Ez volt a nyilatkozat, amely felkavarta az állóvizet. A baloldali pénznyerőgépek csilingelésére lassan csak fásultan legyintő magyar homo politicus most felkapta a fejét. Kertész Imre adott egy második interjút is a Die Weltnek, eszerint a Magyar Nemzet, a Népszabadság és a 168 óra félreértette a szavait, illetve, hogy a magyarok nem értik az iróniát. Németes ismerőseim szerint tényleg félrefordították a szavait az első interjúból – de a félrefordítások is bántóan hatnak, féligazságokat és igazságtalanságokat tartalmaznak, különösen, ami a magyar irodalomra vonatkozik. Ugyanakkor Kertész Imrének megvan rá az oka, hogy így érezzen.
Máthé Áron írása
Az iróniát illetően az valóban igaz, hogy létezik erősen „tálib” kultúra mind a jobb-, mind a baloldalon, amelyben az irónia kizárt dolog. Ennek ellenére a „pesti vicc” még igenis él – ezt mutatja, hogy a magyar netes közösség hogyan reagált az első interjúra. Bede Márton
villáminterjúja, vagy Shitbreaker
„Kertész Imre véletlenül balkanizálódott” című írása azt jelzi, hogy van humoros reakció, akár elfogadja valaki az író egyes állításait, akár nem. Az interjúnak egyébként véleményem szerint ezek voltak a kevésbé fontos részei. Még az sem volt igazán fontos, hogy Budapest balkanizálódott. Ezt ugyanis mindannyian tudjuk: elég ránézni a Margit hídra, ahol egy munkagép dolgozik nagy szünetekkel, viszont a felújítás két új híd árába kerül. Nem értem, hogy ilyen ziccerek mellett hogy lehet elmenni – a sértett kommunikáció helyett jobb lett volna például erre is hangsúlyt fektetni, és aláhúzni Demszky Gábor húsz éves munkásságát, amelyet a balkanizációs irányban fejtett ki. Budapest persze máshogy pusztult le, mint a nyugati nagyvárosok egyes részei, amelyek esetében Ázsia (például Berlin-Kreuzbergben) vagy Afrika jön házhoz.
De továbbmenve, a lényeg az interjúban kissé elsikkadt. Ez pedig a következő volt szerintem:
„a zsidók megkísérelt megsemmisítését, a XX. század faji antiszemitizmusát nem szabad elszigetelten tekinteni. Azt a korszak nagy tapasztalatával összefüggésben kell szemlélni, és ez a tapasztalat a totalitarizmus. És a totalitarizmus a náci uralom megszűnésével nem ért véget.”. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – ne felejtsük el, hogy a Die Weltet többségében „nyugatiak” olvassák, akik hajlamosak megbocsátóak lenni a szovjet rendszer bűnei iránt, a „sztálinizmusra” kenni a kommunizmus eredendő bűneit. Ennek a kijelentésnek kellett volna itthon hullámokat verni. Emlékszünk, hogy az ÉS üvöltő dervisei milyen habzó szájjal őrjöngtek, amikor Kertész Imre azt nyilatkozta, hogy a Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írta? Jóval korábban pedig azt nyilatkozta, hogy
„még mindig nem lehetünk százszázalékosan bizonyosak felőle, hogy a bolsevik táborokról valóban befejezett múlt időben beszélhetünk.”. (A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt 1998, Magvető, 73. o.). Erről a kérdésről 2003-ban Schmidt Mária írt részletesen a
Magyar Nemzetben – Kertész Imre megértéséhez érdemes átolvasni. Kertész Imrének ezek a kijelentései önmagában is megértek volna egy legfeljebb némi kritikával (iróniával) megírt laudációt a jobboldali sajtóban. Ezek az állítások ugyanis nagyobb csapást jelentenek a hazai baloldal gondolatrendőrségére, mint egy kéthetes autodafé a „haladó értelmiségiek” könyveiből. Arról nem is beszélve, hogy Kertésznek voltak sokkal meredekebb mondatai is, amelyek vitaindítónak kiválóan alkalmasak. Úgy általában az irodalmi Nobel-díj odaítélésének hátteréről és Kertész Imréről persze lehet vitatkozni (pl.
itt vs.
itt) – de a Nobel-díj ettől még tény marad, és az írót is nehéz lesz emiatt megkerülni. Néha jobb elengedni a vészharang kötelét és élni azzal, ami a miénk.
