Mivel az alkotmánybírókat a népszuverenitás kizárólagos letéteményese, a parlament választotta, s mivel a nép négyévenként ugyan lecserél(het)i a képviselőket, de a törvényhozó hatalom ettől még nem szűnik meg, ezért az adott országgyűlés által megválasztott alkotmánybírók demokratikus legitimitása éppolyan kifogástalan, mint a négy évre választott képviselőké.
Balázs Zoltán írása
Nem számít sokat, igazából semmit sem, hogy a magyar országgyűlésben vagy bizottságaiban milyen érvek hangzanak el akár pro, akár kontra. Nem nagyon várható, sőt igazából egyáltalán nem várható, hogy az alkotmánnyal és alkotmánybírósággal kapcsolatos vitában kormánypárti képviselő vagy miniszter akár csak a látszatát is kelteni kívánja annak, hogy elvi kifogásai vannak Lázár János hajmeresztő és siralmas logikájú javaslataival szemben.
Ezekről különben nyilvánvalóan föl sem tételezhető, hogy különösebb érdemi közük volna egy amúgy századrangú és -jelentőségű fiatal politikushoz, akiről egyelőre még semmi fontosat nem jegyzett föl a magyar történelem, s aki éppen ezért valószínűleg föl sem fogja, mennyire tragikomikus hatást kelt, amikor a jogállam elégséges mértékű megszilárdulásáról, úgy húsz év távlatát mintegy egybefogva, éppen ő nyilatkozik. Az már nem annyira tragikomikus, inkább tragikus, hogy a miniszterelnök sem kívánt megjegyzést fűzni ehhez a megállapításhoz, az elmúlt napokban hangsúlyozottan a parlamenten kívülről üzent, Brüsszelből, Kínából, Montenegróból, a fürdőkádból, akárhonnan, hogy quod dixi, dixi, a szöveg marad, vesszőhibástul, a parlamenti szócséplésre meg van három napotok, szóljatok, ha vége. Igaz, e tragikus vonásokat sikeresen és szerencsésen enyhítette egy várbeli komédiás föllépése, akinek politikai igazodási technikája már most annyira kifinomult, hogy az külön elnevezést érdemelne (hasonlóan, mondjuk, a gerrymanderinghez).
Mondom, az ebben a felfogásban színpadra állított parlamenti vitában föl sem tételezhető, hogy itt érveknek és valódi, a témához illő távlatú megfontolásoknak bármi súlyuk vagy jelentőségük lehet. Mindazonáltal elhangzani azért elhangzanak, mint ahogy komédiában is van halál és pusztulás, meg tragédiában is van nevetés és öröm. Hát tegyünk úgy egy pillanatra, legalább a magunk szórakoztatására, mintha a fölvetődő, komoly országban fajsúlyosnak számító érvek és megfontolások ebben a nagyon lájtos és gyerekes, ezért örökké vesztes országban is számítanának. Más szóval temessük el az alkotmányt úgy, ahogyan azt egy komoly országban megérdemelné. Mondom, legalább szórakozásból.
Az alkotmányjogi szempontokat nagyjából ismerjük. Tudjuk, hogy az alkotmánybíróság dönthet úgy, hogy az alkotmányváltoztatások alkotmányosságát, korábbi gyakorlatától eltérően, mégis vizsgálja majd. Tudjuk, hogy az alkotmánybíróságról szóló törvény alkotmányosságát is vizsgálhatja az alkotmánybíróság. Tudjuk, hogy egy olyan megfogalmazás, amely átvenné az alkotmány szövegét, amely szerint „a költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről és illetékekről, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények tartalmáról” nem lehet népszavazni, jövő héttől meg alkotmánybírósághoz fordulni, minden további nélkül megtámadhatóvá tesz az alkotmánybíróság előtt egy olyan költségvetési törvényt, amely például az aktuális költségvetésbe csatornázza a magán-nyugdíjpénztárakba szánt befizetéseket, hiszen egy ilyen rendelkezés, tekintet nélkül arra, hogy a költségvetési törvénybe illesztik, vitatható módon tartozik a költségvetési törvény „tartalmához.” Sőt azt is tudjuk, hogy államosított vagy elvont vagyont, megtakarítást rendes bíróságokon is vissza lehet perelni; ágazati különadókat vélhetően szintén meg lehet támadni ilyen módon. Az, hogy a bíróságok nem ítélkezhetnek az alkotmány alapján, inkább csak egy lehetséges jogelméleti álláspont, s már a gyakorlat sem támasztja alá.
Az alkotmányjogi szempontok tehát önmagukban is fölvetnek egy sereg érdekes kérdést, számomra azonban itt és most más szempontból érdekesek: tegyük föl, hogy az alkotmánybíróság veszi a politikai bátorságot (micsoda szempont!) és a jelzett mód(ok)on ellenszegül a kormánypárti akaratnak – nos, ez elég cifra politikai és közjogi helyzetet idézne elő, legalábbis egy új, ennek következtében vélhetően alkotmánybíróság nélküli alkotmány elfogadásáig (ami viszont még keleti viszonylatban is föltűnést keltő fejlemény lenne). Mivel az alkotmánybírókat a népszuverenitás kizárólagos letéteményese, a parlament választotta, s mivel a nép négyévenként ugyan lecserél(het)i a képviselőket, de a törvényhozó hatalom ettől még nem szűnik meg, ezért az adott országgyűlés által megválasztott alkotmánybírók demokratikus legitimitása éppolyan kifogástalan, mint a négy évre választott képviselőké. Így olyan patthelyzet alakulna ki, amelynek feloldására nincsen semmiféle szabály. Ez a helyzet mindkét felet cselekvőképtelenné tenné, hiszen a kölcsönös kiátkozáson kívül egyéb eszköz nem állna rendelkezésükre akaratuk érvényesítéséhez. Amikor szeptember 16-án a Konzervatóriumon megjelent írásomban a kétharmados kormányzás nehézségeit próbáltam meg vázolni, pontosan egy ilyen végkifejletre céloztam, igaz, akkor még konkrét példa hiányában. A fene se gondolta, hogy két hónapot sem kell várni arra, hogy egy ilyen példa ennyire határozott körvonalakat öltsön. De legalább a sejtés helyes volt. Sivár vigasz.
Menjünk tovább. Mértékadó hivatkozásnak látszik az az érv, hogy a társadalom erkölcsi elvárásai és az alkotmányos szabályok ütközése esetén az előbbieket illeti a prioritás. Föltéve, hogy az erkölcsi előírásoknak tényleg csak a szabályok megváltoztatásával lehetne érvényt szerezni (ami kultúrországban természetesen bizonyítandó állítás lenne), még akkor is el kéne gondolkodni azon, hogy miféle erkölcsi elvárásokról is beszélünk, s azok miféle konfliktusban állnak is a (jog)szabályokkal. Úgy elvben persze ki tagadhatná, hogy a jog vagy a szabályok nem feltétlenül tükrözik a társadalom többségének aktuális erkölcsi elvárásait vagy preferenciáit? (Magyarországon minden bizonnyal lelkes többség támogatná a halálbüntetést, mégpedig önzetlen, erkölcsi okokból!)
De úgy konkrétan a helyzet mindig homályosabb. Az igazságtalanul szerzett és közpénzből kifizetett jövedelem elvonandó – rendben. Ám mivel ehhez nem is kéne szabályt módosítani, csak a meglévőket alkalmazni, a példa eleve nem jó. Találjunk jobb példát. Tegyük föl, hogy az (lenne) „az” elvárás, hogy politikai munkáért semmilyen honorárium ne járjon! Biztos, hogy ezt azon melegében és nyersen át kéne ültetni törvénybe? Nem kellene megfontolni további erkölcsi szempontokat is? Például, hogy így a kisjövedelmű, függő helyzetű ember elől a politikai pálya de facto lezárul, ami erkölcsileg szintén megkérdőjelezhető? Egyáltalán: nem lehetséges, hogy a jogszabályok – hacsak nem közvetlenül valamilyen erkölcsi rosszat írnak elő, lásd a nürnbergi törvényeket – mindig és szükségképpen valamilyen morális kompromisszumot képviselnek, amelyek természetükből adódóan mindig megakadályozzák valamelyik erkölcsi elv maradéktalan érvényesülését, de rendszerint egy másik elv részleges figyelembe vétele miatt? Ha ez így van, akkor azt kell mondanunk, hogy a szabályoknak persze változniuk kell, éspedig éppen azért, mert az erkölcsi elvárások is változnak, de nem azért, mert az egyik oldalon vannak a szabályok, a másikon a morális elvárások, s ezek ütköznek egymással.
A másik, a valódi adu ásznak szánt érv úgy szól, hogy a (kétharmados) többségnek mindig igaza van. Ez a demokratikus rend alfája és ómegája. A kétharmados többség egyszerűen annyit jelent, hogy a vele rendelkező politikai erő bármit megtehet, legföljebb természeti vagy külső akadályai lehetnek. Tetszése szerint módosíthatja az alkotmányt és a nagyszámú kétharmados törvényt, megváltoztathatja az államformát, ha célszerűnek véli, nem tart választásokat 2014-ben, kiléphet az Unióból, csatlakozhat Kínához. Képviseleti demokrácia lévén mindehhez semmilyen indoklást nem kell fűznie (ami a parlamentben most történik, az ezt kitűnően illusztrálja is). A népszuverenitás korlátlan birtokában az általános akarat konkrét tartalmát semmi sem határozza meg, ahogy Rousseau írja: „az általános akarat mindig az igazság pártján van és mindig a köz hasznára törekszik.” Ez az érv éppen ezért más, mint az előbbi: nincs szükség semmilyen, így morális indoklásra sem. Másképpen fogalmazva: bár adható erkölcsi igazolás is az adott döntéshez, a valódi igazolás egyszerűen az akarat.
Mivel azonban sok ezer éves tapasztalat – legalábbis a nyugati féltekén –, hogy az az érv, hogy „azért, mert így akarom,” ritkán népszerű (legföljebb az elragadtatott hívek körében), s így hosszú távú kormányzáshoz elégtelen, ezért rendszerint a kormányzat igyekszik elfogadhatónak látszó tartalmi érveket is találni. A kérdés csak az, hogy mennyire lóg ki a lóláb. Ha nagyon, eljuthatunk abba a helyzetbe, amelyet John Locke így jellemzett: „ki legyen a bírája annak, hogy az uralkodó vagy a törvényhozók a beléjük vetett bizalommal ellentétesen cselekszenek-e? (…) Azt felelem erre: a nép lesz a bíró. (…) Ezenkívül az a kérdés, hogy ki legyen a bíró, nem jelentheti azt, hogy egyáltalán nincs bíró. Mert ahol nincs földi igazságszolgáltatás, (…) ott Isten a bíró a mennyben: egyedül ő a jog bírája. De miként minden más esetben, ebben az esetben is mindenki maga dönti el, hogy egy másik ember hadiállapotba helyezte-e magát vele, és hogy folyamodjon-e a legfőbb bíróhoz, miként Jefta tette” (eredeti kiemelések, 2. értekezés a polgári kormányzatról). Azaz a korlátlan akarat korlátlanul szembefordulhat a néppel. Ám a voluntarizmus voluntarizmust szül. Ha a kormányra nem vonatkozik semmilyen korlát, rám ugyan miért vonatkozna?
Éppen ezért van abban valami félelmetes, amikor a bevezetőben emlegetett úr képes azt a mondatot kiejteni, hogy az alkotmányosság és a demokrácia szembekerülhet egymással. Ez a mondat ugyanis az ismert kontextusban azt jelenti, hogy a kormányzati politikai akarat számára legföljebb szempont, de nem korlát a köztársaság alapító okirata és legfőbb szabálykönyve, a hozzátartozó döntésekkel és értelmezésekkel együtt. Csakhogy ezek mind-mind legitim, tehát végső soron a népszuverenitásból, azaz az általános akaratból származó döntések, így demokratikusságuk kétségbevonása magának a demokráciának a – remélhetőleg akaratlan – megkérdőjelezését is jelentik. Más szóval egy demokratikus politikai rend alkotmánya definíció szerint nem állhat szemben a demokráciával, föltéve, hogy a demokráciát politikai rendnek és nem zsarnokságnak tekintjük.
Mindazt, amit az alkotmány, az alkotmányos hagyomány, az alkotmányértelmezések együttese tartalmaz, ugyanúgy az általános akarat alkotta meg és tartja fönn. Annak, aki az aktuálisan összeszámolt szavazatok alapján az alkotmányosságot félresöpörhető értéknek tekinti – ezt Rousseau, egyébként nagyon ravaszul, közakaratnak hívja, s megkülönbözteti az általános akarattól –, el kell számolnia azok előtt is, akik ezt az alkotmányt megalkották és használják: igazodnak hozzá és engedelmeskednek neki, közvetlenül vagy közvetve, azaz elfogadva, hogy a törvények is alkotmányosak. Ezért ha az alkotmányról akarunk vitázni, akkor az aktuális parlamenti kétharmad mögött álló szavazatszámok mellett igenis tekintetbe kell venni azt az ötmillió szavazót is, aki a jelenlegi alkotmány keretei között kíván élni; helyesebben nem volt módja kifejezésre juttatnia esetleges ellentétes álláspontját, mivel erre vonatkozó kérdéseket nem tettek föl neki.
Megöregedett már ez az alkotmány, s el is fáradt – mondotta valahogy így egy Fontos Politikus, majd ebből arra következtetett, hogy le kéne már cserélni. Én azért megkérdezném a presbiter urat, mit szólna, ha egy karcagi atyafi a Szentírást nevezné öregnek, fáradtnak, ergo lecserélendőnek. És hát valljuk meg őszintén, a magyar nép is elég régi már, azaz öreg…
No de mindegy, ha meg kell halni, akkor meg kell halni. Öreg, fáradt, csúnya az alkotmány, haldoklik szegény, maholnap temetjük. Hát – temessük el. De tegyük meg szépen, úgy, ahogy komoly országokban szokás. Nyugodjék békében.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
