Idén nagy lehetőség előtt állnak a konzervatívok – mondta a rádió, értve ezalatt, hogy a politikusok egy fajtája, ami hű az ember szekuláris víziójához, győzelmet arathat egy másik fajta politikus felett, amely osztja ugyanezt az emberképet. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy bármiféle új amerikai konzervativizmus keresztény konzervativizmus lesz, ami Isten királyságát látja maga előtt, és hálás a múlt ajándékaiért, vagy egyáltalán nem lesz.
Anthony Esolen írása (Catholic World Report)
Hogy kellene kinéznie egy ilyen konzervativizmusnak? Ajánlom legalább a következőket.
A természetes kegyeletben kell gyökereznie. Iskolás gyermekeink szinte semmit nem tudnak szülőföldjük hőseiről. Alig tudnak valamit a helyről, ahol élnek, mivel napjaikat lefoglalja az iskola, a világon kívül álló, végtelen, otthontalan internet és televízió. Arra tanítják őket, hogy büszkén különböztessék meg magukat szüleik korlátolt előítéleteitől, így könnyebben magukba tudják szívni az iskola és a média korlátolt előítéleteit.
Mindennek a következménye, hogy alig van olyan polgárunk, aki büszke az otthonára, annak megőrzéséért és a következő nemzedékre való hagyományozásáért fáradozna. Ellenben gyökértelen emberek tömege nőtt fel, akiket elszigetelt az idő, minthogy sehonnan sem jönnek és sehova sem tartanak, hacsaknem oda, ahova megzabolázatlan kívánságaik vezetik őket – és akik elidegenedtek egymástól. Emlékeznünk kell rá, hogy a kegyelet azelőtt, hogy megkeresztelték volna, természetes erény volt; nagyon is mélyen emberi az, ha valaki szeret egy helyet csak azért, mert az az övé, és az, ha ápolja az emlékét azoknak, akik korábban ott éltek, és segítettek otthonát azzá tenni, ami.
El kell ismernie a különféle tekintélyeket. A libertarianizmus, attól tartok, rossz barát. Ez azt feltételezi, hogy a szabadság azt jelenti: mindent meg lehet tenni, amiben mások törvényesen nem tudnak megakadályozni. Tanulhatok hegedűn, de (Isaiah Berlin példájával élve) elpusztíthatom a méhen belüli embriót is. Ez azonban a szabadság kifacsart nézete, ami szerint a szabadság és a tekintély ellentétes egymással.
A tekintély nem a szabadság ellentéte; hanem inkább az előfeltétele. Ezt le lehet vezetni a latin etimológiából: az auctor olyasvalaki, aki többletet ad. Amikor például a gyerek jókedvűen engedelmeskedik az apjának, felszabadítja magát mind zabolázatlan ifjonti étvágya, mind az olyan nyugtalanító dolgok uralma alól, amivel a világ körülveszi. Felelősségteljes fiatalemberré válik, aki meg tud javítani egy tetőt, ki tudja cserélni az olajat a kocsiban, és alázatosan le tud térdelni az Úr előtt, imával dícsérve őt.
A család például alapvetően mentes kell, hogy legyen az állami betolakodástól, mivel a polgári jog határain belül tagjai úgy kell cselekedjenek, ahogy jónak látják. Még csak nem is azért, mert a család olyasmire képes, amire az állam nem, hanem mert a család magában törvényalkotó és törvénytisztelő közösség. Tekintélye van, amit tisztelni kell. Az iskolának, a plébániának, a szomszédságnak, a városnak, a munkahelynek és a focicsapatnak, mint emberek szabad társulásainak – akár emberalkotta, akár természetes közösségek – el kell ismerni a szabadságát, nem madisoni értelemben, különböző klikkek kiegyezéseként, hanem azért, mert az állam végső soron elismeri, hogy mi az emberi valóság.
Ez segít meghozni a szabadságot, amit a libertariánusok oly sok ideje várnak, és ami az engedelmesség erényében rejlik és abban, hogy megtörjük az emberi életnek az állam és az egyén szembenállására redukált látásmódját.
Erősítenie az emberi természetet: mind azt, ami emberi, mind azt, ami természetes. Talán nemsokára azt fogjuk hallani a dicsőség és hatalom vágyától vezérelt tudósoktól, hogy a „transzhumán” élet után kutatnak, és hogy ellenőrizhetjük és befolyásolhatjuk a saját fejlődésünket, letéve azt a politikusok és a genetikus-mérnökök kezébe.
Egy konzervatívnak el kell utasítani a természetes és az emberi ellen való minden támadást. Nem valami meghatározhatatlan időtartamú, elképzelt életet kell nagyra becsülnünk, amit az embrióból kinőtt pótalkatrészek jelölnek ki, és amiket a saját céljainkra használunk, magunkat imigyen puszta gépeknek tekintve. Ezzel szemben ki kell tartanunk az emberi élet szentsége mellett, a fogantatástól a természetes halálig; és látnunk kell, hogy a szabadság szekuláris elképzelésének, mint autonóm választásnak való engedékenység már közel hozta hozzánk egy megtervezett világ katasztrófáját, olyan gyerekekkel, akiket kezdenek úgy megalkotni, hogy a saját előírásainknak feleljenek meg, teljesítsék a mi elvárásainkat és szolgálják hiúságunkat.
Ugyanakkor meg kell értenünk, miért van az, hogy oly sokan felháborodással utasítják el, hogy a testük nem az övék lenne, és nem tehetnek vele azt, amit akarnak. Josef Pieper úgy gondolta, hogy egy szürke, fegyelmezett világban, egy világban, ahol nincsenek olyan ünnepek, amelyekben az emberek természetes módon részt vesznek, egy világban, ahol nincs meg az igaz imádás szabadsága, az emberek az erószhoz fordulnak, mint az utolsó méregzöld balosok (green thing left). Most, hogy az állam minden tekintélyt magának követel, és hogy az emberi élet szüntelen egy intézményből a másikba költözik, elhibázva a szabadság utolsó bástyájához fordulunk, az utolsó zárt kerthez, ahol még teremhet virág: a testhez.
Ezek a remények persze csalókának bizonyultak. Erósz, aki a szabadság egyetlen istenének rangjára emelkedett, nem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket, inkább csak elősegítette elidegenedésünket. Ezt mutatja, hogy a fiatalok – saját szomorú, mechanikus kifejezésüket használva – azt mondják, „összeakadnak valakivel” (hook up), amiből még az erotika heve is hiányzik, ami kicsit felmelegíthetné kihűlt lelküket. Vagy vegyük a különböző szerek és kütyük garmadáját, ami nélkül egy modern nő vagy férfi nem teheti magát vonzóvá a másik számára, legalábbis amint hiszik.
Annyira el vagyunk ájulva tőle és hozzászoktunk a test mechanizálásához, hogy a biológiailag és nyelvileg is abszurd „azonos neműek házassága” elképzelhetővé válik a számunkra; főleg azért, mert elvesztettük az érzékünket aziránt, hogy megértsük, mi is igazán a szexuális érintkezés: a nő és férfi egy testté válása, ami által, ha a körülmények megfelelőek, gyermekek jönnek a világra. Úgy teszünk, mintha két nő vagy két férfi többet tudna tenni a szexuális közösülés puszta imitálásánál, majd ellátogatunk a spermabankba vagy más kormányzati intézménybe, ami ellát minket gyerekkel.
A férfiak és nők pedig továbbra is vágyódnak valami után. És itt van elrejtve a legnagyszerűbb lehetőségünk. A világ autonómiáról prédikál, ami olyan terméketlen, mint a szexuális manipuláció, ami a legnagyobb és legkiábrándítóbb csalása. Mind ehelyett a lét teljességéről kellene szónokolnunk.
Föl kell ismernie, hogy a legnagyobb veszedelem a Semmi. A pogány görögök és rómaiak hamis istenei nincsenek többé. Egy nyugati embernek, amint azt David Hart is megjegyezte, Krisztus van vagy semmi más. Ő ezt nem úgy érti, hogy a Messiásban való hit (aki eljött közénk, egy zsidó számára pedig „el fog jönni”) az egyetlen, ami maradt a számunkra. Ugyanis a világ most az imádás totemeként a Semmi, az értelmetlenség istenét nyújtja felénk. Olyan lehetsz, mint Isten – mondta a kígyó az édenkert közepén, az új kísértők azonban túltesznek a régin. Nem vagyunk többek, mint kígyók, mondják, vagy mint atomok kapcsolata a semmiben, és ha egyszer ezt megértitek, azt is megértitek, hogy miért nincs objektív valósága a jónak és rossznak, és nincs olyan, mint az emberi méltóság, és így aztán azt csináltok, amit akartok És akkor cselekedhettek úgy, ahogy egy kígyó, egy hosszú, táplálkozó cső, és fogyaszthattok amit akartok. Lehettek istenek – kígyó-istenek.
Meg kell tanulnunk látni ezt az arctalan Semmit, ezt a spirituális halált. Amikor azt halljuk, hogy minden kultúra egyenlő, ami azt jelentené, hogy az ember sosem képes egy lépést tenni az igazság irányába, mert nincs igazság, látjuk a Semmit hozzánk közel lebegni, mint egy baljós fakutya, aminek nincs teste, de állandóan vigyorog. Amikor azt halljuk, hogy nincs különbség férfi és nő között, meg kéne fordulnunk, és szembe találnánk magunkat a Semmivel, amint épp elhajít meg magazint, ásítva és unatkozva. Amikor azt halljuk, hogy az államnak helyettünk kellene gondoskodnia másokról, és így át kellene vállalnia kötelességeinket, például neki kell etetnie a gyerekeinket, köddel tömni az agyukat és este ágyba tenni őket, olyankor látnunk kéne, ahogy a Semmi trónol a nappalinkban, szemben a tévével.
A Semmi hívogató, mert szabadságot ígér: olyan szabadságot, mintha egy test akadálytalanul zuhanna egy nagy magaslatról a mélybe, és soha nem érne földet. Értenünk kell, hogy a Semmi Isten szörnyű paródiájaként itt és most, mindig és mindenütt jelen van; abban, hogy a jó egyetlen mércéje a személyes választás nihilizmusa lett; a múlt elutasításának nihilizmusában; a kultúrák homogenizálásának nihilizmusában; a „fast foodban”, a gyorséttermi kajában; az olcsó izgalomban; a lapos trükkökben. Nekünk azonban nem a Semmit, hanem Valakit kellene követnünk: a megfeszített Krisztust.
Mindent megújítok – mondja az Úr az idők végezetének trónján ülve. Ebben a nagyszerű ígéretben, meglepő ellentmondásban rejlik szerintem az egyetlen remény a nyugati kultúra megújulására. Ez az ígéret ugyanis olyasvalakibe helyezi a reményt, akit mindig is ismertünk; de csak részben; és az Egyetlenbe, akit mindig szerettünk, csak épp tökéletlenül. Ezért a leghaladóbbak közülünk azok, akik a legtovább jutottak minden ember közül az igazság felé vezető úton, és akik a legtisztábban látják a szépségét és értékét a múltnak, annak, ami egykor volt. Ők azok, akik a remény teljességével élnek.
Anthony Esolen a Rhode Island-i Providence College angoltanára; angolra fordította Dante Isteni színjátékat. A cikk a Catholic World Reportban jelent meg, és angolul itt olvasható.
