„Uraim! kimondom, mikép érzem annak természetes igazságát,
hogy a magyar nemzet hivatva van a szabad német nemzettel
és a német nemzet hivatva van a szabad magyar nemzettel
szoros barátságos viszonyban élni és együtt állani őrt a nyugati civilisatio fölött.”
(Kossuth, Megajánlási beszéd, 1848. július 11.)
A 45 év megosztottság után újra egyesülő Németország október harmadikán húsz éves születésnapját ünnepli. 1989. október 7-én, az NDK fennállásának negyvenéves (s egyben utolsónak bizonyult) évfordulóját a régi porosz és a szovjet mintákat egyszerre utánzó katonai parádéval ünnepelték meg. Egy évvel később már nem volt NDK.
Antall György írása
A német egység létrejötte a hidegháborúnak az oroszok által történő elveszítése és a vasfüggöny leomlása után már csak idő kérdése volt. 1989 őszén maguk a német politikusok is hosszabb átmenetben, egy jó pár évig tovább élő NDK-ban és egy talán semlegessé váló NSZK-ban gondolkodhattak, de a felgyorsuló történelem és egy nagyon erős, egyben patrióta német kancellár, Helmut Kohl 11 hónap alatt újra megteremtette a német egységet.
Az új német egységnek nem örült mindenki. A legtöbb angol, köztük Margaret Thatcher kormányfő úgy vélekedett, hogy „a németek vagy a lábaidnál vagy a torkodnál vannak”, vagyis vagy megalázkodnak előtted, vagy meg akarnak fojtani. Mitterand a franciák európai vezető szerepét féltette az egységes német államtól, Gorbacsov pedig – menteni a még menthetőt – egy semleges, a NATO-tagságot feladó Németországról ábrándozott. A vitát – rá nagyon jellemző módon – Bush elnök morális alapon döntötte el: nem vitathatja el senki azt a jogot a németektől, ami minden más nemzetet megillet, vagyis hogy egységes hazában élhessenek.
A német egységgel Európa közepén új erős középhatalom, az európai egységesülés politikai és az európai térség meghatározó gazdasági motorja jött létre. A német egység ára azonban, elsősorban pedig a szövetségi államra nehezedő költsége felmérhetetlenül nagynak bizonyult. Az egykori NDK gazdasága csak a blokkon belül, az élenjáró szovjet és bolgár mintához képest volt fejlett, az ország nyugati feléhez képest a lemaradás – technológiában, infrastruktúrában s elsősorban az emberi tőkében – az egyesülés után lett drámaian nyilvánvaló. Nemcsak az NDK iparának zászlóshajói tűntek el egy-két év alatt ugyanúgy, ahogy a magyar ipar 1990 előtti bástyái is megsemmisültek, hanem a kelet-német munkaerő is – tartományi kormányfőtől egészen a gyári művezetőig – lényegében használhatatlannak bizonyult. A két németség közötti szakadék is rettenetesen mély lett a szétszakítottság 45 éve alatt. A nyugati Németország sokkal kozmopolitább, amerikaiasabb lett, szokásokban, nyelvhasználatban, világszemléletben, s a hagyományos német világ, persze megnyomorítva, s bezártan, mint egy befőttes üvegben, inkább az egykori NDK-ban élt tovább.
A magyar átalakulásnak saját erőből, lényegében külső finanszírozás nélkül, hatalmas adósságszolgálat mellett kellett végbe mennie, míg az egykori NDK-t a szövetségi állam szanálta. A magyarok így akár büszkék is lehetnének a saját teljesítményükre, de leginkább csak elégedetlenkednek ugyanúgy, ahogy az egykori kelet-németek is sokszor nosztalgiával gondolnak az NDK világára. Hiába, az emberek hálátlanok, az emlékezet pedig a legrettenetesebb múltat is megszépíti.
A bonni Németország az amerikaiak legszilárdabb és legerősebb szövetségese volt Európában, az újra berlini Németország érthetően keres új utakat, és már nem csak Washingtonra, hanem Moszkvára is tekint. A német kormány az ország energiaellátásának biztonsága miatt, a német nagyvállalatok meg a nagy és a magas olajbevételek következtében fizetőképes orosz piac miatt fonják egyre szorosabbra kapcsolataikat az oroszokkal. De az oroszok iránti baráti érzések nemcsak a politika és a gazdaság irányítóit fogták el, hanem a német embereket is. Mintha nem lett volna orosz megszállás alatt az ország kétötöde, mintha nem került volna iszonyatos pénzbe annak a felzárkóztatása, és mintha nem az amerikaiak mentették volna meg a németeket először saját maguktól, majd az ország nagyobbik részét az oroszoktól. Sokszor hallani amúgy intelligensnek tűnő németektől az oroszokat és az amerikaiakat teljesen egyformának tekintő szövegeket, akik az egyszerű kérdést, hogy akkor miért az oroszok emigrálnak Amerikába, s miért nem az amerikaiak Oroszországba, „fujj, demagóg” legyintéssel igyekszenek elintézni.
A történelem nem ismétli önmagát, de mintha sem a népek, sem pedig a vezetőik nem tanulnának a történelem hibáiból. A közép- és kelet-európai népek történelmi emlékezete valamivel jobb, s a nagy német-orosz barátkozás láttán egyesek már újabb Rapallót vagy Molotov–Ribbentropp-paktumot sejtenek a háttérben. Remélem, még nem tartunk ott, bár vannak aggasztó jelek. A németek bátor katonák, kiváló mérnökök, precíz szakmunkások és nagyszerű muzsikusok tudnak lenni, de a politikai judícium kórosan hiányzik az erényeik közül. A fellengzős arrogancia, az elvtelen megalkuvás és a bonyolult kombinálás helyettesíti sokszor az önérdekek olyan józan felismerését, amiben az angolok olyan nagyszerűek. (Kossuth: „Azonban arról meg lehetünk győződve, hogy az angol ott és annyira s addig fog bennünket pártolni, mennyiben egyszersmind saját érdeke fogja megkivánni.”)
Az újra egységes Németország azonban súlyos problémákkal küzd. A népszaporulat lassan ötven éve az egyik legalacsonyabb a nyugati világban, és a modernitás mára szinte teljesen felemésztette azokat az alapokat, amelyekre a 19. századi német sikerek és az 1945 utáni német újjászületés csodája épülhetett. A német munka és szorgalom már rég nem az, ami akár csak 40-50 éve volt, s a nácizmus miatti nemzeti szégyenérzet, amit persze sokan jó alaposan kihasználnak, szétmállasztotta a német társadalom összetartó lelki csavarjait is, az önérzetet, az önbecsülést és a saját küldetéstudatot: azt, hogy a német nép valamivégre ott van a világban. A kortárs német baloldal, valamint a szinte kizárólag baloldali értelmiség persze boldog, „Bundesrepublik” (szövetségi köztársaság) helyett „Buntesrepublik”-ot (kb. tarka köztársaság) álmodik, és a Nyugat Európát alapjaiban fenyegető afrikai és ázsiai, jórészt muzulmán bevándorlást is mint egy új, nem-német Németország megalapozását üdvözli.
A magyarok viszonya a németekhez mindig is ambivalens volt. A német kultúra számunkra a nyugati civilizáció legfőbb közvetítője. Jóformán minden társadalmi szokás, ami nálunk „nyugati”, az a németek, a hazai német polgárság és persze elsősorban az Ausztriának nevezett német területek közvetítésével érkezett hozzánk. Így érthető az a rengeteg illúzió, ami a magyarokban a németekkel, a magyarok iránti német szimpátiával kapcsolatban fennállt. Németország azonban nemcsak a kultúra és a civilizáció forrása volt számunkra, hanem hódító, megszálló hatalom, kellemetlen, ám kényszerű szövetséges, amelynek kalandor politikája harminc éven belül két világháborús vereségbe sodorta országunkat. Kevés olyan halálos illúzió van a magyarok között, mint a Rajnán túli nyugattal szembeni kizárólagos német orientáció. (S akkor még nem is szóltam a „Jobb lett volna-e nekünk, ha a németek győznek a második világháborúban” kérdésről, illetve az egyesek által arra adott hibás „igen” válaszról. Jó, ha mindenki tisztában van vele: a náci Németország győzelme hazánk számára már néhány éves távlaton belül is a teljes megsemmisítést, a magyar lakosság tömeges kitelepítését hozta volna, nem a Hortobágyra, hanem az orosz síkságra.)
A magyar történelemnek azok voltak a sikeres korszakai, amikor a földrajzi helyzet adottságai mellett a magyar állam kapcsolatai átnyúltak a közvetlen német szomszédságon, s azok voltak a tragikus végű korszakok, amikor országunk szekerét csak a németekhez kötöttük, s ami olykor fontosabb, amikor a magyarok csak a németekre tekintettek, s nem figyeltek arra, hogy mi történik a Rajnán, és főleg pedig az óceánon túl.
Az újra egyesült Németországgal sem más a teendőnk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
