dobray
I 2011.02.07. 12:16
„Ti megállítottatok minket annak idején Poitiersnél és Bécs alatt. Tudjátok meg, hogy ezúttal tovább megyünk Bécsnél és Poitiersnél, csak más eszközökkel!”
„Európának ébernek kell maradnia. Meg kell óvnia saját otthonát attól, hogy a befogadottak a tolerancia elvárása címén a fanatizmus és intolerancia elvárását ültessék el benne. A szélsőséges és radikális áramlattal szemben nincs helye semmiféle kompromisszumnak” – írja Henri Boulad egyiptomi jezsuita szerzetes, aki szerint Törökország felvétele az EU-ba ellenőrizetlen muzulmán bevándorlást idézne elő, és ezért meg kell akadályozni. Lehet, hogy a radikális iszlám hívei kevesen vannak, de mindig a kisebbségek alakítják a történelmet – figyelmeztet a misztikus szerzetes, aki attól tart, Európa nehogy úgy járjon, mint Észak-Afrika évszázadokkal ezelőtt.
Miközben az EU külügyminiszterei nem tudnak megegyezni abban, hogy elítéljék-e a keresztény közösségeket érő támadásokat, és csak általánosságban hajlandóak kiállni a vallásszabadság mellett, Törökország kijelenti, hogy az EU „keresztény klub”, amit mégis cáfolni látszik, hogy az Európai Bizottság multikulti naptárából kifelejtették a keresztény ünnepeket (talán a mai Európában helyesebb volna „keresztény eredetű” ünnepekről beszélni a karácsony és a húsvét kapcsán, hiszen a túlnyomó többség nem vallásos ünnepként üli meg ezeket). A külügyminiszterek azzal érveltek, hogy ha megemlítenék a keresztény közösségek üldözését – amit az Európa Tanács és az Európai Parlament már elítélt nyilatkozatában – azzal a civilizációk háborúját segítenék elő.
A tunéziai és egyiptomi felkelések kapcsán pedig megint sokan úgy gondolják, eljött az ideje az arab-iszlám országok demokratizálásának. Az európai iszlámról és az európai kereszténység visszaszorulásáról pedig nagy vita folyik: tényleg muzulmánná válik-e Európa a jelenlegi tendenciák alapján, avagy a 30 millió muzulmán csak csepp a tengerben az ötszázmilliós Európában?
A kisebbségek alakítják a történelmet – állítja ezzel kapcsolatban Henri Boulad jezsuita szerzetes, híres misztikus Az iszlám a misztika, a fundamentalizmus és a modern kor árnyékában című kis kötetében, amit itthon a Kairosz adott ki még 2009-ben. Ami miatt most említem a napokban kezembe került könyvről, az az aktualitása. Boulad atya ugyanis még valamire felhívja a figyelmet: az arab országok demokratizálása egyenlő a radikális iszlám szabadon engedésével. A jezsuita emellett kifejezetten ellenzi Törökország felvételét az EU-ba.
De ki is az a Henri Boulad SJ? Alexandriában született 1931-ben, teológiai, filozófiai, pszichológiai és szociológiai tanulmányait Libanonban, Franciaországban és az Egyesült Államokban végezte. A családja Szíriából származik, ahonnan az 1860-as, „hitetlenek” véghez vitt török mészárlás miatt kellett elmenekülniük (húszezer libanoni és szíriai keresztény esett ennek áldozatul), ám muzulmánok is segítségükre voltak, például Abdel-Kámer emír nyitotta meg előttük a palotáját – ettől kezdve ambivalens a viszonya az iszlámmal, írja a szerzetes, aki évtizedeken át vezette az egyiptomi Caritast (a katolikus egyház segélyszervezete), lepratelepet hozott létre, menekülttáborokat szervezett, küzdött a rabszolgák kiváltásáért és a szudáni genocídium megfékezéséért. Boulad, misztikus lévén, népszerű lelki író és tekintélyes „véleményvezér” katolikus körökben – ám a „liberálisokhoz” sorolják.
Nemrégen levelet írt XVI. Benedek pápának, miben új nyelvezetet sürget, és szerinte az egyháznak a teológiai és kateketikai reform mellett pasztorális és spirituális megújulásra is szüksége van. Az előbbihez a túlhaladott struktúrákat alapjaiban kell újra megfogalmazni, az utóbbihoz pedig új lelkiségre van szükség. Mindezt azért fogalmazta meg, mert úgy látja, csak így lehet megakadályozni a kereszténység további európai visszaszorulását. Boulad óv a II. vatikáni zsinat előtti időkhöz való visszatéréstől is, amivel nyilvánvalóan a Benedek pápaság alatt viszonylag új erőre kapott tradicionalizmusra, radikális katolikus ortodoxiára gondol.
Most nem vitatkoznék Bouladdal ezen kérdésekben, a lényeg, hogy számos kérdést máshogy látok. Mindezt csak azért írtam le, hogy lássék: Boulad nem egy szemellenzős, szentkép-kompatibilis szerzetes, akinek az imára kulcsolt kezei 10 óra felé, a fennakadt szemeit hordozó feje pedig 2 óra felé billen el. Boulad felvilágosult, a modern kort szerető kozmopolita – jó értelemben, tehát toleráns, „liberális”, amennyiben tiszteli mások emberi méltóságát, stb. Intoleranciával, mások lenézésével nehezen vádolható jezsuita. Nem csoda, hogy Loyolai Szent Ignác rendjét választotta, hiszen nekik mindig az egyházi értelemben vett „végekre”, a határterületekre és a missziókba szólt a megbízatásuk.
Mondhatnánk, hogy Henri Boulad és XVI. Benedek nem pont ugyanúgy látja a megoldást, azonban egy valamiben egyetértenek, ez pedig az, hogy a történelmet a kisebbségek alakítják. Henri Boulad ezt most épp arra vonatkoztatja, mint írtam, hogy hiába van kevés muzulmán Európában, az épp elég Európa iszlamizálásához. Joseph Ratzinger pedig olyan értelemben szokta használni, hogy szerinte nem akkora baj, ha a keresztények nincsenek többségben, nem a mindenáron való terjeszkedés, hanem a hit és igazság megőrzése a fontos. „Ti vagytok a föld sója” – jár ilyenkor a jézusi mondat a pápa fejében, amit az Arnold Toynbee brit történésztől vett „kreatív kisebbség” fogalmával szokott kifejezni. Ezek szerint a görög-római kultúrát is a keresztény kisebbség mentette át a középkorba, és lehet, hogy most is a keresztényekre vár a kultúra átmentésének a feladata (a hagyomány, mint továbbadás), ha már Európa így megfeledkezett saját magáról és identitásvesztésben él. Nem kell tehát a reakció Ratzinger szerint sem keresztény teokrata világuralmat csinálni a Földön.
A kreatív kisebbségi szerephez viszont az kell, hogy az európai keresztények ne járjanak úgy, mint a közel-keletiek. Boulad atya rámutat: Észak-Afrika, Egyiptom, Szíria és a Közel-Kelet egykoron keresztény volt, csak a Bizánccal való konfliktusok miatt a kereszténység bölcsőjében szívesen fogadták az arab hódítást. Mára kis, fenyegetettségben élő őshonos keresztény csoportok maradtak az egykoron uralkodó kereszténységből.
Boulad példákat is hoz. Egy francia barátjával közölte egy muzulmán ismerőse: „Ti megállítottatok minket annak idején Poitiersnél és Bécs alatt. Tudjátok meg, hogy ezúttal tovább megyünk Bécsnél és Poitiersnél, csak más eszközökkel!” Két asszony, egy Genfben, egy pedig Brüsszelben írta a disszertációját az iszlámról. Megfenyegették őket, hogy ha nem hagyják abba, meggyilkolják őket. Mollenbeekben, Brüsszel muzulmán többségű negyedében elnyomják a keresztényeket, az apácák előtt a földre köpnek. Boulad Münsterben, egy könyvesboltban Salman Rushdi Sátáni versek című, emlékezetesen nagy port kavart regénye felől érdeklődött. Kiderült, hogy be kellett venni a kirakatból, mert az iszlamisták szét akarták verni a boltot miatta.
Eközben „Európában jól hangzik, ha valaki a pápán, az egyházon, a papokon köszörüli a nyelvét, de próbálja csak meg az iszlámot kritizálni! Azonnal mint intoleráns rasszistát fogják megbélyegezni. Előttem van egy európai iszlamista csoport által terjesztett, hallatlanul erőszakos tartalmú, német nyelvű röpcédula. Van miért végigfusson a hátán a hideg annak, aki elolvassa. Lehet, hogy ezek csak kis csoportok, de attól nem kevésbé hatásosak. Tudvalevőleg a kisebbségek azok, amelyek a történelmet alakítják. A tömeg megelégszik azzal, hogy követi őket. Elég egy maroknyi szervezett és meggyőződéses ember ahhoz, hogy megdöntsön egy államot, felforgasson egy társadalmat.”
Miként viseltessünk a bevándorlók iránt? – teszi fel a kérdést az eredendően nem európai Boulad, aki mélységesen megérti a kérdés emberiességi oldalát is múltjából adódóan. Azt válaszolja: „bánjunk velük emberségesen, legyünk megértéssel irántuk”, mert kicsit gyökértelenné váltak, és elvesztek, összezavarodtak egy idegen környezetben, kultúrában, tehát segíteni kell nekik beilleszkedni. Azonban a jezsuita arra is figyelmeztet: „de ez a megértő magatartás nem vezethet egy minden égtáj irányába való feltárulkozáshoz. Európának ébernek kell maradnia. Meg kell óvnia saját otthonát attól, hogy a befogadottak a tolerancia elvárása címén a fanatizmus és intolerancia elvárását ültessék el benne. A szélsőséges és radikális áramlattal (mármint az ilyen iszlámmal) szemben nincs helye semmiféle kompromisszumnak. El ne felejtse Európa, hogy nagyvárosaiban megbújva szélsőséges kis csoportok ennek a nyitottságnak köszönhetően tudtak megbújni és merényletek terveit szövögetni.”
Henri Boulad ellenzi Törökország EU-tagságát. Egyrészt az ország nem tartozik földrajzilag Európához egy kis darabot leszámítva. Másrészt „kultúrálisan Törökországnak semmi köze Európához. Továbbá az ország EU-tagként „Az ellenőrizhetetlen bevándorlás kútfője” lenne, aminek következtében Európa úgy járna, mint réges-régen Észak-Afrika. Boulad rámutat: Törökország csak formálisan szekuláris, a rendszer a fennállását a katonaságnak köszönheti, a fundamentalista iszlamisták száma egyre növekszik, a vallásszabadság pedig elvben létezik csak, főleg ha hitehagyott muzulmánról való szó – még mostanában is történik olyan, hogy az ilyen embert megkínozzák.
A szerző szerint Európának a gazdasági egységesülés után a sok állam kompromisszumával a politikai egységesülés felé kell vennie az irányt – Boulad ezen megállapításával szemben ugyan vannak kételyeim, de megértem, amiről beszél. Emellett szerinte két eset lehetséges: a kereszténység vagy új erőre kap és megújul, vagy szellemi űrt hagy maga után, és akkor nem egy semleges, felvilágosult Európa lesz, hanem a vákuumba benyomul az iszlám, azt ázsiai vallások és a New Age – utóbbi kettő már régen nyomul is. „A természet irtózik a vákuumtól.”
A szerző rámutat: sokan térnek át az iszlámra, megbabonázva a szúfizmustól, az iszlám misztikától – amit azonban születésétől fogva, évszázadok óta eretnekként üldöz a iszlám főáram. És itt kell pár szót ejtenünk a könyv első feléről, ahol Boulad, aki más vallások misztikus hagyományait is sokat tanulmányozta (a jezsuita lelkiség sokat merít az ázsiai misztikából), miként látja az iszlám megújulásának lehetőségét.
Mint részletezi, története első három évszázadában az iszlám ragyogó civilizációt hozott létre, ami a hagyomány közvetítőjeként is működött. Ekkor azonban lezárult az a kor, amikor a hivatalos iszlám szerint értelmezni lehetett a Koránt. Ettől kezdve a fundamentalizmus és integrizmus lett úrrá ezen a valláson – fundamentalizmus alatt a Koránt betű szerinti értelmezését, az azóta eltelt idők és változások fényében való újraértelmezésének tilalmát értve, integrizmuson pedig azt, hogy az iszlám szerint állam és egyház elválaszthatatlan, a vallási törvények értelemszerűen meghatározzák az állam törvényeit, a civil jogot is. Ha egy muzulmán azt mondja, szó szerint értelmezi a Koránt, kérdezz vissza, mit jelent a szent könyv azon kijelentése, hogy Allah trónszéken ül – hoz egy példát Boulad. Mint mondja: a Korán újraértelmezése lehetetlen, mivel azt nem csupán sugalmazott szövegnek tartják, mint a keresztények a Bibliát, hanem tulajdonképp úgy veszik, Allah szó szerint lediktálta azt Mohamednek. Ezzel szemben még a legfundamentalistább, integralista katolicizmus sem gondolja így a Bibliáról, és az sem értelmezi a Szentírást szó szerint (bár lehet, hogy egyes amerikai neoprotestáns gyülekezetek igen).
Az egyház a II. vatikáni zsinaton párbeszédbe elegyedett a modernitással, de még korábban sem értelmezte úgy a saját hitét, mint aminek annyira totálisan át kell hatnia az élet minden területét, mint ahogy az iszlám gondolja saját magáról. Az egyház mindig vallotta az egyház és állam minimum szervezeti elkülönülését, küzdött az állami gyámkodás ellen, és ugyan vagyunk (nem Boulad), akik úgy gondoljuk, hogy a 10-13- század, VII. Gergely és VIII. Bonifác közt egyfajta keresztény aranykor volt, nem gondoljuk, hogy a kereszténység csak akkor kereszténység, ha úgy áthatja a társadalmat, mint akkor. Hiszen az első évszázadokban is kis, városi csoportokban, föld alatt működött – az iszlám viszont nagyon gyorsan, már alapítása után azonnal hatalmi tényező lett. A kereszténység természetesen örül, ha meghatározóvá válik, de diaszpóraként is tud élni, és nem gondolja, hogy aki áttér, azt ki kellene nyírni. Amikor a kereszténység intoleráns volt, akkor saját magának mondott ellent, ellenben az iszlámnál lehet, hogy ez saját magából következik – mutat rá Boulad. Nem hiába nem próbálkoztak a keresztények a muzulmán világban való térítéssel – a hullagyártásnak semmi értelme.
A jezsuita röviden vázolja, milyen hatással volt a modernitás az iszlámra, és hogy például Egyiptom milyen virágzó, szinte európai állam volt az 1952-es forradalom előtt. Azonban a nyugat frusztrálta a muzulmánokat, gyűlt bennük a keserűség, amihez nagy mértékben hozzájárult az izraeli-palesztin konfliktus (az arabok Izraelt tályognak tekintik az arab világ testén) és más gőgös nyugati megnyilvánulások. Ez vezetett az iszlamista teokrata forradalmakhoz, és végső soron szeptember 11-hez is (mint amikor valakinek nem lépnek le a tyúkszeméről többszöri kérésre sem, ezért ellöki az illetőt – írja a szerző, ezzel a nyugat felelősségére is utalva a WTC elleni merényletek kapcsán).
És itt jön újra Egyiptom. Boulad bemutatja, miként indult hanyatlásnak az ország Nasszer forradalma, majd Anvar Szadat és Mubarak uralma idején, miként tették tönkre az oktatást, stb. és itt használja először a történelemalakító kisebbség fogalmát is, a Muzulmán Testvériség szervezete kapcsán, amit egy vidéki tanító alapított a húszas évek végén. Miután az „arab szocializmus” autokrata uralkodói nem tudták őket legyűrni, Szadatot pedig meggyilkolták, kiegyeztek velük: ugyan szigorúan ellenőrzik a Muzulmán Testvériséget, az egyre terjedt, míg világlátása a kultúra és a mindennapok meghatározó tényezőjévé nem vált, mivel a közéletben, az oktatásban és a médiában engedik a fundamentalista tanok terjesztését.
A kötet szerint a nyugat eléggé hülye helyzetben találta magát: ha bármelyik arab-iszlám országban a demokráciát támogatja, akkor a fundamentalista iszlámnak ágyaz meg, Egyiptomban a Testvériségnek. A fennálló monarchiákkal, autokrata vagy diktatórikus rendszerekkel szemben ugyanis az első választáson a többség a radikális iszlám szervezeteit támogatná.
Ahogy Khomeini mondta: „Az iszlám vagy politika, vagy nincs iszlám.” A liberális, toleráns iszlám Boulad szerint csak földalatti mozgalom. Kérdés, meg tud-e újulni az iszlám. Boulad kifejti, szerinte a keresztény-iszlám párbeszéd milyen csatornákon folyhatna, mindkét vallást követő diákjait is említve. De rámutat: szükség volna a mérsékelt és a radikális iszlám közt is párbeszédre.
Boulad a kötet vége felé egyenesen hatféle iszlámot különböztet meg, nem a felekezetiség (siíta, szunnita, stb), hanem a modernitáshoz való viszonya szerint (és megállapítja, hogy szigorúan véve nincs „hivatalos iszlám”, mert nincs tanítóhivatal). Az első a liberális iszlám, a jezsuita szerint a nyugatnak minden erővel ennek mindenhol ott lévő képviselőit kell támogatni, mivel „az egész bolygót iszlamizálni: agyrém”. (Hozzáteszi, régen a keresztények is erről álmodtak - hozzátehetném, álmodnak ma is erről, de az eszközök megválasztásában különböznek a radikális iszlámtól, hiszen felesleges bárkit is csak formálisan, erőszakkal krisztianizálni). A második iszlám az eretnek szúfizmus, amit Boulad a saját „gyengéjének” nevez, és csodának tartja, ami tekintve, hogy maga is misztikus, nem meglepő, ez is szövetségesünk. Boulad később leszögezi, hogy szerinte a párbeszéd sikeres útja a misztika lehet a kereszténység és az iszlám közt.
A harmadik a népies iszlám, ami szokásgyűjtemény, alapvetően toleráns, de könnyen átbillen intoleranciába, amit mutat az előző 30 év is. „A nyilvános terek elfoglalása inkább hivalkodás, mint istendícséret. (…) E jelek szimbolikáját Franciaország nagyon is jól megértette, és hozott is törvényt a visszaszorításukra” – írja Boulad, aki szerint a fejkendő viselése sem szemérmesség kérdése, hanem politikai állásfoglalás. A visszahúzódás-kilépés kettőssége a keresztények közt is megvan, a helybeni keresztények úgy gondolják: nincs okuk mentegetőzni a létük miatt, arabok, a kelet a hazájuk, ezért igenis, ki merik nyilvánosan fejezni a hitüket, hiszen arrafelé a vallás nem csupán magánügy. Ahol ők nincsenek ott, ott lesznek a muzulmánok, akik minden teret elfoglalnak, mivel „az iszlám totális rendszer”, amit a nyugat még nem értett meg.
A negyedik a hivatalos, ortodox iszlám, itt csak Korán van, Szunna és saría. Amikor egy kongresszuson, ahol ennek képviselői is jelen voltak, Boulad felemelte szavát a vallásszabadságért, az ortodox iszlám teológusai felszisszentek: mit akarnak még többet a keresztények, amikor szabadon felvehetik az iszlámot? Az 5. és 6. iszlám a politikai vagy radikális iszlám két áramlata, akik kisebbségben vannak, de ugye, a kisebbségek alakítják a történelmet… van egy mérsékelt irányzata, a lassú térnyerés preferálói, és van az erőszakos. Mindkét áramlat célja: rövid távon a saría alapján élő teokratikus államok, hosszú távon meg a globális umma. Lehetséges-e a párbeszéd ezzel? Nem.
Kapcsolódó cikk: Mandiner: A dzsihád itt történik
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
