Caracalla
I 2011.03.17. 07:16
A rendszerváltás óta eltelt korszakot nagyjából oda-vissza helyzet jellemzi. Míg a jobboldali kormányok inkább a történelmi neveket pártolják, a balliberális kormányok a semleges, földrajzi eredetű neveket. A különbség látszólag felületes, de jól mutatja, hogy közel sincs közmegegyezés abban a kérdésben, hogy hogyan is kellene elnevezni a közterületeket, műtárgyakat.
Mit mond el egy országról az, hogy milyen utcanevei vannak? Hogy kikről, hogyan nevezik el a közlekedési műtárgyakat, híres építményeket, létesítményeket? Többet, mint hinnénk.
Ha szétnézünk a nyugati kultúrájú országokban, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy nagyjából kétféle, egymás mellett élő elnevezési koncepció létezik. Egyrészt teljesen általános, hogy hagyományos (értsd: régi) földrajzi nevek alakultak ki és élnek tovább, erre kiváló példa a londoni repülőtér, a Heathrow, amely eredetileg egy önálló falu volt ezzel a névvel. Franciaország viszont háromszoros elnökét (akit nem túlzás IV. Bélával párhuzamba állítani) tisztelte meg egy repülőtér elnevezésével (de Gaulle). Az Egyesült Államokban pedig a repülőterek általában a város nevét kapják, amelyhez tartoznak, ugyanakkor nagyon sok korábbi személyről - tipikusan politikusokról; elnökökről, polgármesterekről, stb. - kapta a nevét. A gondolat tehát, hogy például Liszt Ferencről legyen elnevezve a budapesti repülőtér, nem ördögtől való.
Mi a helyzet nálunk most? Viszonylag gyakran elő szokott kerülni, hogy bizony Magyarországon még léteznek Lenin, Kun Béla, Zalka Máté, stb. utcák, ami olyan szempontból mindenképpen kuriózum, hogy nem gyakori az ország ellen bűnöket elkövető, vagy nemzetközi tömeggyilkosokról elnevezni közterületeket, különösen ha az ezek által egyébként képviselt eszmerendszerrel - legalábbis hivatalosan - a politikai közösség túlnyomó része egyébként szembehelyezkedik.
A rendszerváltás óta eltelt korszakot nagyjából oda-vissza helyzet jellemzi. Míg a jobboldali kormányok inkább a történelmi neveket pártolják, a balliberális kormányok a semleges, földrajzi eredetű neveket. A különbség látszólag felületes, de jól mutatja, hogy közel sincs közmegegyezés abban a kérdésben, hogy hogyan is kellene elnevezni a közterületeket, műtárgyakat.
A kérdés azonban csak egy felszínes jele annak a mélyebb megosztottságnak, ami a kultúrpolitikát jellemzi. A baloldal számára az ezeréves múltunk leginkább csupán lózungcsokor, legfeljebb mesegyűjteménybe tartozó, hellyel-közzel szórakoztató történetek halmaza; az ő éthoszuk a világpolgár marad, a történelem számukra igazából 1946-ban kezdődik, de legfeljebb a felvilágosodással, ami előtte volt, az elvetendő, hibás. Emellett azonban az értékrelativizmusuk folyományaként a jó kultúrpolitika legfeljebb technokrata lehet, ha a reptér Ferihegyen van, hogy is hívhatnák máshogy, mint Ferihegy Repülőtérnek, a köröshegyi völgyhidat másnak mint Köröshegyi völgyhídnak?
A konzervatív gondolkodás kicsit máshogy közelít a kérdéshez. Ezer éves állami történetünket nem csupán következmények nélküli mesének tartja, hanem hagyománynak. Azonban a jobboldali gondolkodóknak tipikusan problémát okoz szembenézni azzal, hogy a magyar állami hagyományt megkísérelte megsemmisíteni egy szélsőjobboldali, majd egy kommunista diktatúra, végül pedig a kádári szocializmus, és a múltat végképp eltörölni jelszava jegyében komoly károkat is okozott. Túlzás lenne azt állítani, hogy a történelmi hagyomány bántatlanul átvészelte ezeket az évtizedeket, sőt, véleményem szerint a környező országok egy részében - Lengyelország, Csehország - a hagyomány élőbb, mint nálunk.
Ennek a gondolatmenetnek egyik legeklatánsabb megnyilvánulása a készülő alkotmány preambulumtervezete, amely ennek megfelelően a balliberális olvasók körében általában kiverte a biztosítékot, miközben nem tartalmaz olyan fejleményeket, amelyek idegenek lennének a régió alkotmányaitól. A végképp eltörölni vélt hagyomány nem adja magát olyan könnyen.
Azok a többek által anakronisztikusnak tartott fogalmak, szervezetnevek, mint például a vármegye, a sarkalatos törvény vagy a később megszületendő járás csak elnevezésükben nyúlnak vissza a hagyományos nevekhez, tartalmukat azonban ez nem determinálja. Azonban a hagyomány folytonosságának és megerősítésének egy eszköze lehet, mint ahogy repülőtér, híd, közterület felruházása magyar történelemben követendő példát állító személy nevével. Emellett egyfajta tisztelet kifejezésére is alkalmas elődeink iránt, annak tudatosítására, hogy a világ, amelyben élünk nem egyéni születésünkkel teremtetett, hanem örökül kaptuk, mint ahogy halálunkkal örökül hagyjuk azt, amilyenné formáljuk.
Természetesen ez nem egy teljesen racionális, tudatos folyamat, inkább csak egy irány, amelybe olykor belerondít például Elvis Presley. Viszont mindenképpen szimbolikus kérdés, amely jól mutatja a balliberális és a konzervatív politikafelfogás közötti különbséget (amelynek leegyszerűsítve a magja az, hogy a balliberális gondolat szerint a jó politika leginkább politikamentes technokratizmus, a saját értékeik pedig az egyedüli racionális lehetőség, nem választás kérdése). Bizonyos értelemben a baloldal kultúrpolitikája az, hogy nincsen kultúrpolitikája, a kultúra leginkább gazdasági kérdés, célja pedig (saját) értelmiségük dotálása.
Mindemellett az új irány nagyon komoly konfliktusokat fog generálni, amelyek megtorpanásra késztethetnek. Az 1998-2002 közötti ciklus egyik legnagyobb hibája volt, hogy megállt a polgárokat ugyan elérő - és jórészt felbosszantó - szimbolikus gesztusoknál, mint a koronaúsztatás, de nem volt képes átfogó képet vázolni illetve kommunikálni az ország sorsáról való elképzeléseiről, ugyanakkor amit csináltak, azt erőszakosan csinálták (ugyanakkor mindemellett az egyik legjobb kiállítás összerakására is ekkor került sor: az Álmok álmodói - világraszóló magyarokat talán azóta sem sikerült felülmúlni.) Egy másik egyértelmű veszély, hogy vagy vállalhatatlan alakokat rángatnak elő a történelemből - például Gömbös, Imrédy, vagy akár Darányi - vagy hogy a Moszkva térből valahogy egyszer csak Schmitt Pál tér lesz, vagy még inkább Pozsgay elvtárs tér.
A mostani ciklus más. Nem is annyira a kétharmad miatt, hanem mert sokéves tapasztalatunk van arról, hogy milyen az, amikor az ország vezetői nem hajlandóak politizálni. Így aztán nem meglepő módon sokak számára megdöbbentő a jelenség, hogy a kormánypárti politikusok politizálnak, mert elszoktak ettől.
Magyarországnak újra van - többek között - kultúrpolitikája. Még szoknunk kell az érzést, de azért örüljünk neki.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
