A hagyományos (ún. tridenti) liturgia II.

Konzervatorium I 2009.10.07. 08:01

Az Egyház emberi szinten már az apostoli korban is romlott volt. Amennyiben tiszta volt és makulátlan, azt isteni Jegyesének köszönhette. Isteni Jegyese pedig ugyanaz maradt egész történelme folyamán mindmáig: nem valamiféle kezdeti impulzust adott neki, amely később magára maradva elgyengülhet, hogy újra meg újra a kezdetekhez visszatérve kellene belőle erőt meríteni. Hanem vele van az idők végezetéig, így szerves, nem emberi kéz alkotta fejleményeiben, változásaiban örökké Ő munkálkodik.

Írásunk első részét itt olvashatják.

Földváry Miklós István írása
 

Ahogyan a megreformált liturgiát tévesen nevezik a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozva „zsinati” liturgiának, éppúgy félrevezető, ha a hagyományos római rítust tridentinek (trentóinak, trientinek) nevezzük. A megjelölés abból származik, hogy a Tridenti Zsinat után kibocsátott szertartáskönyvek címoldalán rendszerint szerepelt az „ex decreto Sacrosancti Concilii Tridentini restitutum” fölirat, hogy tudniillik az adott könyv a Tridenti Zsinat döntése nyomán lett megújítva. Az elnevezés ugyanakkor azt sugallja, hogy a Tridenti Zsinat –akárcsak a II. Vatikáni Zsinat– valamiféle liturgikus reformot hajtott végre, és ennek eredményei volnának a megfelelő könyvek. Egy ilyen megközelítésben a „tridenti” liturgia az ellenreformáció és a barokk lelkiség kifejezője lenne, amely alkalmas és célszerű volt a XVI–XVII. században, de időszerűségét vesztette a XX. századra. Ezért jogosnak tűnik, hogy a XX. század egy, a tridentihez hasonló zsinati reform révén kialakítsa a maga történelmi viszonyaihoz legjobban illeszkedő liturgiát. De a Tridenti Zsinat nem hajtott végre ilyen értelemben vett liturgikus reformot, és a „tridenti” könyvekben rögzített liturgiának egyetlen olyan vonása sincs, amelyet az ellenreformáció vagy a barokk kor viszonyai hívtak életre. Hogy ezt tárgyilagosan kimutassuk, az alábbiakban időben visszafelé haladva áttekintjük a „tridenti” forma ma érvényben lévő (1962-es) változatának viszonyát történelmi előzményeihez.

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus meggondolásai a XIX–XX. századi liturgikus megújulási mozgalom célkitűzéseit és eszméit visszhangozták. Ezek ez eszmék és célkitűzések szinte soha nem a liturgia tartalmára, azaz szövegeire, gesztusaira vonatkoztak. Inkább kapcsolódtak a liturgia élethelyzetéhez, „kivitelezéséhez”, befogadásához. Kiemelkedtek ezek közül a nagyobb mértékű népnyelvűség és ezzel összefüggésben a hívek értőbb, szövegi és zenei szempontból is tevékeny részvétele; az ünnepélyes, nagy térben mozgó, sokszereplős szertartásrend előnyben részesítése az egyetlen pap és ministráns által végzett, olvasott misékkel szemben; a gregorián ének és a klasszikus vokálpolifónia használata az egyházi zenében; bizonyos mértékű változatosság, amely azonban nem egyéni ötletekből, hanem a római liturgia történelmi variánsainak kincstárából merít; végül némi lehetőség a szertartások egyszerűsítésére, ha a teljesebb formát a körülmények nem teszik lehetővé. Hangsúlyozzuk, hogy mindez a liturgia tulajdonképpeni tartalmának átalakítása nélkül is lehetséges lett volna. E szempontok és fölvetések jogosságát a régi rítus józan gondolkodású hívei sohasem vitatták. Paradox módon ezért kijelenthető, hogy a mozgalom és a zsinat által kezdeményezett liturgikus megújulás nem következett be: a föntebb fölsorolt változtatásokat a tényleges római rítuson nem hajtották végre, helyette egy új, a régebbivel csak jogi folytonosságban lévő liturgiát alakítottak ki, amely sok tekintetben tovább hordozta az ’50-es és ’60-as évek gyakorlatának hiányosságait.
A liturgikus mozgalom azonban már a zsinat előtt vezetett kedvezőtlen eredményekhez. Nem elsősorban a fölvetésekben volt a hiba, sokkal inkább a végrehajtás módjában. Az újkori egyháztörténelemben a liturgikus döntéshozás a pápa és a legmagasabb kúriai szerv, a Rítuskongregáció kezében maradt. Amikor a mozgalom törekvéseit fölkarolták a pápák, ez gyakran vezetett hirtelen, kizárólagos és visszafordíthatatlan intézkedésekhez. Így Boldog XXIII. János pápa 1960-ban nagyszabású naptár- és rubrikareformot hajtott végre; XII. Pius 1951–1956-ban teljesen átformálta a nagyhét szertartásrendjét; ugyanő 1945-ben –szerencsére nem kötelező jelleggel– új, erősen vitatott latin zsoltárfordítást hagyott jóvá (ezt utóbb a II. Vatikáni Zsinat is tévútnak tekintette); X. Szent Pius 1911-ben átalakította a breviárium zsoltárelosztásának évezredes rendjét és megkezdte a XXIII. János által teljessé tett, föntebb említett rubrikareformot. Ezek a lépések számos meggondolandó elemet is tartalmaztak, de két, általános hibájuk mindenképpen fölróható. Az egyik, hogy a pápai hatalom közvetlenül és rendeletileg avatkozott be a liturgia lényegét érintő kérdésekbe, így azt a hatást keltette, hogy fölötte áll az emberemlékezetet meghaladó hagyománynak. A másik, hogy az egyre sűrűsödő változtatások megrendítették a liturgia szilárdságát, meggyengítették a hívek és klerikusok azon hitét és benyomását, hogy szertartásaik időtlenek, mintegy a történelem fölött állnak. Ezzel óhatatlanul előkészítették a talajt egy, a hagyománnyal radikálisan szakító, központilag elrendelt és lebonyolított reformsorozatnak.

Mindez a XX. századig nem volt jellemző. A Tridenti Zsinat után, 1568 és 1614 között kinyomtatott liturgikus könyvek változatlanok maradtak mindvégig, egyedül újabb ünnepek bevezetése és az ünnepek rangjának olykori módosítása, a rangsor részletezése jelentett változást, valamint az, hogy VIII. Orbán pápa fölhatalmazásával egy bizottság 1630-ban a korabeli, klasszicizáló ízlésnek megfelelően fogalmazta át a római breviárium latin himnuszait.

Maguk a Tridenti Zsinat után kibocsátott könyvek is alig tértek el zsinat előtti előzményeiktől. Ez azonnal bebizonyosodik, mihelyt valaki az első „tridenti” forrásokat összeveti a XV. század második felében először kinyomtatott római könyvekkel. A szertartások szerkezete, összetétele, végzési módja változatlan, csupán némi puritanizmus fedezhető föl a zsinat után abban a tényben, hogy jelentősen csökken az ünnepek száma. Ezen kívül csak a zsolozsma príma hórájában találunk egy kisebb módosítást (a vasárnapi, egykori „hosszú príma” öt zsoltárának elosztását öt hétköznapra). Így megállapíthatjuk, hogy a „tridenti reform” nem állt másból, mint a régi római könyvek átnézéséből és javított kiadásaik megjelentetéséből.

Nem igaz az uniformizmus sokszor fölhánytorgatott vádja sem. A XVI. századi liturgikus gondolkodás valóban hajlamot mutatott az egységesítésre, de kötelezővé csak a püspöki szertartások szintjén tette, ahol az egységesedési folyamat a XIII. század óta egyébként is zajlott. A mise és a zsolozsma tekintetében csak a 200 évesnél fiatalabb rendi és egyházmegyés hagyományok voltak kötelesek föladni rítusukat, és használatba venni a római könyveket, a többiek megtarthatták ősi, tiszteletreméltó rítusváltozatukat. A rituále szertartásai pedig, mint például a körmenetek, a keresztelés, a házasságkötés vagy a halotti rítusok, a XX. századig megmaradtak egyházmegyés hatáskörben. Más kérdés –de nem a Tridenti Zsinat vagy az azt követő pápák felelőssége–, hogy a gyakorlatban szinte minden egyházmegye és szerzetesrend áttért a római kúria rítusára.

Ez a rítus korábban csupán a pápai udvar és a ferences rend saját hagyománya volt. Másutt minden egyházmegye a saját szokására hivatkozott, a liturgikus döntéseket a püspök és a székeskáptalan, szerzetesrendek esetében az általános rendgyűlés (capitulum generale) hozta. Ez a látszólag központosítatlan állapot mégis nagy hatékonysággal őrizte meg a római liturgia főbb vonásait. Éppen azért, mert nem volt mód egyetlen központból, a teljes római egyházra kiterjedően intézkedni, a liturgia tételtípusai, szöveganyaga, jellemző gesztusai bámulatos változatlanságban őrződtek meg mindenfajta központi szabályozás nélkül. Ugyanakkor a tételek elrendezésében, a gregorián dallamok használatában, a liturgikus gesztusok válogatásában és összerendezésében egyéni hagyományok jöttek létre, amelyek alkalmasan fejezték ki egyrészt a Rómához kötődő, nyugati egyházak közösségét, másrészt az adott intézmény vagy térség sajátos voltát. Ezek a rítusváltozatok az újabban sokszor hangoztatott és félreértelmezett inkulturáció természetesen kifejlődött, hiteles megnyilvánulásai voltak.

Az, hogy Európa egyházai mindnyájan Róma városának rítusát vették át, a karoling egyházszervezet műve volt. Róma tekintélye miatt valószínűleg már a VII. századi zarándokok közvetítettek római liturgikus könyveket és szokásokat az Alpokon túlra, de hivatalos, programszerű romanizációra csak Kis Pipin és Nagy Károly uralkodása alatt került sor. A cél ebben az időben a római gyakorlat teljes átvétele volt az egész birodalomban, aminek áldozatul estek a korábbi, úgynevezett regionális rítusok. Ezek nem abban az értelemben jelentettek változatokat, mint a föntebb tárgyalt, karoling kor utáni rítusok. A különbség köztük és a római gyakorlat között jelentősebb volt: viszonyuk a római hagyományhoz megközelítőleg olyan, mint a bizánci rítus viszonya az örmény, kopt, szír vagy etióp rítusokhoz. Biztosan nagy veszteség, hogy ezek, vagyis például a gallikán, a mozarab vagy a beneventán rítus nem maradhattak fönn (egyedül Milánó és környékének rítusa, az ambrozián hagyomány őrződött meg egy szűk körben), de nagy eredmény, hogy a római rítus – bizonyos mértékig gazdagodva az elnyomott regionális rítusok elemeivel és lelkületével – kidolgozott, szilárd helyzetre tett szert és több mint ezer éven át egy változataiban is egységes szokásrendet adott az európai és európai eredetű kereszténységnek.
Ez a nagyszabású egységesítési és missziós folyamat vezetett a római liturgia rendszeres írásba foglalásához a VII. századtól fogva. Tulajdonképpen ettől kezdve vannak kézzelfogható, tárgyilagos adataink a római liturgiáról, így minden más, az őskeresztény szokásokra hivatkozó spekuláció csupán töredékes információkra épít. Sajnos gyakran fordul elő mind a mai napig, hogy egyes szakértők az általános tájékozatlanságot kihasználva ilyen töredékinformációkkal igyekeznek igazolni egyes, egyébként igazolhatatlan újításokat. A VII. század viszont valóban a római liturgia nagy időszaka: nem véletlen, hogy hagyományosan az e század elejét meghatározó pápának, Nagy Szent Gergelynek tulajdonítják alapvető összeállítását. Ha ez az állítás történetileg nem is mindenben igazolható, szimbolikusan sokat elárul. Nagy Szent Gergely mint a nyugati egyházatyák közül az utolsó valóban a patrisztikus kor lezárója. A VII. századi római liturgiarendezés nem egyéb, mint az egyházatyák korának szellemiségében fogant gyakorlat összegzése és szabályozása, mintegy a patrisztikus kor érett gyümölcseinek betakarítása. Így nagy valószínűséggel következtethetünk arra, hogy mindaz, amit keleten és nyugaton a hagyományos keresztény liturgia alapjának ismerünk, még rendszerezetlen, képlékeny formában a kereszténység IV. századi fölszabadulása utáni évszázadokban keletkezett, és egy kevésbé termékeny, de hagyományteremtő korszakban vált áttekinthető, maradandó jelenséggé.

Mi sem mutatja ezt jobban, mint a hagyományos római liturgia és a különféle keleti hagyományok összevetése. Sokszor épp a legképzetlenebb, leginkább közvetlen, érzéki benyomásaikra hagyatkozó hívek állapítják meg, hogy a „tridenti” rítus a görögkeleti szertartásra emlékezteti őket. És valóban: bár a rítus szerkezete, összetétele alapvetően más, szemléletében és gesztusaiban ugyanaz az érzület, ugyanaz a misztériumos látásmód fejeződik ki. És hozzátehetjük, hogy hasonlók a tapasztalatai annak, aki a Közel-Kelet vagy Afrika keresztényeinek távolabbi és egzotikusabb, de szintén apostoli folytonosságra visszavezethető liturgiáival ismerkedik meg. A római, és a rómainak egyik változatát jelentő „tridenti” rítus egyike ezeknek. Valóban Szent Gergely liturgiája, ahogyan Bizánc Szent Vazul és Aranyszájú Szent János, Jeruzsálem Szent Jakab, Alexandria Szent Márk liturgiájának örököse.

Végül válaszolnunk kell arra a kérdésre, amely Krisztus és az apostolok liturgiájának az egyházatyák korának liturgiájához való viszonyát boncolgatja. Természetesen a bibliai kor emberei és az első, házaknál gyülekező, sokszor üldözött keresztények nem rendelkeztek olyan kidolgozott szertartásrenddel, mint amilyet az egyházatyákkal kezdődő fejlődés hagyományozott ránk. De az üldözések szüneteiben mindig is törekedtek arra, hogy fegyelemben és szépségben szolgáljanak az Úrnak, istentiszteletüket mélységes hódolat és rendezettség hassa át. Az evilági szépséggel szembeni idegenkedés hullámai ellenére az is egyre jellemzőbbé vált, hogy a megtestesülés vallása nem utasította el az anyag művészi megmunkálását és a szent szövegek dallammal való megszólaltatását, így legfőbb ihletőjévé vált az építészet, a képzőművészet, a költészet és a zene nagy teljesítményeinek. Ez a folyamat semmiképpen sem tekinthető az Egyház kezdeti állapota megromlásának. Az Egyház emberi szinten már az apostoli korban is romlott volt. Amennyiben tiszta volt és makulátlan, azt isteni Jegyesének köszönhette. Isteni Jegyese pedig ugyanaz maradt egész történelme folyamán mindmáig: nem valamiféle kezdeti impulzust adott neki, amely később magára maradva elgyengülhet, hogy újra meg újra a kezdetekhez visszatérve kellene belőle erőt meríteni. Hanem vele van az idők végezetéig, így szerves, nem emberi kéz alkotta fejleményeiben, változásaiban örökké Ő munkálkodik. Mindenekelőtt ott, ahol a neki fölékesített menyasszonnyal kiváltságos módon találkozik: a mennyei Jeruzsálemet előképező, földi liturgiában.


Földváry Miklós István írása eredetileg a Sümegi Naplóban jelent meg. Köszönjük a szerző szíves hozzájárulását újraközléséhez. Az írás egy későbbiekben kiegészülő négyrészes sorozat második része, a harmadik a rítus tartalmáról, a negyedik annak lelkületéről szól majd. A tridenti és az új rítus különbségéről bővebben itt olvashatnak: DOBSZAY László: A "tridenti" rítus és a "novus ordo" különbségeiről, in A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról. Casa Editrice La Magione - Miles Christi, Poggibonsi - Budapest 2006.

 

A szerző blogja: Capitulum Laicorum Sancti Michaelis Archangeli


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr271432988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jan 2009.10.07. 17:21:02

Azt kérdezném, hogy lehetséges-e népnyelvű régi rítusú mise? Ha jól értelmezem a cikket, egy ilyen dolog nem jelentene tartalmi törést a liturgia szerves fejlődésében, és speciel nekem sokkal könnyebb lenne közel kerülni a régi rítushoz, ha az anyanyelvemen lenne.

Földváry 2009.10.09. 10:01:36

@jan: Pillanatnyilag nem lehetséges. Népnyelven olvashatók az olvasmányok, és megszólalhatnak népnyelven az énekek is, ha előzőleg valamilyen formában elhangzottak latinul. A Magyarországon celebrált "tridenti" misékben többnyire igyekszünk a népnyelvűség minden ma adott lehetőségével élni. Ez a hangos részeknek (minthogy a mise szövegeinek jelentős hányada csöndes) egészen jelentős százalékát teszi ki. A gyakorlatban is megnézhető-meghallgatható ez a forma pl. itt: hu.gloria.tv/?media=30596 Személy szerint számítok rá és remélem, hogy ezen a téren lesz előrelépés a régi liturgia szabályozásában, természetesen nem föladva a latin használatát sem.

Csomorkány 2009.10.10. 18:12:14

@Földváry: Kedves Miklós, azt kell mondanom, hogy számomra is ez a döntő kérdés. Hajlandó lennék tridenti rítusban misézni, sőt népszerűsíteném, ha népnyelvű volna. Viszont amíg a tridenti rítusban ragaszkodni kell a latin nyelvhez, addig bölcsen hallgatok, és csöndben reménykedem, hogy a hívek nem fogják ezt a rítust kérni tőlem. A latin nyelv magyarra váltása a II. Vatikáni Zsinat előtti magyar papság szinte állandó igénye volt. Időről időre hangot adtak ennek. Hogy ennek az igénynek a megvalósulása a liturgia szépségének nagyarányú lepusztulása mellett ment végbe, az fájdalmas, de a valóban szóba jöhető alternatívák - tridenti rítus magyarul versus novus ordo magyarul közül egyértelműen az utóbbi a jobb.

Csomorkány 2009.10.10. 23:05:19

javítás: tridenti rítus latinul versus novus ordo magyarul. Ezek közül utóbbi.

Dominicus 2009.10.12. 11:00:18

A latin és népnyelv viszonyának kérdéséről a szerzőnek több, kiváló tanulmánya jelent meg.

Egyrészt tisztázandó a "szent nyelv" kérdése. Az elsődleges szent nyelv(ek) azok, amelyekbe beletestesült az Isteni Ige. A héber/arameus és a görög. Ezeken a Szent (azaz Isten) Írása (mivel elsődleges szerző az Isten, aki "elegyedés és szétválasztás nélkül" inspirálja az emberi szerzőt, ahogy a favágó fölhasználja a baltát, anélkül, hogy a balta minősége megváltozna) sugalmazódott.

A katolikus fölfogás e mellett egy bizonyos 'rerlatív' triglosszáliát is vall: Jézus egyetemes húsvéti misztériuma a keresztfa szégynetáblájának nyelveit íly módon tette szentté. Ezért alapvető szentségi nyelv a héber/arameus, görög és latin.

Hozzá kell tenni, hogy ezen nem mint nyelvtani, "absztrakt" nyelvek szentek, hanem szöveganyagukban, mint hermeneutikai kategória.

Az elsődleges szent nyelvek igazi továbbélése a Szent Liturgia (ebben szólal meg szentként a Szent Írás is), amelynek rituális (és nem caeremonális) szöveganyagát a Szent Hagyomány autentikus forrásának tekinti az Egyház, így azokat sem lehet (egy bizonyos organikus kifejlődési fok után) teljesen szabadon átfaragni. Ez hasonlatos ahhoz, ahogy a gyermek nyelvi kifejező-struktúrája 6-7 évesen stabilizálódik.

Erre a "stabil" alapra épülnek/épülhetnek reá a népnyelvek, méghozzá úgy, hogy az isteni Gondviselés folytán a Népek Világossága megvilágítja azokat, létrejön egy "szentnyelvi" réteg, amely különbözik akár már a nyelvtörténetileg szinkrón köznyelvtől is.

Ezt nálunk a reformáció akasztotta meg, mert elkezdődött egy ilyen folyamat pl. az esztergomi úzusban is. Pontosabban az a paradox helyzet jött létre, hogy részben a korábbi magyar hagyományokra alapozódva, részint a hazai hitújítók vezéralakjai által létrejött egy magyar szentnyelvi réteg (pl. Károli Biblia, evangélikus, református szerkönyvek), de részben a "vészhelyzet" okán egyoldalúan centralizálódó Katolikus Egyház a népnyelvi kezdeményezéseket idegenkedve fogadta.

Nem volt az a szerves "átnyelvesülés", ami pl. a Róma egyházában végbement, a görögből latinba való átmenet során, miközben héber/arameus (pl. Ámen, Hozsanna, Alleluja) és görög (pl. Kyrie) elemeket, részeket is meghagyott.

Mindemellett a latin "szentnyelvi" réteg biztosít egyfajta univerzalizmust korunk bábeli zűrzavarában, e világban, ahol a kölcösnös megnemértés uralkodik. Egyfajta "pünkösdi cosda" a liturgia. Bárhová mentem a világon, ugyanazt az "időtlen" liturgiát kaptam, hiába voltam egy más nyelvi és társadalmi közegben. Megértettem, a katolikusok mindenütt ugyanazt a valóságot értették a teológiai igazságok alatt, hisz az ember "szocializációs" kateketikai közege a liturgia volt. Indirekt módon sajtáították itt el a hitet, ahogy az ember az anyanyelvét tanulja.

Ebben van hasonlóság pl. az iszlámmal vagy a zsidósággal is. (Innét jön a "ne hanukázz/hamukázz" kifejezés, hisz egy jiddis vagy helyi nyelvet anyanyelvkétn bíró zsidó kisgyermek számára a liturgikus szöveg először "érthetetlen" volt.)

Csomorkány hozzászólásához még annyit fűznék, hogy a "trentói változat" és a "vatikáni változat" közötti különbség elsődlegesen nem nyelvi. Azt még a legkönyebb elsajátítani. A gesztusok egy teljesen más hozzáállást kívánnak meg a paptól. Sokkal nagyobb precízitást, lelki összeszedettséget.

Az pedig külön elszomorító tény, hogy a II. Vatikáni Zsinat papképzési rendelkezésével ellentétben a latin valóban "holt" nyelvvé vált a klerikusok között. E nélkül a katolikus/latin teológia viszont érthetetlen. A II. Vatikáni Zsinat említett rendelkezésével ellentétben nemhogy a teológiai képzés alapja lett, hanem gyakorlatilag indexre került az Angyali Doktor, Aquinói Szent Tamás. helyét a korábbi "indexesek" (pl. Kant) vették át, és a "nouvelle théologie" bajnokai, akikről a XX. század elfeledett, de az egyik legnagyobb teológusa (aki a "nouvelle théologie" kifejezést megalkotta) Garrigou-Lagrange OP mondotta: "Amit művelnek az sem nem új, sem nem teológia, hanem neo-modernista ideológia". (Jaques Maritain "ideozófusoknak" nevezte őket.)

A teológia válsága pedig a hit válságához vezet, nem hosszú, hanem rövid távon is.

Csomorkány 2009.10.12. 18:32:44

@Dominicus: Nézd, átérzem a tridenti rítus híveinek a fájdalmát a latin nyelv lehanyatlása miatt, csak úgy látom, a folyamat befejeződött. Nem csak a papok, a püspökök sem beszélnek latinul, így viszont nem túl hiteles a nyomás, amit a latintanulás érdekében ki tudnának fejteni a papjaikra, vagy a laikus teológiahallgatókra.

Ettől függetlenül helyeselnék egy olyan tridenti rítusváltozatot, amelyben mondjuk a szentírási olvasmányokat (az összeset) magyarul lehetne fölolvasni, a többi rész latin volna. De ez az én szocproblémám, ilyen lehetőséget senki nem kínál föl. Se az új, se a régi rítus hívei.

Egyáltalán: nem látom a lehetőséget a tridenti rítus szerves fejlesztésére: akik szeretik, azok jó részének mindenfajta változásból elege van, nem mondom, hogy nem értem, miért. Jogos az a félelem is, hogy ha a változásokat mindenki saját szája íze szerint vezeti be, akkor a tridenti rítus éppúgy szétzilálódik, mint az új.

Így viszont azok a változások, amiket igenis be kellett vezetni (népnyelv erősítése, stb) szükségképpen elmaradnak.

Formai megjegyzés: Trident vagy Trient városát Trentónak nevezni pont olyan, mint a XVI. századi Kolozsvárt Cluj-Napocának. Bocsáss meg, de ez a hibád túlmutat önmagán: van ugyan egy teljesen jogos nosztalgiád, de már te sem érzed, hogyan működik a latin nyelv egyetemessége. Barbárok vagyunk, akik nosztalgiával nézünk vissza az egykori birodalomra, amit viszont nem tudunk helyreállítani. Veled kapcsolatban azért nem akarok túl messzire menni, tényleg bcsáss meg, de magamat így látom.

LeoM 2009.10.13. 04:30:36

"Ettől függetlenül helyeselnék egy olyan tridenti rítusváltozatot, amelyben mondjuk a szentírási olvasmányokat (az összeset) magyarul lehetne fölolvasni, a többi rész latin volna. De ez az én szocproblémám, ilyen lehetőséget senki nem kínál föl. Se az új, se a régi rítus hívei."

Ez a megállapítás tévedésen alapul. Az említett kívánságot ugyanis a régi rítus körében nem kisebb személy teszi lehetővé, mint maga XVI. Benedek pápa, aki a "Summorum Pontificum" motu proprio 6. cikkelyében ezt írja:

"A XXIII. Boldog János Misekönyve szerinti, néppel végzett szentmiséken az olvasmányokat népnyelven is fel lehet olvasni, ha olyan kiadásokat használnak, amelyek elnyerték az Apostoli Szentszék recognitióját."

Úgy tudom, hogy a budapesti rendszeres tridenti miséken is magyarul olvassák az olvasmányokat, a most vasárnapi Haydn-misén még az evangélium is csak magyarul hangzott föl. Ezenkívül a latin tételek mellett (pontosabban után) énekelhető magyar gregorián is, egyszerű típusdallamokon, amint az szintén történni szokott. Kategorikus nyilatkozatok helyett talán érdemesebb lenne egyszer elmenni egy ilyen misére.

Ami pedig a római rítus rendes formáját (ún. Novus Ordo) illeti, szintén Budapesten két olyan mise is van, amelyen az olvasmányokon (meg a prédikáción és a hívek könyörgésén) kívül a többi rész latin: az egyik a Mátyás-templomban, a másik pedig épp a Belvárosiban. Ez utóbbiak délelőtt vannak, a régi rítusú mise pedig délután.

Dominicus 2009.10.13. 08:47:51

@Csomorkány:

Isten útjai kifürkészhetetlenek.

A XIX. század elején gyakorlatilag az összes Alpeseken túli katolikus teológiai fakultás a kultúrnyomás miatt kantianizmussal volt fertőzött. Elég ha arra gondolunk, amit Hofbauer Szent Kelemen tett. Becsapta a szemináriumi órán az ajtót e szavakkal: "Magister, amit ön tanít, az nem katolikus!"

A XIX. század második felében elindult a neotomizmus, sőt az újskolasztika (pl. a ferences bölcselet és teológia) újjászületése.

Hasonló volt a jozefinista, gallikanista liturgia helyzete. Aztán jöttek a bencések.

Megértem egy gyakorló plébános aggályait. Kisebb gondja is sokszor nagyobb, mint egy "magzatnyi időt igénylő" (Barsi Balázs) rítus "kihordása".

Ezért alanyilag senki fölött nem török pálcát.

A latin nyelvről. Minden nyelvnek (az általános emberi gondolkodás törvényszerűségei mellett) vannak specifikumai, ezért tanultak a klerikusok grammatikát is, nemcsak logikát.

A latin nyelv fogalmi exaktsága, változatlansága megóv a teológiai herezisektől. Nyugaton a hitbeli herezisek mindig összekapcsolódtak bizonyos fokú, elhamarkodott népnyelvűséggel. A teológiában is ezért van bábeli zűrzavar.

Sőt! A latin nyelv a gondolkodást is csiszolja, cizellálja, pontosan eme "rendszerező" valósága miatt. Róma egyházának meg mi más lenne a karizmája, mint a "megerősítés", a katolicitás "fegyelmi" közössége? Az isteni Gondviselés nem hiába helyezte Péter székét Rómába. (Erről bővebben Dante értekezett, aki pedig az édes toszkánt bizony értékelte...)

A "Trident", "Trentino", "Trient", "Trentó" kérdéséhez.

Ha egy XIX. század végi magyar nyelvű teológiai könyvet felütsz, megtalálod a magyaros kifejezést, ahogy "Bécs"-et sem "Wien"-nek hívjuk, vagy pl. Wroclaw ill. Breslau nevét is "Boroszló"-nak írták. Legjobb emlékeim szerint ("Az igazságra vezérlő kalauz") már Pázmánynál előfordul a magyaros "Trentó" kifejezés.

Úgyhogy ezt semmiképpen nem nevezném "barbárságnak". A nyelvi "etikett" (ha van ilyen, persze ennek mibenlétéről, részleteiről a nyelvészek vitatkoznak) szerint "helyesb" egy szót (ha van magyar megfelelője) úgy ragozni magyarul, hogy a magyar változatot használjuk. Illetőleg, ha több van használatba (a kezdő egyértelműsítés mellett, ahogy megtette a cikkszerző), akkor stilisztikai változatosság okán hasznos több változatot használni. (Pl. "bölcselet" - "filozófia" felváltakozó használata stb.)

Dominicus 2009.10.13. 08:56:48

A belvárosiban éppen az "organikus népnyelvűsödés"-re történik egy kísérlet, összhangban a II. Vatikáni Zsinat pasztorális óhajaival.

Ami nem abszolút és proliferizált (fordítási hibáktól, és "emelkedetten" szakrális nyelvtől mentes) népnyelvűsítést jelent, hanem egyfajta"kétnyelvűséget", ahogy a II. Vatikáni Zsinat óhajtotta:

+ Az olvasmányok, és egyes, valóban a népre tartozó részek legyenek népnyelven.
+ Az elsődlegesen Istennek szóló részek maradjanak meg latinul.
+ A kórus énekei (mert a kórus is egy szint, sőt a népet kellett volna "kórussá" alakítani, kelet gyakorlatához hasonlóan) pedig vegyesen legyenek.
+ Emellett elrendelte a Zsinat, hogy a nép (megfelelő katekézis, azaz hittan során) sajátítsa el a rájuk tartozó részt latinul. N.B. a Zsinat előtti régi kiskatekizmusokban latinul is megvoltak az imák, és a mise feleletei. Nagymamáméknak a faluban a plébános megtanítatta a hittanon latinul is az alapimádságokat és a mise válaszait, és el is magyarázta azokat, 30 évvel a Zsinat előtt! A gyermek sokszor a mélybe kéfdez bele. Ők is megkérdeztéák, minek ezt megtanulni, és normálisan elmagyarázta a 9-10 éves gyermekeknek, hogy azért, mert egyetemes az Egyház, bárhova mész, tudod majd követni a misét, együtt tudsz imádkozni minden katolikussal a világ bármely pontján. Erre pedig büszkék voltak, nem pedig nyűgnek fogták föl a gyermekek.

Ne a kezüket tegyük szét, hogy "nincs mit tenni", hanem törekedjünk a magunk szintjén a Zsinat óhaját megvalósítani!

Dominicus 2009.10.13. 08:59:30

Az Egyház belső állapotát mi sem jellemzi jobban, minthogy a "súlyos, komoly római beszéd" hivatalos helyét a "fecske módjára csicsergő" plebs nyelve vette át gyakorlatilag.

Ez önmagában szimbolikus.

Mindszenty az amerikai püspökökkel még tudott latinul beszélni, sőt viccelődni is.

Suum Cuique · http://magyarkodo.blog.hu 2009.10.13. 09:30:17

@Dominicus:
"A XIX. század elején gyakorlatilag az összes Alpeseken túli katolikus teológiai fakultás a kultúrnyomás miatt kantianizmussal volt fertőzött. Elég ha arra gondolunk, amit Hofbauer Szent Kelemen tett. Becsapta a szemináriumi órán az ajtót e szavakkal: "Magister, amit ön tanít, az nem katolikus!"

Szentünket öregkorára egy nálánál is öregebb pap kereste fel.
-- Megismeri-e öreg professzorát? -- kérdezte. -- Az én elôadásom ellen szólalt fel teológus korában.
Aztán elmondta, hogy Kelemen felszólalása nyomán újra átgondolta eszméit, megtért, és a racionalista professzorból buzgó pap lett.

Dominicus 2009.10.13. 10:32:06

Részlet Martin Ramm FSSP atya "Bemegyek az Isten oltárához" című könyvéből.

3. FEJEZET – A LATIN MINT ISTENTISZTELETI NYELV ELŐNYEIRŐL

A klasszikus római liturgia különleges jellegzetessége a latin istentiszteleti nyelv használata. Bár ennek megtartását és támogatását a II. Vatikáni Zsinat [1962-1965] nyomatékosan megkívánta (vö. SC 36 és 54), a zsinat utáni időkben teljesen eltűnt. Nagyon sok katolikus számára idegenné vált; többen úgy gondolják, hogy ’el is törölték’ vagy egyenesen legyőzhetetlen akadálynak érzik. Eközben legtöbbször nincs meg az érzékük e nyelv mélyebb értelme és szimbolikus értéke iránt. Nem kellene-e feltételeznünk, hogy az Egyháznak jó okai voltak arra, hogy évszázadokon keresztül ragaszkodjon hozzá?

Aki nem riad vissza a fáradságtól, hogy megismerkedjen a klasszikus római liturgiával, az észre fogja venni, hogy éppen a latin istentiszteleti nyelv nyújthat nagyszerű segítséget ahhoz, hogy bensőleg hozzáférkőzzünk az eucharisztikus misztériumhoz.

Az egység jele

A Teremtés könyve arról tudósít, hogy valaha csak egy nyelv volt az egész világon. Akkor azt mondták az emberek egymásnak: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot! Érjen a teteje az égig, hogy híressé tegyük nevünket, és szét ne szóródjunk az egész földre!” (Ter 11: 4) És amikor arra készültek, hogy elérjenek a csillagokig, Isten összezavarta a nyelvüket, „hogy ne értsék meg egymás szavát.” (Ter 11: 7) A babiloni nyelvzavar óta az emberiség sok tekintetben a kölcsönös meg nem értéstől szenved.

Isten azonban úgy akarta, hogy az Egyházban ne legyen így. Pünkösd ünnepén – abban az órában, melyben az Egyház megszületett – leszállt rá Isten Lelke, akiről így beszél a Bölcsesség Könyve: „Az Úr lelke ugyanis betölti a földkerekséget, … tud is minden szóról [scientiam habet vocis].” (Bölcs 1: 7) Miután az apostolok beteltek a Szent Lélekkel, rögtön bekövetkezett a pünkösdi nyelvcsoda: „A zaj hallatára tömeg verődött össze, és teljesen elképedtek, mivel mindenki a tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket. Mindnyájan álmélkodtak és csodálkoztak: ’Íme, ezek, akik beszélnek, ugye mindnyájan galileaiak? Hogyan halljuk hát mégis mindannyian a saját nyelvünket, amelyben születtünk?’” (ApCsel 2: 6-8)

A pünkösdi csoda a liturgiában is visszhangra talál. Az istentiszteleti nyelv látható kifejeződése az unitas Ecclesiae-nek [= az Egyház egysége]. Ha kint a világban sok nyelvet beszélnek is, a szent helyen azonban csak egy nyelv van. Milyen fontos volna az egységnek egy ilyen jele éppen a globalizáció korában! Mindig megrázó élmény hallani, hogy egykor a menekültek és utazók távoli országok minden idegensége ellenére egy darab otthonra leltek a liturgia jól ismert nyelvében. A modern ember is vágyik az otthon után. Milyen csodálatos lenne, ha valamennyi katolikus minden nyelvi akadályon túl közös anyanyelven tudna imádkozni!

A virágzó középkorban intenzív és gyümölcsöző kapcsolat volt kultusz és kultúra között. A latin ebben kulcsszerepet játszott, mert a latin nyelv az egész keresztény Nyugaton nemcsak a liturgia nyelve volt, hanem egyúttal az egyetemek, a kereskedelem és az állami hivatalok közös nyelve is.

Szent Lepel

Az istentisztelet nyelvével kapcsolatos a szent védelmének különleges funkciója.

A keleti egyházban még ma is ikonfal van az oltár előtt. Az úgynevezett ikonosztáznak kettős funkciója van: elfed azáltal, hogy megfoszt a szent megpillantásától. Másrészt azonban az is szándéka, hogy felfedjen, mert amíg elrejti azt, ami a testi szem számára úgyis láthatatlan, egyúttal az isteni valóságot az ikonok látható képében ábrázolja.

Egészen hasonlóan áll a dolog a latin liturgia istentiszteleti nyelvével. Ez is olyan, mint egy szent lepel, amely egy ikonosztázhoz hasonlóan óvón fedi el az isteni misztériumokat. Arra emlékeztet, hogy a szentmisében olyasvalami történik, amit nem érthetünk meg. Mély misztérium marad, hittitok, mert meghaladja az emberi értelem felfogóképességét. Másrészt azonban a mélyre akar vezetni, mert arra szólít fel minket, hogy tevékeny belső részvételünkkel mind mélyebbre hatoljunk az eucharisztikus misztériumba.

Több mint 35 éve olyan liturgiával találkozunk, melyet az anyanyelv használatán kívül mikrofonokkal és hangszórókkal megtámogatott maximális verbális érthetőség jellemez. De tényleg jók a gyümölcsök? (vö. Mt 7: 16) Mélyebbé vált a hívek részvétele a szentmise ünneplésében? Vagy esetleg nem áll fönn az a nagy veszély, hogy az ember most azt gondolja, mindent megért, de eközben a felszínen marad és elveszti a szent iránti érzékét?

Szent Nyelv

Már a korai keresztények szilárdan tudatában voltak annak, hogy a szentet védeni kell és nem szabad összemosni a világi-profánnal. Ezért illőnek tűnt, hogy a szent misztériumokat megszentelt nyelven ünnepeljék. Ezzel az Egyház Jézus példáját követte, aki a zsoltárok imádkozásához az evangéliumok tanúsága szerint és kora szokásának megfelelően nem az arámi köznyelvet, hanem a szent Írások héber nyelvét használta. Ezt hatásosan bizonyítja a negyedik szó a kereszten, amikor Jézus a 22. zsoltárt egy, az egyszerű zsidók számára érthetetlen nyelven kezdte el [„Élí, Élí, lemá szabaktáni?”], úgyhogy emezek azt mondták egymásnak: „Ez Illést hívja.” (Mt 27: 47)

Eredetileg mindenek előtt az a három nyelv számított szentnek, melyeken a kereszt feliratát készítették: „Héberül, görögül és latinul volt írva.” (Jn 19: 20) Éppen ebben a három nyelvben fejlődtek ki az első ősi keleti és nyugati egyházi liturgiák.

Időtlenség

Végezetül a latin nyelv rendelkezik az időtlenség nagy előnyével, mert legalábbis liturgikus használatában befejezett és kiforrott, míg a modern nyelvek ezzel szemben állandó változásnak vannak kitéve.

A latin nyelv eredetiségében közvetlenül a forrásokhoz vezet: Még ma is pont ugyanazokat a szövegeket használjuk, melyekkel az első római pápák és valamennyi évszázad szentjei imádkoztak. Még mindig ugyanazokat a dallamokat énekeljük, melyeket Nagy Szent Gergely pápa [† 604] gyűjtött és jegyzett fel.

Változatlanságának és pontosságának köszönhetően a latin nyelv a leginkább alkalmas arra, hogy a kultikus cselekedetben kifejezze a katolikus hit örök és megváltoztathatatlan igazságait.

A latin nyelv időtlen szépségű és egy olyan román stílusú kolostorépülethez hasonlít, amely nemes egyszerűségében megfelel minden kor és minden ember esztétikai érzékének. Egészen máshogy vagyunk a modern építészet bizonyos termékeivel, melyekre néhány év elteltével gyakran már rá sem szeretünk nézni…

Végezetül utaljunk még arra, hogy a zsinat előtti liturgikus mozgalom nagy érdeme volt, hogy a nép számára készített latin-német misekönyvek terjesztésével a hívek számára megnyitotta a közvetlen hozzáférést a liturgikus szövegek gazdagságához. Aki jól tudja használni a Schott-ot vagy a Bomm-ot*, annak nem marad idegen a latin istentiszteleti nyelv. Éppenséggel ez a nyelv fog neki segíteni abban, hogy a mélyre ásson és hasonlóan ahhoz a házigazdához, „aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13: 52), lelki életéhez bőséges táplálékot találjon a liturgiában.

_______________
* Magyarországon: Szunyogh Xav. Ferenc: Magyar-latin misszálé az év minden napjára. (Bp., 1933) [a ford. megj.]

Csomorkány 2009.10.13. 16:14:12

@Dominicus:

Az első pont biblikus félreértésen alapul: történeti valóságnak vesz egy utólagos, magyarázó szándékú elbeszélést. Akik a Bábel torony-történetét eredetileg mesélték, azok már soknyelvű környezetben éltek, és ezt - mint emberi nyomorúságot - a bűn következményének, Isten büntetésének tudták be. Ezt mondja el - tanmeseszerűen - a Bábel-torony története.

Ebből olyan következtetést levonni, hogy az egyháznak dolga, vagy feladata a soknyelvűséget meghaladni, annyit jelent, hogy a szerző nem számol a concupiscenciával.

Elnézést, de a nudista szekta érvelése hasonló: a ruha az emberi bűn következménye, Krisztus megszabadított a bűntől, tehát igaz kereszténynek nem kell ruhában járni.

Szent Lepel: A fölvetés nem alaptalan, de ezt a hatást pusztán azzal el lehet érni, ha az ember halkan mondja a kánont, miközben a hívek énekelnek, vagy maguk is csöndben imádkoznak. Az viszont, hogy a szöveg értelme a misét mondó pap elől is el legyen zárva, sosem volt cél: ezért tanították régebben a papságnak a latint.

nb. Viszont pont a keleti ikonosztázról jut eszembe, hogy arról azt tanultam, azt a tridenti liturgia bevezetése kapcsán törölték el nyugaton, korábban a latin rítusra is jellemző volt a szentély ilyesfajta elzárása.

Szent nyelv: én meg azt mondom, az ellenkezőjét meggyőzőbben ki lehet olvasni a hivatkozott szentírási jelenetből. Akik Krisztust kínozták, azok minden arra járónak el akarták mondani, minden akkor praktikusan lehetséges nyelven, hogy a Megfeszített azért bűnhődik, mert ő a zsidók királya. Akik emögött Isten akaratát látják meg, azoknak minden embernek, minden ma lehetséges nyelven kell ugyanezt hirdetni. Krisztus fölkiáltása viszont határozottan arám nyelvű, épp a kor köznyelvén idézi a zsoltárt, ami héberül így kezdődik: "Éli, Éli, lámá azavtani?" A szókezdő "sz" az arameizmus.

Tény, hogy az általad hivatkozott értelmezést Krisztus keresztjére vonatkozólag a latin egyház ősidők óta hangoztatja, de ne is haragudj, ez ősidők óta nem több, mint a szokásos latin kisebbrendűségi érzés a görögökkel szemben. Az Újszövetséget görögül írták, legalább ebbe a pontba belekapaszkodva mégis hangoztatni kell, hogy a latin nem alacsonyabb rendű, mint a görög. Tényleg nem alacsonyabb rendű, de a modern nyelvek sem azok.

Időtlenség: Az első római pápák görögül beszéltek. Éppen ezért a latin nyelv nem a forrásokhoz, csak azok második rétegéhez vezet el.

Csomorkány 2009.10.13. 16:23:35

@Dominicus: Az infót, hogy a tridenti rítusban is lehet az olvasmányokat népnyelven olvasni, köszönöm, ez fontos a számomra. Azt jelenti, hogy ha lesz rá igény a híveim részéről, ilyenformán valóban meg fogok próbálkozni a tridenti rítussal. Amennyire tudom, Osztie plébános úr a Belvárosban még sosem tette ezt meg :-)

Trident/Trentó: Hát, a Pázmány-idézetre kíváncsi volnék. Nekem ugyanis határozottan modern Nyugat-majmolásnak tűnik a dolog. A nyugatiaikat nem érdekli, hogy Trient máig is Süd-Tirol fővárosa, de nekünk Trianon miatt érzékenyebbnek kellene lennünk.

Dominicus 2009.10.13. 21:20:33

@Csomorkány:

A modern "biblia-tudmány" jórészt neomodernista, hamis prekoncepciókkal dolgopzik. Ajánlom figyelmébe Kühár Flóris bencés atya vallástörténet és valláslélektan c. munkáit.

A "Bábel" elbeszélés az ún. őskinyilatkloztatás része, minden nép elbeszéléseiben megtalálható. Ez az "ősélmény" a kinyilatkoztatás során a helyi emlékképekbe kódoltan nyilvánult meg Mózes első könyvében.

A modern bibliakritika tele van prekoncepciókkal, és deista előítéletekkel. legyen, de azt ne nevezzük se tudományosnak, se katolikusnak.

Isten képes cosdát tenni, ráadásul a Szentírás szövegei inspiráltak. Azaz Isten az elsődleges szerzőjük. Nem azon kell elmélkedni, koncepciókat építeni, hogy mit akart Izajás mondani, hisz mi az egészet Krisztus fényében, és a Szenthagyomány egészében értelmezzük.

Mikor látott jelenkori bibliatudományi munkában egyházatyát idézve?

A Szent Lélek az Egyházon keresztül magyarázza a Szentírást.

Bábel történte lényegileg (szubsztanciálisan) valós történet, nem "tanmese".

Ezért 100 éve kiközösítés járt volna, s a Biblikus Bizottság döntvényét máig nem vonták vissza, sőt 1948-ban megerősítették, hogy mit kell valós történeti ténynek tekinteni a Biblia első 11 fejezetében.

Logikai csúsztatás van a "nudista" érvrendszerében. Nem szüntette meg evilágon a hármas concupistentiát Krisztus, de mi a "már igen, de még nem" állapotában vagyunk. A liturgia ezt kifejezi, ki kell fejeznie. A keresztség szentsége performatív, nemcsak informatív hitünk szerint, szemben Luther állításával. Azaz belső átalakulás ilyenformán már most elkezdődik.

Az "Éli, Éli..." fölkiáltás az egyik evangéliumban van, am interpretál, de az egyházatyák konszenzusa, hogy héberül mondta. Ezenkívül a mási kevangélium, ahol ez említettetik, az "Eloi, Eloi..." változatot hozza.

"kisebbrendűségi érzés". Ahogy Barsi atya mondaná, nem más ez mint előfeltevéses "pszichologizmus". A "relatív" és nem "abszolút" (ami valóban lehet kompenzáció eredménye) tirglosszalizmus a hagyomány része a Katolikus Egyházban.

Trient németül, Trentino olaszul, Trient latinul.

Én a "Trentó"-t mondtam, magyarosan hagyományosan így van. Ráadásul Trient/Trentino városában a németség mindig csupán relatív többségben volt, a XX. század elején pedig már gyakorlatilag 50%-ban olasz volt.

Trentino-Alto/Adige olasz tartomány déli részén (ahol Trient is fekszik) olasz többség van, északi részén van német nyelvű többség.

Nem állítottam, hogy a latin "elsődleges" szent nyelv (föntebb, első hozzászólásomban olvasható), abban az értelmben mint az héber/arameus, vagy a görög.

De nem kidobható, több szempontból sem, főkébb, mert a legfőbb egyházdoktor (II. Vaticanum szerint is!), Aquinói Szent Tamás és az egész katolikus teológia ezen alapszik.

Ebben a témában a szerzőnek (FIM) megjelent egy írása. Ajánlom olvasásra az itt kibontakozó polémia helyett. ;-)

Csomorkány 2009.10.13. 23:07:13

Trident Trento olaszul. Trentino a vidék (egyik) neve. Hosszú ó-val írni, az csak annyi, mint a "fájl"-t "fájl"-ként írni: magyaros átirata az olasz szónak. Mármost Kolozsváron is román többség van, mégsem mondjuk Cluj-Napocának. Szóval bocsánat, de ez nem más, mint mezítlábasság: nosztalgiázik a latin nyelv után, de merő modern divatból elhagy egy nyelvünkben meggyökeresedett latin szót. Semmi gond, így megy ez. Csak annyit várnék, hogy észrevegye magát. Ugyanaz történik Önnél, amit másoknál kárhoztat.

A modern biblia-tudomány szerves folytatása az ókori antiochiai iskolának. A zsolozsmában mindig öröm Aranyszájú Szent Jánosba botlani, aki egészen üdítően modern, vagy inkább kortalan nyelvezettel magyarázza a Szentírást. A lényege a tipológia szemben az allegóriával: a Szentírási elbeszélésben az az örök igazság, ami tipikus egy történetben. A Bábel-torony elbeszélésben pl. tipikus az emberi hübrisz, ami nagy vállalkozásokba fog, de nem tudja végigvinni, mert menet közben belsőleg meghasonlik. Isten nem akarja az emberi gőg alkotásait. Ez a szöveg tanítása. Olyan nyelvészeti tanítása nincs, vagy legalábbis nem tévedhetetlen, hogy az ősállapotban az emberiségnek egy nyelve lett volna. Ténylegesen kifejez viszont egy vágyat az egynyelvűségre. Megbocsásson, de a tanmesék lényegileg, szubsztanciálisan igazak. Igaz pl. a tücsök és a hangya meséje is, és nem cáfolja, hogy a valóságban a tücsök és a hangya nem tud beszélni. A Bábel-torony elbeszélése annyiban sokkal több ennél, hogy sokkal fontosabb témáról beszél, és sokkal nagyobb tekintély, Isten lelke akarja, hogy megértsük.

Legyen szíves idézni, hol mondja a Biblikus Bizottság, hogy ez az értelmezés eretnekség? Ne dobálódzon már ilyen olcsó kijelentésekkel. Hol mondtam pl. olyat, hogy Isten nem képes csodát tenni? Az az eretnekség, ha a Szentírást nyelvészeti szakkönyvként használjuk, noha Isten nem ezért adta.

Egyébként a németek legújabb őrültsége, az Evangelisch Katholischer Kommentar többek között azért ír 1600 oldalban az 1Kor levélről, mert részletesen hozza többek között azt is, melyik egyházatya mit mondott az egyes részekről.

A "nudista" érvrendszerben hol a logikai csúsztatás? Változott valamit a keresztelkedés után az az adottság, hogy a keresztények anyanyelve különböző marad? Ha ezt a természetes adottságunkat a keresztelkedés nem írja fölül, akkor mesterségesen törekedni egy történelmileg soha nem volt egynyelvűségre, az teljesen hasonló dolog, mint eldobni a ruháinkat, merthogy a keresztelkedés után már nincs rájuk szükség.

Az "Éli, Éli, lámá azavtani?"-t nem az evangéliumból idéztem, hanem a héber Szentírásból. Az Újszövetség különféle görög átiratokban arám szöveget idéz. Megbocsásson, tényekkel vitatkozik.

A latin nyelv "kidobása" súlyos merénylet volna az egyház ellen. Az azonban ténykérdés, hogy manapság latin nyelven nem születnek jelentős egyházi szövegek. Sem a liturgiában, sem a teológiában.

Dominicus 2009.10.15. 07:37:14

@Csomorkány:

1909-es határozat.
Benne van a Denzingerben is.

Manapság nemhogy latin, de semmilyen nyelven jórészt nem születnek komoly teológiai művek. Különben is nem tartják be a Zsinat követelményét, hogy a teológiát Aquinói Szent Tamás "sophia perennis"-ével sajátítsák el, hanem a Jaques Maritain által ideozófusoknak nevezett "filozófusok" metódusait használják szinte mindenütt. A Vulgata mellett Tamás mester Summája feküdt a Trentói Zsinat asztalán.

Ahogy látom, magázódásra váltott át.

Nézze, a modern és a modernista szentírástudomány között óriási a különbség. Elég ha valaki belelapoz egy Szentiványi-féle szentírástudományba.

A Szentírás nem olyan értelemben vett irodlami mű, mint bármely más többi irodalmi mű. Sugalmazott. Ez objektív tény. Ha ettől eltekintünk, akkor egyfajta "nesztorianizmusba" süllyedünk, mely szétválasztja Krisztus isteni és emberi természetét.

Ahogy Barsi atya fogalmazta, minden eretnekség visszavezethető a megtestesülés félreértelmezéséhez. A helyes és a helytelen exegézis is.

A helyes exegézis nem lép túl a tudományosság ismeretkritikai határain.

Semmivel sem lehet tagadni, hogy a "bábeli esemény" (függetlenül az elbeszélési kerettől, ami helyi irodalmi hagyományba ágyazódhat) nem történt meg. Ez nem filológiai kérdés.

A modernista (és nem modern!) exegézis egyik csúsztatása például az, hogy Máté evangéliuma a templom lerombolása után keletkezett, mivel Jézus jövendöl róla. Ez nem filológiai érv, hanem ideologikus prekoncepció. Jézus nem tud jövendölni. Ráadásul ott van Caeserea Filippi, amit már ilyen néven nem ismertek évtizedek múlva, csak Baniásként.

Egyébként csúnya dolog az a csúősztatás, amit Aranyszájúval tesz, hisz ő sohasem vonta kétségbe a "Bábel-esemény" történeti valóságát. Nagyon jól tudom a "négyes" értelem megkülönböztetését. A neo-modernista ideológia (mert ez visszaélés a filológia szóval) dekonstrukcionalista a biblikum területén. Történetkritikailag nem bizonyítható módon "mesének" titulál eseményeket. Milyen alapon? Ezen az alapon Thermopülai sem volt, mivel csak Hérodotosz tudósít róla. Ráadásul Hérodotosz is csak középkori átiratokban maradt fönn napjainkig. Akkor középkori kitaláció a görög-perzsa háború? Világos, hogy itt nem üdvtörténeti eseményről van szó, így ezt senki sem vitatja. A 300 hős spártai csak egy tanmese. A bizonyíték hiánya, még nem a hiány bizonyítéka.

A "tridenti" vita lezárásához. Az olaszok évszázadokkal ezelőtt is így hívták a várost. A "Napoca"-féle megalomán hozzátoldás a 70-es évekből való. Az olaszok sohasem használtak báérmilyen ókori, organikus továbbélésről nem tanúskodó elnevezést a város elnevezésében.

Tényekkel vitázom?

Az egyik evangélium a héber (Mk 15: 34) eredetit, a másik arámi (Máté 27: 47) átiratot hoz.

Egyet nem vesz észre, hogy pl. az Újszövetség a Septuagintát használta alapszövegként. Az ún. "Maszoréta"-szöveg sok tekintetben nem eredeti (például az ún. szamaritánus Tórával összevetve), hanem polemikus céllal átírt szöveg a kereszténységgel szemben.

Így a Septuaginta az eredeti héber szöveg értelmét sok tekintetben inkább visszatükrözi.

Csomorkány 2009.10.15. 08:03:33

@Dominicus: Gyorsan csak egy diplomáciai reflexió: a neten általában tegeződöm, de ez itt a Konzervatórium, többeknél megfigyeltem, hogy magázódnak. Ha valaki magázódva szól hozzám, így válaszolok.

Nálad ezt vettem pl. "megelőző" magázódásnak:
"Mikor látott jelenkori bibliatudományi munkában egyházatyát idézve?"

Ha mégis inkább tegeződnél, maradjunk ennyiben.

Csomorkány 2009.10.15. 09:03:28

@Dominicus: Köszönöm, hogy fölhívtad a figyelmemet a Denzingerre, de én viszont a 3862 pontra hívnám föl a figyelmed: a Bizottság Titkára ugyan megvédi az 1909-es határozatot, de ilyenformán: "az 1909. június 30. napján keltezett, a Teremtés könyve első három fejzetének történeti jellegéről: be kell látnunk, hogy ezek a válaszok további és igazi, az ezen negyven év alatt szerzett ismeretek alapján elvégzendő tudományos vizsgálatnak egyáltalán nem mondanak ellent. Ezért a Biblikus Bizottság, legalábbis a jelent illetően [1948!!!] nincs azon a véleményen, hogy ezekről a kérdésekről új határozatokat kellene kihirdetni"

Vagyis: az 1909-es határozat teljesen időhöz kötött, a Bizottság jogot formál arra, hogy akármikor fölülbírálja. Rózsa Huba nihil obstattal ellátott "Az Ószövetség keletkezése" c. könyvének 1986-os kiadásában (én ebből tanultam) 95. oldalán ez áll:

"Mindezek után felmerül a kérdés, hogy milyen kötelező erejük van a Commissio de re Biblica századfordulón hozott döntéseinek? Erre vonatkozóan 1955-ben a Pápai Biblikus Bizottság titkára, A. Miller... és altitkára A. Kleinhans... félhivatalos formában adtak választ, amelyek a további tanulmányokban is hangot kaptak... Ennek értelmében megkülönböztetést kell tenni olyan döntések között, amelyek a hit és erkölcs dolgaira vonatkoznak, és olyanok között, melyek az irodalomkritikával, a szerzőséggel, a Biblia könyveinek korával és hasonló kérdésekkel foglalkoznak...a második csoport nem kötelez... A Commissio de re Biblica döntéseit a Pentateuchus kérdésében ez utóbbi csoporthoz kell sorolni"

Mármost csak azt tudom mondani, hogy én ezt ismertem meg a Katolikus Egyház álláspontjaként, ill. további tanulmányaim ezzel teljes összhangban voltak, ezért kénytelen vagyok visszautasítani azt, hogy eretnekséget írtam volna. Ahol Róma, ott az Anyaszentegyház.

Trident: Számomra a vita megfelelő lezárását egy Pázmány-idézet jelentené. Addig a zsinat átkeresztelése számomra afféle nyelvi modernizmusnak tűnik a latin nyelv kárára. Persze el kell ismerjem, ez sem kötelező katolikus tanítás :-)

A szentírástudományi modernizmussal kapcsolatos további példájánál hajlok az egyetértésre, ámbár az számomra is ténynek tűnik, hogy az evangéliumok mai formájukban Jeruzsálem pusztulása után lettek írásba foglalva. Ettől függetlenül tudománytalan és ideologikus dolog kétségbevonni, hogy Jézus prófétált Jeruzsálem pusztulásáról.

Egyáltalán: nem gondolom, hogy a modern Szentírástudományban minden rendben van. Én is olvastam elképesztő, ideologikus baromságokat. Konkrétan a Bábel-torony ügyben viszont elég meggyőző az a modern érvelés, hogy a történet a 3500 évvel ezelőtti és a mindenkori ember azon tapasztalatát vezeti vissza teljesen jogosan az emberi bűnre és Isten akaratára, hogy a soknyelvűség miatt nem értjük egymást, és ez az egyik emberi nyomorúság. Voltak az ókorban (is) befejezetlen építési projektek, és az emberiség soknyelvűsége hétköznapi tapasztalat, aki tanult már nyelvet, az tudja, hogy hétköznapi nyomorúság. Mindezek emberi őstapasztalatok, amelyeket az ókori irodalmi szokásoknak megfelelően magyarázó történetként mutatnak be az emberi szerzők.

Jézus fölkiáltása:
Tényekkel vitatkozol. Először is fogalmam sincs, miért kevered ide a Septuagintát. Az az egy biztos, hogy Jézus nem görögül idézte a zsoltárt. Másodszor miért hozna arámi átiratot Máté, ha nem Jézus szavait idézi? Harmadszor Márk szövege sokkal jobban hasonlít a héber zsoltárkezdetre, mint Mátéé.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása