Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy alig van per pillanat ember széles e hazában, aki ne tudná, hogy Jakab Andor miért nem ad munkát 12 embernek. Megérne egy hosszabb elemzést, hogy egy semmiből jövő blogposzt hogyan tett szert ilyen népszerűségre (81 ezer lájk), és hogy miként tudott ilyen gyorsan elterjedni, e téren én rövid leszek. Mégpedig azért, mert ha esetleg médiahack lenne ez az egész, még akkor is fontosabb lenne a felvetésével foglalkozni. Ő azt mondja: a munkáltatóknak nem éri meg, hogy új munkaerőt alkalmazzanak. Ehhez képest itt az új munka törvénykönyve, ami bírálói szerint mindent megenged a munkáltatóknak szociálisan érzéketlen, kizsákmányoló és a többi. Hogy hol az igazság, azt természetesen nem tudjuk, még azt sem állítjuk, hogy valahol félúton van, mindegy: kicsit körbejárjuk a témát, felkapaszkodva Jakab Andor lajtorjájára.
Téma van, téma van, téma van, immáron húsz éve és Jakab valószínűleg akaratán kívül belecsapott a pannon posztkommunizmus zeitgeistjába. Ráadásul posztja remekül adagolja az egyéni tapasztalatokat és a statisztikai adatokat, ez hitelesnek és objektívnek tűnik. A számokkal és azok pontosságával – noha tiszteletben vagyok a súlyukkal – megint csak nem óhajtok foglalkozni, mivel én tényleg azt vallom róluk, mint állítólag Churchill, és ami ennél is fontosabb: szalonomban ücsörögve, kényelmes fotelemben méghozzá, egyszerűen nincs kedvem felállni és ellenőrizni őket. A másik pedig az, hogy nekem is vannak a kkv-státuszból évek óta folyamatosan kitörni vágyó, tehetséges vállalkozó ismerőseim, akiktől gyakorlatilag ugyanezeket a panaszokat hallom vissza. Évek óta.
És ha megnézzük a munkavállalókat, nekik is tele a puttonyuk azzal (is), hogy feketézniük kell. Véleményvezér már összefoglalta, hogy az új munkatörvénykönyv nem hoz gyógyírt erre a rendszerváltozás óta tátongó sebre, pontosan azért, mivel nem derül ki, hogy – Orbán Viktor legújabb kori szóhasználatával élve – a munkanélküliség ellen vívott háborúban ki áll kinek az oldalán.
A húsz éves, unalomig ismert gyakorlat az, hogy a mindenkori ellenzék a munkavállalókkal van, természetes szövetség ez mondhatni, különösen egy baloldali nézetrendszerű társadalomban, hiszen ők többen vannak. Így jutunk el oda, hogy egy ellenzékben papíron jobboldali párt támogatja a munkabeszüntetéseket, szociális alapú szövetséget köt népszavazás által, átmegy polgáriból plebejusba, a kormányon lévő baloldal pedig Európára mutogat. Ha fordul a kocka, akkor az van, amit most látunk: jobbról jön a munkalapú társadalom, rendezői balon pedig ahhoz a bizonyos kalapácsoshoz és a hozzá szervesen kapcsolódó demagógiához térnek vissza, a magunkfajta reakciós brigantik őszinte sajnálatára. (A munka törvénykönyvének tervezetét kritizáló HVG pár éve még biztosan a szükséges szakpolitikai receptként tálalta volna mindezt, ahogy a mostani ellenzék bokrosista része is a koraszülött jóléti államot hangsúlyozva alkotott volna hasonlót korábban).
Ez az a pont, ahová most olyanokat kéne írni, hogy „az ország érdekében ezen túl kéne lépni”, meg hogy „ez a fajta rövidlátás mindig is gátolni fogja a szakpolitikai megoldásokat”, és hogy „ez a rendszer így nem működhet tovább”. De nem. Mert ez politika, és az meg ilyen. Bár a repülő lélegeztetőgépek hazájában, ahol egy magát komolyan gondoló lap újságírója a 21. században, az EU-ban, kényszermunkatábor-tervekről beszél, ott már talán másról van szó.
A kis belátás némi józan paraszti ésszel és visszafogottsággal kombinálva itt is csodát tehetne. Hogy igény azért lenne rájuk, azt mi sem jelzi jobban, mint Jakab posztjának elképesztő népszerűsége és hogy a problémával foglalkozó cikkek tulajdonképpen folyamatosan azzal indulnak, vagy végződnek, hogy „jó, jó, valamit kell kezdeni ezzel a borzalmas foglalkoztatással, de...”. A „de” után pedig jöhet bármi, legyen a megoldás akármennyire nemzeti és/vagy szociális, mindig lesz majd valaki, aki tolószékes tűzoltókat és kubikoló nagymamákat vizionál majd. De ne vessük meg, inkább csak nevessük ki őket.
Igen naiv feltételezés lenne ugyan feltételezni, hogy ha minél többen, minél hangosabban röhögnek majd, akkor azt a politikusok is meghallják majd és együtt akarnak majd mulatni a plebsszel - ennek - egy optimista forgatókönyv szerint - majd úgy ötven év múlva lesz realitása. Éppen ezért tűnik ma elképesztő altruizmusnak, hogy valaki a munkáltatók oldalára áll a munkavállalókkal szemben. Ismerve egyikük-másik hajlamát a PIIGS-államokat megszégyenítő kreatív könyvelésre, ez nem is csoda, de az átmenet két zavaros évtizedének nagy büdös szociális érzékenysége láttuk, hogy hova vezet. Úgyhogy hátrébb azzal a vörös kalapáccsal elvtársak, szorgos népünknek dolgoznia is kellene, nem csak győznie.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
