Bontottak-e pezsgőt államalapításra? – Alkoholfogyasztás Szent István korában

Borbás Barna I 2011.08.20. 06:01

Egy évvel ezelőtt ugyanezen a blogon törekedtem egy bejegyzésnyi erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy a mindenkori, de praktikusan az elkövetkező augusztus huszadikák, megtérve tősgyökeres értelmükhöz, fokozott hangerővel szóljanak forrásukról; vagyis mindenféle időközben lerakódott sallangok és mutatványok helyett az István nevű magyar királyról (az elsőről), az államalapítás koráról. Ebbe a tavalyi cikkbe kevés történeti visszatekintéstől és más nemzeti ünnepekkel történt összevetéstől a Red Bull-fikkantásig, koppányozásig és vérbulcsúzásig sok minden belefért, az egyik tapasztalat pedig éppen az volt, hogy míg március 15-én minden (értsd: ismeretterjesztés, hangulat stb.) a reformkorról, október 23-án pedig 1956-ról (és mondjuk a rendszerváltásról) szól, addig augusztus 20-án István és kora csak annak jelenik meg, aki nagyon akarja. Persze az emlékezetkultúra, a mnemotechnika egyfelől baromi nehéz és buktatósan alakítható területek, azért az ünnepre szóló hatásos és megfelelő célú emberi benyomáskeltés – ha jól végezzük – mégiscsak egyszerű, mint a faék.

Legyen igényünk ezen a napon I. Istvánról és az államalapítás koráról beszélni, olvasni, és ne csak az unalomba fulladó műsorok szintjén. Ez a bejegyzés kevésbé hagyományos példa kíván lenni a mikéntre. Hogy éppen a piánál kell-e kezdeni, az persze lehet vita tárgya, de hát mindenkinek vannak gyenge pontjai.

*

Szesz- és életmódtörténetileg a címben jelzett konteo meglehetősen zsákutcás, hiszen ilyen témában értekezni csak Szent István koráról a sajnálatos forrásszegénység miatt alig lehet, így a dolog értelemszerűen válik szélesebb szesztörténeti kitekintéssé. De talán ennyi szellemi tortúra még elviselhető.

Kumisz

Az államalapítás időszaka szervezettségileg/életmódilag még erősen billeg a sztyeppei nomadizáló létállapot és a tervszerű letelepült állandóság között, ennek nyomai pedig az italfogyasztáson is tökéletesen tanulmányozhatók. 1000 körül még kétségtelenül ott van tintás listán a kumisz, vagyis az erjesztett kancatej, melyet hagyományosan a lovas népek felszerelésének szokás mondani. Pont e hagyományos elképzelés ellenére érdekes, hogy alig van említése egykorú írott forrásokban a kumisz fogyasztásának vagy készítésének. A magyarok körében való elterjedtségére  későbbi bizonyíték szolgál. Julianus barát 1235-1236-os leírásában konkrétan a következő szerepel: „Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak.” (A kancatejet itt az erjesztett kumisszal azonosíthatjuk.) Ugye Julianus a magyarok keleten, sok szempontból lombik sztyeppei körülmények között konzerválódott maradékaihoz utazott, tehát az innen származó gasztro témájú feljegyzések még nyugodtan vonatkoztathatók az 1000 körüli magyarságra is.

A kumisz nem volt erős ital; alkoholtartalma mindössze néhány százalékos, ezért nem is állt el olyan sokáig, elkészítése pedig macerás: erjedése napokig eltart, előállításához megfelelő hőfok, folyamatos odafigyelés, kavargatás kell. Portyázó katonák a hadműveleteikre éppen ezért nem nagyon vihettek magukkal kumiszt; erre a célra sokkal jobban megfelelhetett a bor.

Ízéről csak későbbi századok tudósításai számoltak be; ezek szerint a kumisz a kefirhez hasonló, savanykás, kissé szénsavas ital. (Amúgy rejtély, hogy a neoszkíta szubkultúra hogyan nem fedezte fel még magának a kumisz modern kori – pl. Kurultajon vagy MOGY-on történő – árusításának lehetőségét, szemben a köleses és más ősmagyar sörökkel. Pedig a márka futhatna mondjuk a Ló Gyümölcsei név alatt.)

Nyelvészdrukkerek kedvéért: a kumisz szó eredete az etimológiai szótár szerint török. (ld. még pl. kirgiz: qimiz.) 

Bor

Kevés biztosabb pont van a magyar történelemben a bornál. Előbb volt szakszókészletünk a borászatra, mint törvénykönyvünk a lopásra; a bor, szűr, kocsány, karó, szőlő, csige (vagy csingér/csügör), seprő, homlit, ültet kifejezéseink a Kazár Birodalomban töltött időkből, a Fekete-tenger és a Kaukázus érintkezési zónájából valók, esetleg korábbról. Köztudott, hogy a Kárpát-medencében a magyarok megjelenése előtt is volt szőlőművelés, sőt, a bizánci Suidas lexikon leírja, hogy Krum bolgár kán avar foglyai szerint az Avar Birodalom bukásának a részegség volt az oka, „mivel a bor itt (ti. a Kárpát-medencében – BB) kimeríthetetlen mennyiségben állt rendelkezésre”, mely magyarázkodás nyilván kissé túlfeszített vetítés, hiszen a kor italaitól folyamatosan gerelyrészegnek lenni lehetett akkora meló, mint honvédő íjászatban jeleskedni.


Kaukázusi szőlő a XX. században (Forrás: Georgia & South Caucasus blog)

Az, hogy az ókori Dunántúlon (Pannónia) és Erdélyben is voltak előzményei a borkészítésnek, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a honfoglalók borászati szempontból itt a tuti kész helyzetbe masíroztak volna be 895 és 900 között. Említett tájegységek közti teljes területen a magyarok voltak a borkultúra meghonosítói hosszú idő alatt; pontosabban a hagyomány úgy tartja, hogy kezdetben leginkább az útközben segédnépként csatlakozott kabarok. (Akiket emezért még inkább valami füstösbőrű alkoholgőzös bandaként képzelünk el.)

Arab utazók és régészeti leletek szerint a keletről hozott szőlőnövények inkább ártéri fajták voltak. Ezeket nem tőkéről, hanem érdekes módon élő fákra futtatva gondozták. Látványnak szép vadregényes, nagy mennyiségű termelésre viszont ez a módszer nyilván nem alkalmas.

A szőlőművelés tudása tehát István korában még keletről származhatott, de már folyamatosan érték latin (itáliai, francia, vallon) hatások. A későbbi Árpád-korban a bejövő hospeseken keresztül Rajna-melléki hagyományok is meghonosodtak nálunk.

Az eddigiek alapján látszik, hogy a magyar borkultúra többgyökerű: több kulturális örökség egymás mellett élése, egymásra rétegződése alakította.

István korából jelentős szőlős birtokok meglétéről a fennmaradt kevés oklevélen keresztül biztosan tudunk: a tihanyi és a pécsváradi alapítólevelek egyaránt említenek szőlősöket, borral adózó, félszabad szőlőműveseket. (A latin írásban egyébként a szőlőműves vinitor. Ma is előfordul ez, ha ritkán is, vezetéknévként. Szép, Árpád-kori hangzású családnév.) Talán mondani sem kell, hogy az első király egyházszervező munkája és a kereszténység felvétele kedvezett a szőlőtermesztés későbbi terjedésének.

Azt is tudjuk, hogy a tájegységek közül Somlónak volt kiemelt szerepe. Emez a legkisebb méretű, egyben a legnagyobb történeti múlttal rendelkező borvidékünk; ez volt István szőlőbirtoka. Csoma Zsigmond kutatása szerint két borfajtát is felismerhetünk, melyek az államalapítás korában is létezhettek, akár a Somló környékén: ezek a vinum hunicum és a vinum franicum. Közelebbi azonosításuk még nem történt meg; annyi biztos, hogy a vinum hunicum olcsóbb fehérbor lehetett. Az biztos, hogy nem ismerték – mivel csak a törökkel jelent meg – a nagy szemű csemegeszőlőket és a kadarkát. Későbbi a furmint, a bajnár és a dinka is, ismerhették viszont a vadfeketét és a csóka szőlőt. – Mai szemmel nézve gyengébb minőségű, alacsony cukortartalmú, a mai 9-14 százalékosnál gyengébb borokat ihattak 1000 körül. Bár ne feledjük, nem is jártak oly nehéz idők mint ma. Se hitelválság, se Gesztivál, se Fluor Tomi. Ellenben kumisz, nemezillat és kalandozás orrvérzésig. Boldog idők.

Ser

„Először elmarad a sámános szent Révület, azután az orvosló szükség: a végén megmarad az Euforia. Ez a ser rövid fejlődéstörténete.” – írja Bevilaqua Borsody Béla A magyar serfőzés története c. 1931-es, nagyjából 1000 oldalas, hibátlan összefoglalójában.

Hasonlóan a szőlőmíveléshez, a dolog felszínét kicsit megkaparva itt is masszív keleti gyökerek fedezhetők fel. Régészeti és összehasonlító néprajzi kutatásokból kiderül, hogy a keleti íjfeszítők ismerték a komlóból (komlótobozból) előállítható gyógyszereket és komlófőzeteket. Ezt bizonyítja a magyar honfoglalást közvetlenül megelőző időkben Aba Zakarijah ben Mesavaih, a bagdadi kalifa tudós orvosa is Ázsia (és az ázsiai sztyeppézők) botanikai tapasztalatairól szóló leírásában, melyet eljuttatott Bizáncba és Nagy Károly udvarába.

Ha kiindulópontnak elhisszük a sztyeppeiek komlóról szóló tudását, és mindennek ismeretében megnézzük azt, hogy Szent Márton Hegye Apátsága (Pannonhalma) egy 1091-ben kelt oklevelében ott találjuk Kumlóaszó, vagyis Komlósvölgy nevét (későbbi „komlós” Árpád-kori nevek még: Komlósorom, Komlómál, Komlóskert, Komlószurdok stb.), valamint megfigyeljük, hogy a magyarság fejlett gazdászati tapasztalások alapján bánt a komlóval már a XI-XIII. században (például széljárta helyeken ültette komlós kertjeit, márpedig a komlós kerteknek mindig a szellős domboldal a megfelelő hely), akkor így látszani fog, hogy keleti tudás alapján fogyaszthattak az államalapítás környékén is komlófőzetet, vagyis ősi sört (sert).

Ezen túl szólnak érvek az árpa korai, sörcélú felhasználása mellett (vízben erjesztett árpalepényből nyert ital), valamint a pannonhalmi és a pécsváradi bencés apátságok méhészetről (ill. a méhészzsellérszolgák adományozásáról) is szóló alapítóleveleinek tanulsága alapján feltételezhető a méhser ismerete is. („Méh”, mert méhészeti termék: sörélesztővel erjesztett, majd felfőzött mézlé.)

Az István korában fogyasztott sörféleség nem gabonalé- plusz komlóléital lehetett, hanem alkoholos erjedésbe vitt gabonalé és (legalábbis keleti analógiák alapján) valamilyen csáj (víz, főzet) szintézise.

Bevilaqua Borsody szerint az államalapítás korára jellemző lehetett a komlóital szakrális felhasználása. Más keleti pusztázó népeknél, táltos szertartásoknál ugyanis lejegyezték ezt, mint a révülethez hozzásegítő egyik kelléket. – Mármost ha a magyar őshitnek és a táltos-establishmentnek I. István kora nem is volt egy kimondott felhőtlen karnevál, azért sok más jelenség mellett a táltossághoz kapcsolódó szokásrendszerre is igaz lehet, hogy némely elemeiben tovább élt egyházi formákkal szintézisben. Bevilaqua Borsody szerint ilyenek voltak a halotti táncok, ősi torosok, melyek a Torló (vagy szláv formájában: Dusnok) szerepében éltek tovább. Annyira szép, hogy idézni kell: „A középkori sámándobos Regös a nekik kijáró Regös ser porciójától révül, vagyis rejektődik meg és így révítve regöl jót a házra. A Lélekmentő Dusnok duskapohárral duskálja a Toros Sert Ura bolygó Lelke jótétjére: nevét emlegeti, serrel köszönti, holtában élteti.” Nincs nagyon mit hozzátenni.

A későbbi Árpád-korban a méhsör volt az előkelőbb ital, árpasört inkább a szolgák fogyasztottak (kamonnak nevezték). 1270-ből már tudjuk, hogy V. István kemény söradókat szedett. Szabadságjogokért cserébe egy házhelynek Őrimagyarosdon többek között egy köböl sört kellett adni évente. (A köböl átváltása bizonytalan, leginkább 64 liternek feleltethető meg.) A serrel adózás jellemző volt az apátságokra is. Például Pannonhalmára. Az apátság maga ugyan nem főzött sert, de főzetett udvaros zselléreivel, akik kvóta szerint szolgáltattak a kolostornak. Az apátság szabad jobbágyai viszont nem adóztak serrel.

Sör szavunk az etimológiai szótár szerint bizonytalan forrású. Hangtani akadályok miatt zürjén sur, a kazah sȉra alakból éppen úgy nehezen vezethető le, mint a törökből. Ám honfoglalás előtti szavunk, ez biztos.

A blokkot zárandó, idézzünk még Bevilaqua Borsody szövegéből. Annyira szép. „Lehántva eddigi mívelődéstörténeti irodalmunk am sarkalatos tévedését, melyszerint a magyar kézmívesség s így a serfőzés is a középkori »theutonicus«, vagyis német mívességek függvénye. A sermívelés keleti-magyar volta e szempontból csak a Magyar Tímárság, valamint a többi magyar bőrmívesség: a Tobakosság, Kordoványosság és a Szattyánosság keleti-ázsiai voltával mérhető össze.”

Egyéb

Itt az ideje válaszolni a címben feltett kérdésre: Bonthattak-e pezsgőt államalapításkor? Netán István koronázásakor?

Nem.

A pezsgőt ugyanis a XVII. században találták fel, Franciaországban. Atyjának Dom Pérignon szerzetest tisztelik, aki a champagne-i borvidéken először készített szénsavas szeszesitalt. Magyarországon először 1840-ből van feljegyzésünk Horváth Mihály történész által arról, hogy korábban Mária Terézia a Grassalkovich-kastély vendégeként már dicsérte a ház „csemegeborait, kivált pezsgőjét”. Az első magyar pezsgőgyárat Pozsonyban Dr. Schönbauer Mihály és Fischer János alapították 1825 körül. – De hát ennek az ég világon semmi köze Szent Istvánhoz.

Másik kulcsfontosságú területen, a nagyobb alkoholtartalmú égetett szeszek környékén sincs sok lapátolnivaló az államalapítás korából. Erősebb borpárlatokat talán már Károly Róbert korában készíthettek, de a XV-XVI. századig nincs nyoma semmilyen pálinkának.

Tehát akkor rögzítsük még egyszer: az államalapítás korában nem ismerték sem a pezsgőt, sem a pálinkát, sem – tegyük hozzá – a kávét. Következésképp elég nehezen indulhatott az átlag magyar értelmiségi reggelenként.

Érdekes kérdés még a bóza, a kölesből erjesztett, alkoholtartalmát tekintve kb. kumiszerősségű savanykás ital fogyasztása. Ez ugye hagyományosan a kunok italának mondott pia, ahogy Oláh Miklós hercegprímás írásából is kiderül: „A kun síkságon az odahozott borokon kívül a kunok még egy italt fogyasztanak, kölesből és vízből készítve, a maga módja szerint, amelyet bózának neveztek”. A kunok Kárpát-medencébe költözése csak a tatárjárás körül történt meg, tehát nem valószínű, hogy István korában mások itt fogyasztották volna. A késői Árpád-korban a magyarok pogány italnak tartották.

Részegség és alkoholizmus a korban

Abban, hogy már a korai magyar középkorban is ki lehetett tűnni csupán alkoholfogyasztás által, valamint hogy társadalmi problémát jelentett időnként a részegség, több forrás alapján is biztosak lehetünk. Csak három példa.

Merseburgi Thietmar szász krónikaíró (akinek sok államalapítás-környéki leírást köszönhetünk hazánkról) rögzített egy érdekes tulajdonságot I. István édesanyjáról, Géza fejedelem (971/2-997) feleségéről, Saroltról. Egészen pontosan azt, hogy Sarolt a lovat „katona módjára ülte meg”, „mértéktelenül ivott”, és „egy embert hirtelen haragjában […] megölt.” Mindez tartalmazhat – mivel mégiscsak nyugati keresztény íróról van szó – némi túlzást, de az biztos, hogy Sarolt natural born szigorú magyar asszony volt. Következtethetünk még valamire. Ugyan Thietmar nem írja, hogy mit ivott mértéktelenül Sarolt, de argumentum ex silencio leszögezhetjük, hogy nyilván baromira nem vizet, valamint nem is olyan italt, ami egy nyugati kereszténynek szemet szúrt volna (aztán külön meg is említette volna), tehát nem például kumiszt, hanem sokkal inkább bor lehetett itt az ivás tárgya.

A magyar történelemben a részegeskedést szankcionáló első törvények Könyves Kálmán (1095-1116) második törvénykönyvéből származnak – tehát István és László még nem szólt ilyesmiről szabályozások szintjén. Kálmán a 48. cikkelytől az 51. cikkelyig szentel ennek sort a második könyvében. Például: „Ha az áldozópap másokat ivásra kényszerítene, vagy kényszeríttetvén maga részegednék le, tegyék le tisztségéből.” (49§) Vagy: „Ha valaki a nemesek közül mást ivásra kényszerítene, vagy kényszeríttetvén lerészegednék, negyven napon át vezekeljen.” (51§) Elég kemény.

Utolsó momentumként a királyi alkoholizmusról. A krónikák – mint Thietmarnál is látható volt – sokszor nem hallgatják el az előkelőségek rossz tulajdonságait, így a Képes Krónika is leírja II. (Vak) Béla (1131-1141) királyról, hogy „miután az ország megerősödött a kezében, borivásra adta magát. Udvari emberei hozzászoktak ahhoz, hogy bármit kérjenek is a királytól részegségében, megkapják; és részegsége elmúltával a király nem vonhatja vissza.” A leírás akkor is súlyos, ha tudjuk, milyen elképesztően szigorú trónharcos időszak után sodródott Béla alkoholizmusba; azt meg elképzelhetjük, hogy világtalanként, az Ilona nevű, szerb származású, leírásaink szerint durván amazontermészetű nőszemély feleség mellett az uralkodás egyfajta konstans alászállás lehetett a szopórollerek kénköves világába.

*

A rövidnek nem mondható szesztörténeti kitekintés ezzel véget ért. Méltó ünneplést kívánunk mindenkinek, mértékkel és tartózkodással. 

Az összefoglaló megírásához Bevilaqua Borsody Béla idézett művén túl a következő munkákat használtam: Marton Szabolcs: Gondolatok középkori katonaságunk szeszesital-ellátásával kapcsolatban (Hadtörténeti Közlemények, 2007/2); Csoma Zsigmond: Bortörténeti breviárium (2006); Domanovszky Sándor: Gazdaság és társadalom a középkorban (1979); Hevesi Attila: Szőlő és borvidékeink történeti földrajza (2002)

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!

 


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr873159575

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Bontottak-e pezsgőt államalapításra? 2011.08.20. 16:32:02

Abban, hogy már a korai magyar középkorban is társadalmi problémát jelentett időnként a bekarmolt arconpörgés, több forrás alapján is biztosak lehetünk.

Trackback: Kozmetikázzák Államunk korát 2011.08.20. 15:16:17

A kormány szerint az Államunk olyan jó állapotban van, hogy legalább száz évet simán le lehet tagadni a korából. A kedvezőbb hitelbesorolás érdekében ez mindannyiunk érdeke. Az FMPSZ-KDNP szerint az ilyen kegyes hazugság megbocsátható bűn. I. István ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2011.08.20. 20:12:27

ezt inkább szilveszterre kellett volna

Lord_Valdez · http://liberatorium.blog.hu/ 2011.08.20. 21:44:32

Ez tetszik. Köszönöm.
Két dolgot tennék hozzá:
Ráadásul a kumisz magas fehérje tartalma miatt melegben nem is valami tartós, ezért nem hiszem, hogy hosszabb utakra is vitték volna.

Ami a bort illeti, az amit a köznép ivott közelebb állt a musthoz, mint a borhoz, mert nem volt egyszerű hosszabb ideig erjeszteni.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

  • Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

  • Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása