A budapesti 23. választókerület második forduló előtt áll. Bár a fideszes László Tamás több, mint 48%-kal toronymagas esélyese a mandátumnak, a szocialista dr Hetyei László is mindent bevet, ami bevethető. Néhány hete (!) buzgó látogatójává vált a nemrég fölszentelt újpalotai templomnak, s úgy vélte célirányosnak, hogy a miséken szorgalmasan áldozik is. Háttérként tudni kell, hogy a kerület jelenlegi szocialista polgármestere is egészen kiváló kapcsolatokat ápol az egyházakkal: a templom telkét is a szocialista többségű önkormányzat döntéséből kapta az egyház használatba; persze másik oldalról nézve ezzel a hatalmas és természetesen templom nélkül épített újpalotai lakótelep katolikus híveinek teljesen jogos igényét vették csak figyelembe. Mindenesetre a joviális polgármesteri egyházpolitika önmagában dicséretes, de egy takaros pártállami karrier után a hívek gyomra az ilyen buzgólkodásoktól hajlamos kissé fölfordulni.
A szocialista képviselőjelölt tehát, mondhatni, kitaposott egyházpolitikai ösvényen próbált elindulni, bár a mai események fényében, s főként az MSZP-közlemény azonnaliságából ítélve már azt sem tartom kizártnak, hogy kifejezetten várták a helyi egyház reakcióját. Azaz lehet, hogy színtiszta provokációról volt szó.
Balázs Zoltán írása
Az MSZP-nyilatkozat természetesen vérlázítóan szemforgató. Mindenekelőtt: a képviselőjelölt szabadon mehet misére, ahol, mint mindenkit, szívesen látják. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az érintett káplán telefonon le akarta volna beszélni Hetyei urat a megjelenésről. Az áldozás azonban valami egészen másról szól. Két dolgot kell megértenie azoknak, akik keveset tudnak a katolikus egyház vonatkozó szabályairól (mert vannak ilyenek, mint minden normális emberi közösségben).
Az egyik, hogy a katolikus hit szerint az „áldozás” - latinul „communio”, azaz közösség - az ezen a világon lehetséges legteljesebb egységet valósítja meg az Úr és az ő testét magához vevő hívő között. Már az a fogalmazás is, hogy a képviselőjelölt „nem kapott ostyát”, blaszfémikus, mert az a kovásztalan kenyér ott és akkor már nem „ostya”, hanem az Úr teste. Szentség. Ennélfogva ezt csak az veheti magához, aki erre a közösségre fölkészült, azaz teljes és tökéletes bűnbánatot tartott, ami pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy a meggyónt, s gyónása óta súlyos vétket nem követett el. Ha ez nem áll fönn, akkor Szent Pál szavai szerint az áldozás számára „ítélet”, azaz újabb súlyos vétek. Ettől az egyháznak minden körülmények között igyekeznie kell megvédenie magát az áldozni akarót - különben maga is bűnpártolóvá válna! Ha pedig valaki tudatlanságból kívánna áldozni, akkor az egyháznak attól kell óvakodnia, hogy profanizálja a szentséget.
A másik szabályhoz azt kell megérteni, hogy mióta a gyakori „communio” elterjedt (régen a hívek évente egyszer-kétszer áldoztak csupán), továbbá - főleg nagyvárosokban - egy-egy misén sok ismeretlen ember is föltűnik, egyszerűen képtelenség ellenőrizni, hogy az áldozni kívánók alkalmasak-e a szentség fogadására. A karácsonyi éjféli misék komoly lelkipásztori dilemmája ez (az évente egyszer misére járók nyilvánvalóan nem tartanak közösséget az egyházzal, így az Úr asztalához sem járulhatnának). A misét „bemutató” pap nem egyszerűen celebráns, hanem lelkipásztor, a közösség érdekeinek védője is. Ezért ha kirívó, szembeötlő visszaélésre van oka gyanakodni, megtagadhatja az áldoztatást. Semmi közöm a képviselőjelölt úr magánéletéhez, s ha elmegy három templommal arrébb, ahol senki sem ismeri, nem fogják megtagadni tőle az áldoztatást - s a lelke rajta. Ő azonban a választókerületében kívánt - mondjuk ki: botrányt kavarni -, ahol elég sokat tudnak róla, így a lelkipásztornak egyenesen kötelessége a közösséget megóvnia a megbotránkozástól, ha ez fenyeget. Az Egyesült Államokban kemény harcok után immár egységes lelkipásztori álláspont, hogy a magzatelhajtást ilyen vagy olyan okból támogató katolikus politikusoktól meg kell tagadni az áldozás lehetőségét, függetlenül attól, hogy a mise 't' időpontjában az illető politikus éppen megbánta-e, amit hirdetett. Bizonyítsa a nyilvánosság előtt, s akkor visszatérhet a közösségbe és a közösséghez. Egykor súlyos vétkek esetén hetekig, hónapokig tartó vezeklés után engedték csupán áldozni a megtévedteket. Itt is hasonló elvárást fogalmazhat meg a lelkipásztor: egy olyan személy, akinek az élete, felfogása nyitott könyv, előbb a hívő közösség előtt bizonyítsa, hogy megváltozott, amire a káplán úr minden bizonnyal már adott neki lehetőséget és ad a jövőben is. Amíg ezt nem teszi meg, a közösséget botránkoztatja meg, éspedig többszörösen (ezt hadd ne részletezzem, nem volna épületes).
Világi hívőként még egy észrevételt legyen szabadjon tennem. Úgy vélem, hogy a káplán úr igazi felelős lelkipásztorként járt el, s ezért nem volna szabad megtiltani számára, hogy álláspontját a nyilvánosság elé tárja. Őt azonban köti a püspökének tett engedelmességi fogadalom, így ha püspöke nem tartja helyesnek a nyilvánosság elé lépést, Repcsik Gyula nem fog nyilatkozni. Addig - többek között - az én dolgom elmondani, amit jóakaratú embereknek erről tudni kell.
