanak a vélemények.
Pedig egyáltalán nem biztos, hogy például kormánysajtósnak, szóvivőnek (Szijjártó Péternek) menni önnön magunk elárulása, eladása. Az ember – gondolom – két tűz között van, egyrészt szorítják felülről, másrészt kérésekkel, kérdésekkel bombázzák alulról. Kényes, követelődző újságírók, magyarázatot követelő riporterek, és a médiához nem feltétlenül értő, azt sokszor lekoptatni akaró főnökök. Nem egyszerű munka, és bár az újságírás sosem volt nyugis meló, a sajtóosztályok munkatársainak egyáltalán nem valószínű, hogy a napjaik egy kis tengeri sziget nyugalmához lennének hasonlíthatók. Stresszes dolog ez.
Szép dolog, ha világgá kürtöljük a véleményünket, de azt hiszem, sokkal nagyobb belső függetlenség és távolságtartó lelki nyugalom („szent közömbösség”) szükséges ahhoz, hogy az ember olyan közleményeket tegyen közzé, olyanokat nyilatkozzon, amivel számos esetben maga sem ért egyet. És ezt tudja úgy tekinteni, mint szó szerint szó-vivői feladat, azaz ne kösse saját magához, hanem tényleg úgy lássa, ő adott intézmény, szervezet hivatalos véleményét közli az érdeklődőkkel.
Mondjuk ahhoz, hogy mindezt jó szívvel, belső meghasonlás nélkül csinálja valaki, legalább alapvető egyetértés, összhang kell, hogy legyen a munkaadó (kormány) és a sajtós világszemlélete, célkitűzései között, még ha a napi részletekben nem is tökéletes minden. Ha ez nincs meg, könnyen jöhet a meghasonlás, úgyhogy jobb lemondani. És vannak olyan klasszikus lelkiismereti határok is, amikor az ember inkább kilép a munkaköréből.
Tegyük hozzá, nyilván vannak, akik tényleg lefizethetőek és munkáért, pénzért bármit megtesznek, de had legyek annyira optimista, hogy ez nem általános az emberek körében. Szokás például a jobb- és baloldalon a másik oldalhoz közelebb álló újságíróinak le bértollnokozása, ami talán egy-egy esetben igaz is lehet, hogyne, de azért mégiscsak arról van szó, hogy ezek a „bértollnokok” olyan lapnak dolgoznak, amelynek világszemlélete ha nem is teljesen passzol az övékével, mégis közel áll hozzá. Az igazi bértollnok az volna, aki fizetési ajánlattól függően egyszer mondjuk a Magyar Nemzetnek, aztán mondjuk a Népszavának ír, és így váltogatja a nézeteit is. Ezt nevezik köpönyegforgatónak.
Persze kérdés, hogy hol van az engedelmesség és a szolgalelkűség határa. De ezt nem most fogjuk megvitatni. Mindenesetre:
engedelmesség (lat. oboedientia, az obaudire, 'odahallgat' igéből): 1. erkölcsi erény, mely készségessé teszi az akaratot a parancsoló akaratának teljesítésére. Ellentétes víciumai a→szolgalelkűség és az →engedetlenség. (...)
szolgalelkűség, szervilizmus: az →engedelmességgel ellentétes vícium, mely által az ember a nála hatalmasabbnak feltétlenül és meggondolás nélkül engedelmeskedik, akkor is, ha a parancsolt dolog önmagában rossz. - A ~ rombolja az objektív erkölcsi rendet és az emberi kapcsolatokat, mert a felettessel szemben megalkuvóan hajlongóvá, a vele egyenrangúval vagy aláredeltjével szemben kegyetlenné teszi az embert. - Beszámíthatóságát csökkentheti a megfélemlítés, rosszaságát növeli a tudatos önzés
engedetlenség: 1. általános értelemben egy akarat (törvény, parancs, rendelet stb.) megtagadása. - 2. pol. értelemben jogállamban polgárok védekezési eszköze a hatalom túlkapásai ellen (→polgári engedetlenség). - 3. teol. értelemben az →engedelmességgel ellentétes →vícium, mely egy akarat tudatos elutasítására késztet. Morális megítélése az elutasított akarat birtokosától és tárgyától, ill. a tudatosság fokától függ. (...)
polgári engedetlenség: az →erkölcsi rend követelményeivel ellenkező elvárások megtagadása lelkiismereti szempontok szerint. - A polg. hatóságokkal szembeni engedetlenséget, amennyiben a hatóságok követelései ellenkeznek a helyes lelkiismerettel, az Isten szolgálata és a pol. közösség szolgálata közötti megkülönböztetés igazolja. (...) Amikor a hatalom túllépi a hatáskörét, a ~ megengedett, ha az alábbi feltételek együtt megvannak: 1. az alapvető emberi jogokat bizonyosan, súlyosan és huzamosan megsértik; 2. megkíséreltek már minden más megoldást; 3. a ~ nem okoz súlyosabb zavart a társad. életében; 4. megalapozott remény van a sikerre; 5. jobb megoldásokat ésszerűen lehetetlen elvárni.
Nem valószínű, hogy a polgári engedetlenséghez elég kívánalmak felmerülnének az átlag államapparátusi dolgozó, esetleg sajtós, szóvivő életében, és ma már a lelkiismereti indok sem olyan objektív dolog, mint régen volt, ma már bármi lehet az, és így a lelkiismeretre előszeretettel hivatkozók relativizmusa relativizmusánál fogva húzza ki a talajt önnön érvelése alól (mivel nincs hivatkozható, objektív erkölcsi rend, éppen a lelkiismereti szabadság nevében). Na de ezt az elszállásnak indult gondolatmenetet zárjuk is le itt gyorsan, mert nyárvégi dögmeleg van.
Szóval azt hiszem, a véleményeket felmagasztosító korunkban kicsit abba is bele kell gondolnunk, hogy nem csak az önálló gondolatok megfogalmazása és közreadása, hanem azok elhallgatása, magunknak való megtartása is komoly erény tud lenni, amit ráadásul sokkal nehezebb megvalósítani. Engedelmeskedni, elfogadni, hogy nem mindig számít a véleményünk, vagy hogy ha jobb is a mi elképzelésünk, nem az fog megvalósulni, na, ehhez is kell lelki tartás. Emellett az ilyen engedelmesség szükséges ahhoz, hogy ne bénuljon meg az ország, vagy akármely intézmény, szervezet működése.
Szóval, az dobja Szijjártó Péterre és más (akár egykori) szóvivőkre (például Budai Bernadettre), sajtósokra, minisztériumi és kormányalkalmazottakra az első követ, aki tudná mindezt a helyükben csinálni, és például Péterünkhöz hasonló módon állná meg, hogy ne röhögjön, amikor nyilvánvaló baromságokat kell optimista vélekedéssel előadnia, és aki nem csak világgá kürtölni tudja a véleményét, hanem meg is tudja tartani magának. És aki van olyan kreatív, hogy Szijjártóhoz hasonló gyakorisággal tud az amerikai szórakoztatóipar napról-napra megjelenő, újabb fejezeteit idéző magyarázatokkal előállni. Ez is egy szakma, baloldali technokratáknak egy szava sem lehet ellene.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
