Debreczeni Józsefet nem kell bemutatnunk a magyar olvasóknak: ő az, aki leginkább politikai romantikájáról ismert, továbbá azon értelmiségiek közé tartozik, akik képesek voltak a végsőkig kitartani Gyurcsány és a gyurcsányizmus mellett. Állandó special move-jai közé tartozik a felsőfokon végzett orbánozás, és a Gyurcsány távozásából fakadó reményvesztettség demonstrálása. Most azonban nem Debreczeni orbánozását kívánjuk górcső alá venni, annak túlzottan nagy sportértéke nem lenne. Legutóbbi publicisztikája azonban fatális tévedésekkel van tele.
Megadja Gábor írása
Debreczeni tulajdonképpen azt állítja, hogy illiberális demokrácia nem létezik. Ahogy ő fogalmaz: „a demokrácia liberális – vagy semmilyen!” Ez igen jól hangzó szlogen, és a „bakelitdemokraták” elégedettek lehetnek a képzéssel, a történeti valósághoz azonban a kijelentésnek nincs túl sok köze. Ha van tanulsága az elmúlt évszázadoknak, különösen a XX. századnak, akkor az egyik legfontosabb épp az, hogy demokrácia többféle van – és közelről sem mind liberális.
A XIX. század liberálisai jellemzően szemben álltak a demokrácia követeléseivel, azokat túl radikálisnak tartották. Meglepő hangozhat ma a kijelentés, hogy a liberálisok jellemzően az általános és egyenlő választójogot sem támogatták, mert azt veszélyesnek tartották az egyén szabadságára nézve (még John Stuart Mill is, aki a lehető legközelebb került a demokratikus és szocialista eszmékhez, az egyenlő szavazati jog ellen érvelt a Képviseleti kormányzatról c. művében). Alexis de Tocqueville egyik fő művében a „demokratikus despotizmus” lehetőségére és veszélyére hívta fel a figyelmet, míg egy másik művében azt fejtegette, miként lett szörnyűbb a jakobinus demokrácia az abszolút monarchiánál. Figyelmeztetéseit sokan csak egy évszázaddal később szívlelték meg – vagy akkor sem. Azok a liberálisok is, akik többé-kevésbé kibékültek a demokrácia gondolatával (ekkor még ők voltak a kisebbség), gyanúval viseltettek iránta. Történeti értelemben már ez elegendő lenne Debreczeni kinyilatkoztatásának cáfolatához.
A liberális demokrácia gondolata későbbi termék – nagyjából a második világháború után kristályosodott ki, mit is takar. Ám ennek felismeréséhez tragédiák sorozatán keresztül vezetett az út, amikor is sok demokrata rájött arra, hogy a demokrácia önmagában nem megoldás, és a legszörnyűbb rezsimeket is produkálhatja. Michael Mann (akit nem mondhatunk vérreakciósnak) neves könyvében pl. az etnikai tisztogatásokat is a „demokrácia sötét oldalának” nevezi. Jacob Talmon, aki Lengyelországból emigrált, megkülönböztette a liberális és a totalitárius demokráciát. Rajta kívül emigráns szerzők egész sora (Hannah Arendttől Leo Straussig) látott szoros kapcsolatot az alkotmányos garanciáktól és a jó törvényektől mentesített demokráciák és a totalitárius zsarnokságok között. Sőt: utóbbiakat is demokráciáknak tartották.
*
Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy a demokráciának alapvetően csak két posztulátuma van: 1) a politikai egyenlőség (egyenlő szavazati jog) és a 2) többségi elv (a többség uralma). Mindebből pedig nem következik sem az alkotmányos jogok tisztelete, sem a hatalmi ágak megosztása, sem a törvény uralma. E két előfeltevésnek nincsenek komoly minőségi következményei, hiszen bármi, ami a kettőnek megfelel, demokratikus. Debreczeninek szíve joga, hogy ne kedvelje a Jobbikot és a Fideszt, azonban ameddig mindenki, aki a politikai versenyben részt vesz, e két feltevést elfogadja, szigorú értelemben demokratikus.
Hogy ne csak a reakció szóljon belőlünk, emlékezzünk meg a liberálisok egyik védőszentjéről, Kantról, aki azt mondta, „a demokrácia a szónak tulajdonképpeni értelmében szükségképp despotizmus. Mert olyan végrehajtó hatalmat alapít, ahol az összesség határoz az egyes fölött, és így az egyes ellen is, aki persze maga nem járul hozzá.” (Az örök béke) Ez a liberális nézet az egyén szabadságát félti a többség uralmától. Márpedig ez a többségi uralom a maga zsarnoki formájában több helyen megvalósult: megvalósult a Debreczeni által emlegetett 1933-as német választásokon (a „weimarizálódás” és a „populizmus”, amivel a honi baloldali sajtó riogatja a népet már 1990 óta, jellemzően erre a szétesésre utal – noha ők az ebből fakadó konzekvenciák levonására nem hajlandóak), a Szovjetunióban, és a délszláv háborúban is. A többség zsarnoksága természetesen lehet „finomabb” is, esetleg érvényesülhet a tömegkultúra uralmában, és lehet egyenesen tömeggyilkos is.
A rossz hír az, hogy ez is demokrácia. Történetileg mindaz, amit Debreczeni állít, nem igazolható. Az egyének alkotmányos jogainak garanciái, a törvény uralma, és a féken tartott többségi uralom a puszta demokrácia ellensúlyai, és nem annak részei. A törvény uralmának, a szabadságjogoknak és az alkotmányosságnak ugyanis a tradíciói jóval régebbiek, mint a mai demokrácia. Horribile dictu, ezek nem demokratikus elvek. Az illiberális demokrácia (legyen ez a neve, mondjuk) az ezektől mentes demokráciát jelenti. Radikális filozófiai értelemben pedig ez a „tiszta” demokrácia. Amennyiben ez így van, úgy – ha többségi döntés születik róla, melyet az egyenlő politikai jogokkal rendelkezők hoznak – az erőszakmonopólium vagy az alkotmányosság kétségbe vonása és adott esetben megszüntetése nem „antidemokratikus”. Alkotmányellenes, törvényellenes, akár „illiberális” is lehet, de nem antidemokratikus.
Mindenesetre megjegyzendő, hogy – akár szeretjük, akár nem – a liberális demokrácia szerencsésebb állapot, mint a „tiszta” vagy „radikális” demokrácia. Ugyanakkor az emlegetett elvek nem tartoznak szorosan hozzá a demokráciához, és nem is feltétlenül járnak együtt vele. És ahogy létezik liberális vagy alkotmányos demokrácia, úgy létezik despotikus és totalitárius is.
Megfigyelhető, hogy a jobboldal és a baloldal más demokrácia-fogalmakkal operálnak. Míg a jobboldal az intézmények egyensúlyát igyekszik megőrizni (lásd a vitákat az Alkotmánybíróság és az ügyészségek esetében), addig a baloldal valamiféle szubsztantív víziót ért alatta. Legyen bármilyen hibás logikailag és etimológiailag az előbbi felfogás, a történelmi tapasztalat azt mutatja, szerencsésebb, mint az utóbbi.
*
Még egy dologra érdemes kitérni, mert ahogyan a demokrácia körüli bakelitszócsaták, úgy ez is jellemző félreértés: a szekularizáció, és a politikai erkölcs megalapozásának kérdése.
Debreczeni jellemzően a kánon értelmezéséhez ragaszkodik, a szekularizáció az állam és az egyház mechanikus szétválasztását jelenti. A szerző kárhoztatja is a politika „világnézeti, morális, illetve transzcendens igazolási kísérleteit”, noha másfajta politika nem létezik. A politika (a posztmodern locsogás, és a zsarnoki politikusok retorikai készségén ámuldozó, erkölcstelenségeit igazoló értelmiségiek világán kívül) erkölcsi is, és politikai cselekvéseinket szükségesnek tartjuk erkölcsileg megindokolni. Ahogyan minden más cselekvésünket is. Akár intuitív módon is helyesnek kell éreznünk egy-egy cselekedetünket. Persze az az álláspont is kényelmes, hogy ilyesmire nincs szükség, és akkor egy (mondjuk baloldali) kormányzat anélkül turkálhat polgárai zsebében (azaz: úgy veheti ki törvényesen megszerzett jövedelmük tetemes részét), hogy ezt bármiféleképpen indokolnia kéne. Sajnálatos módon azonban az emberek többsége a „mert csak”-érvet nem tartja legitimnek.
Minden politikának vannak erkölcsi érvei, jók-rosszak. A Debreczeni által támogatott baloldalnak is voltak, a „társadalmi igazságosság”, „közös felelősségvállalás” és hasonlók nevében. Ugyanígy van „transzcendens” üzenete a baloldaliaknak és a liberálisoknak is, ahogyan a sehonnan sem jövő, általánosan és mindenki által megkapott „emberi jogok” doktrínája is metafizikai.
A kérdés az, hogy ha Debreczeni tagadja a „szakrális”, „transzcendens”, „keresztény” stb. erkölcsi igazolásokat, miért félti az egyes embereket a lehetséges jogsérelmektől? Az emberi élet szentsége „transzcendens”, „keresztény” tanítás, és ha mindezeknek nincs közük a politikához, miért ne lehetne eltekinteni tőlük? Miért kellene figyelembe venni az egyes emberek jogait, ha erkölcsileg a politikát szükségtelen megalapozni?
Úgy tűnik, Debreczeni valóban efelé tendál: „A demokratikus fölfogás abból indul ki, hogy a politika nem más (nem több!), mint különféle érdekek és értékek képviselete; ezek szabályozott keretek közt zajló versenye. A demokrácia világában nincs alapvető morális különbség a szereplők között.” Ezek szerint a különböző érdekek és értékek versengése tartalmuktól függetlenül önmagában vett cél, és a demokrácia nem több ennél; továbbá nincs morális különbség a szereplők között. Ez ahhoz az abszurd következtetéshez vezet, hogy nincs különbség egy többség által megválasztott rablóbanda, és egy, a törvények által uralt jó kormányzat között. Sajnos igaza lehet azoknak, akik szerint nem tanulunk a történelemből. És igaza lehet Leo Straussnak is, miszerint a modern ember a mércék elvesztése révén képtelen különbséget tenni jó és rossz rend, jó uralkodó és zsarnok között.
Megadja Gábor
