Károlyi Mihály amolyan origónak számított. Nem illett igazán támadni, legalábbis nyilvánosan. Mégiscsak ő volt az első modern magyar köztársaság létrehozója, a demokratikus Magyarország megálmodója, aki az avitt struktúrák helyére modern, haladó szellemű Köztársaságot képzelt el, amelynek megvalósulása jelenleg is folyamatba van téve a Harmadik Köztársaság idején. Bátor, elkötelezett politikusnak mondták, hiszen személyesen kezdte el földjeinek szétosztását. Tragikus hős, akit elsodortak az események, a jogos igényeiken túlmutató mohósággal közeledő szomszédok és az antant figyelmetlensége, na meg persze a szélsőségesek.
Nemrég neves történészek védték meg a szélsőjobboldal támadásaitól. Világosan bebizonyították, hogy nem volt hazaáruló, hiszen amúgy sem lett volna mit tenni. Trianont a történelmi szükségszerűség diktálta. Károlyi pedig, bár tisztességes volt, nem rendelkezett különleges képességekkel, s még csak nagy formátumú politikusnak sem nevezhető és egyébként is kudarcot vallott.
Nem tudom, érezhető-e az elmozdulás az eddigiekhez képest. Most már az a legnagyobb erénye, hogy nem hazaáruló. Ez, bárhogyan is nézzük, nagyon kevés érv ahhoz, hogy egy kurdarcos politikusnak szobra legyen. Ugyanakkor a szobor ott van, tehát a kérdés az, hogy a marxista történelemírás évtizedei után – ez az irányzat egyébként messze túlélte a rendszerváltást – Károlyi szerepét újra kell-e értelmezni a nyilvánosság előtt, esetlegesen figyelembe véve kortárs ellenfelei érveit is. Ebből a szempontból tehát teljesen félrevisz a túldramatizált kérdés, hogy hazaáruló volt-e vagy sem. Lehetett nem hazaáruló is, és ezzel együtt a szobrának nincs keresnivalója a köztereken, pláne nem a Parlament mellett. Kit érdekel, hogy tisztességes volt-e, ha munkássága megérdemli a damnatio memoriae-t?
A kérdés jobbikos felvetése is ugyanilyen félrevezető, hiszen a helycsere több szempontból is problémás – Tisza István, bár kifejezetten nagy formátumú politikus volt, a történelmi Magyarországgal együtt bukott el. Egy ilyen szoborcsere több kárt csinálna, mint hasznot, bűn lenne adukat dobálni másoknak. Így a kérdés egyszerűen ennyi: maradjon-e Károlyi szobra közterületen? Ennek eldöntéséhez aligha kell évekig tartó történészi vitákat folytatni, bőven elég kinyitni a
Wikipédiát. Ebből a szócikkből minden lejön, csak az nem, hogy Károlyi szobra megérdemelné a maradást. De ez még nagyon enyhén megfogalmazott szöveg, szó sincs benne elhíresült cinikus mondásáról („Magyarország minél kisebb, én annál nagyobb leszek”) és a Komintern féleszű bábjaként véghezvitt szerepéről. Az pedig, hogy 1918-ban egy jelentős területi kármentés lehetséges volt, amelyet Károlyi kifejezetten akadályozott, nem vitatható.
Károlyi Mihály a politikai kretenizmus és a destrukció képviselője volt. Nem csak az 1918-19-es „forradalmakért” és a trianoni békéért visel jelentős, bár messze nem kizárólagos felelősséget, hanem sokkal inkább az odavezető út éveiért is. Mert kicsi lenni. Ebből a szempontból sikeresnek is tekinthető: sikeresen szétverte a történelmi Magyarországot, bár nem teljesen úgy, ahogy elképzelte. Nem tört ki a világbéke, és a szomszédos népek se ölelték keblükre a törleszkedő magatartást tanúsító kormányzatot. A társadalmi restaurációra viszont nagyon gyorsan sor került, s a hosszú távú baloldali fordulatra csak két és fél évtized múlva a szovjet megszálló erők tudták rábírni a haladással makacsul szembehelyezkedő népséget.
Károlyi szobra annak állít emléket, hogy felmosták velünk a padlót. Ez a szobor a magyar szégyen jelképe. Amíg a szobor áll, ott lesz a levegőben Franchet d’Esperay kérdése: Önök ilyen mélyre süllyedtek? A szobor nem maradhat a helyén.
