„Én seregem és én népem,
Szeretlek én mindenképpen.
Hogyha szaladsz üzőn s üzten,
Megrajonglak buta tüzben.
Fájsz, hogy így vagy, fáj, hogy látlak
A Sors bús uszitottjának.”
(Ady Endre: Kétkedő, magyar lelkem, 1915)
„Hullarablók lettünk! A legpocsékabb nemzet!”
(Gróf Teleki Pál búcsúlevele, 1941)
Bármilyen hihetetlen, de időnként egy konzervatívval is megesik, hogy kilép otthonos szivarszalonjából, és szétnéz ebben az alantas, brutális külvilágban. Ilyenkor a legkülönfélébb dolgok esnek meg vele: szélsőséges esetben még az is megtörténhet, hogy véletlenül egy eldobott Népszabadságot szúr fel sétapálcájára a lézengő ködlovag. Ez történt a velem is a minap. Így aztán elhatároztam, hogy ennek nyomán én is letudom a kötelező debreczenizős cikket, ha már Tokfalvi annyira emlegeti a debreczenizés kötelező körét.
Találtam is a felnyársalt lapban egy cikket, ami kísérletet tett arra, hogy felülemelkedjen mindenféle napi, csip-csup csetepatén. Látszott ez már abból, hogy egy Zrínyi-idézettel indult, és hogy maga Debreczeni József, a haladók körének házikonzervatívja írta. Persze: tudom én, hogy DeJó konzervatív mivoltát csak MSZP-gyűlésnek és Charta-konferenciának álcázott munkásőr-találkozókon lehet sikeresen kommunikálni, mert a politikai férfiszerelem honi legnagyobbja már rég beállt a közpénzért csücsörítő hasznos idióták végtelennek tetsző sorába, és ez le is jön minden írásából. Ám mégis fontos itt ez a kitétel, ugyanis a közíró egy valódi konzervatív érzeményt pendít meg dolgozatában, jelesül a hazaszeretetet.
Az írás túl kíván menni azon az ezerszer megrágott és megemésztett gumicsonton, miszerint a magyar kétféleképp szeretheti a hazáját: ostorozva, vagy dicsérve. Progresszív uraméknál ugye előbbi az őszinte és igazi, utóbbi pedig az árvalányhajas, vagy legalábbis önáltató. Az elmaradott jobboldalon meg ez úgy nézne ki, hogy a korholó hazaszeretet az közönséges hazaárulás, a mindig, minden körülmények között magasba emelt haza pedig a patriotizmus alapkelléke. Debreczeni nem ott megy tovább, hogy Zrínyi Miklós 350 éves gondolatainak modernitását szembe állítja Orbán Viktor két éves mondatainak porosságával – erre egy közönséges, flekkdíjas Népszava-tollnok is jó, nem kell ehhez ekkora nagyágyú, meg hétvégi melléklet.
Hanem felbukkan a cikkben egy Fleck Zoltán (ajaj) által ajánlott, a Galamus-csoport weboldalán is olvasható (ajajaj) tanulmány, amely számokkal igazolja (igazi balliberális itt mennybe megy, de legalábbis ejakulál) hogy mi, magyarok aztán tényleg egy szinten vagyunk az olyan barbár és kutyaevő népségekkel, mint az oroszok, az ukránok és a bolgárok. Az Orbán-Zrínyi-tengelyt és mucsaiságunk mérhetőségét egy Bibó-idézet köti össze, mintegy bizonyítékául annak, hogy mi, magyarok megérdemeljük ezt az önámító, fennhéjazó populistát, akit Orbán Viktor néven ismer széles e világ.
Most nem állok le vitázni a történelem tanár úrral azon, hogy miért vagyunk mi, magyarok ilyen kündüfixált népség, ha egyáltalán, meg azon se, hogy per pillanat miért akarunk erősebb gazdaságot, mint jó demokráciát. Csak elmorfondírozok egy pillanatra azon, hogy milyen lenne az, ha egy felelős vezető, egy miniszterelnök ilyen ostorozva, korholva, mondjuk úgy, adysan szeretné a hazáját. Ja de bocsánat, ehhez nem fantázia kell, hanem emlékezet: volt már ilyen kormányfőnk. Aki szenvedélyesen szerette Magyarországot minden tétovaságával együtt. Ferenc, hát persze, ki más. Vegyük egy korábbi blogbejegyzését, és nézzük meg, hogy szerinte milyen egy sikeres ország.
„Úgy emlékszik valaki, hogy hidakat bombáztunk le, vagy éppen fordítva, építettünk hidakat Budapesten, Dunaújvárosban vagy Kőröshegynél? Mi van az évente felépített több tízezer lakással, a bekötött internetkapcsolatok százezreivel, az üdülési csekkel újra nyaralók tömegeivel?
Háborús bombázásban épült volna fel a debreceni szívcentrum, lenne új főtere Vácnak, épülne a 4-es metró? Háborúban nőtt volna tekintélyes nemzetközi céggé az OTP vagy a MOL, ropogó fegyverek zajában koncertezett volna életében először Magyarországon Leonard Cohen, vagy jelentkeztek új könyvvel nemzetközi hírnévnek örvendő íróink: Esterházy, Nádas, Spiró, vagy éppen Závada, Parti-Nagy és Darvasi László?”
Felhívnám a figyelmet, hogy az internetkapcsolatokkal átszőtt gyurcsányi álom ugyanolyan reformellenes össztűzben jött létre, mint ahogyan Rákosi Mátyás is kilencmillió fasisztával építette újjá és szocialistává Magyarországot. De ez most mindegy, mert a lényeg az, hogy aki szerint ennyi elég az ország üdvösségéhez, az nem felelős politikus, hanem helytartó. Nem a bogári értelemben vett globalobölléreknek, hanem egy olyan haladó eszményképnek a helytartója, ami nyilvánvaló, hogy soha nem jön el. A lázálom aktuális neve ugyanúgy lehet a Szovjetunió, vagy az EU, az is teljesen mindegy, hogy egészen más értékeket fogalmaznak meg, viszonyulni még lehet hozzá ugyanazzal a szolgalelkű aparatcsikhűséggel. Ezért nem mennek ők sehová. Persze be van csomagolva a bőrönd, de amíg egy filozófus nem tud rendes angolsággal figyelmeztetni a lopakodó fasizmusra, addig nem tudnak vele mit kezdeni külföldön. Ők várnak, hogy ha egyszer bekövetkezik a világforradalom, akarom mondani, kitör a modernitás, akkor ők legyenek az egyenlőbbek a progresszív Kánaánban.
Nem tisztem feloldani Debreczeni ellentmondását Gyurcsánynak, miszerint ha valóban a modernitás ül tort a háborús pusztítás helyett, akkor hogy lehet tudományosan megalapozott az, hogy egy Horthy-pótlót választunk meg magunknak. Ez majd nyilván megjelenik valahogyan a Táncsics Alapítvány év végi elszámolásában.
Azt viszont leszögezném, ácskapoccsal méghozzá, hogy megválasztott vezető nem szeretheti ostorozva, adysan a hazáját. Annyira igen, de úgy nem. Mert hát kit is ostorozzon? Aki rá szavazott? Vagy azt, aki nem? Demokrácia az még, tessék mondani? Hagyjuk is ezt az egészet, mivel ha ez megvalósul, azt a legjobb esetben is felvilágosult abszolutizmusnak hívják. Azt pedig ez a renitenskedő kurucnépség nagyon nem szereti. De rendben, legyen: megközelíthetjük ezt a kérdést Nyugat-Európa felől is. Még Tony Blair, a nagy példakép is előbb esett neki saját pártjának és megcsontosodott dogmáinak, hogy az évtizedes tory-uralom után létrehozzon egy olyan baloldalt, amelyik újra tud sáfárkodni azzal a gondolattal, hogy „van olyan, hogy társadalom”. Mondom: a pártjának és nem az országának zuhant neki. A mi baloldalunk még mindig 1918-at ír. Aztán egy talán nevetségesnek tűnő, de szerintem igenis jellemző példa. Münchenben kétszáz éve van Oktoberfest és húsz éve szocdem polgármester. És ez a jóember (ok, vörös mellényben) minden évben lederhosenben, azaz népviseletben veri csapra az első hordó sört. (Igen: én is Demszkyre gondoltam, és mégis ez jutott az eszembe.)
Szóval a vezetők hazaszeretete már csak ilyen ósdi, hagyományos izé. Hősökről tépik a szájukat, meg régi időkről, meg azok dicsőségéről, mert elemi érdekük, hogy egységet teremtsenek. Ha pedig ezt az egységet rosszra használják, mert mondjuk nem a hazaszeretet vezérli őket, akkor ott az értelmiség, hogy ostorozzon: a rossz vezetőt és mögé birkamód besorolókat, a hazát, ha úgy tetszik.
És persze nem kímélheti a rossz vezető térde körül csaholó értelmiséget se.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
