A vita még nem dőlt el, a szlovák nyelvi offenzíva egyelőre szünetelni látszik. A magyar ellenlépések áttörő eredményt nem értek el. A mérkőzés azonban folytatódik: a szlovák diplomácia bármikor kész erőteljesen reagálni, és a magyar lobbycsoportok is tovább folytatják küzdelmüket. A törvény pillanatnyilag csak jelképes csapás a magyarságra; de arra kiválóan alkalmas, hogy félelmet és bizonytalanságot keltsen a dél-szlovákiai magyar közösség körében. Ebből is látszik, hogy a szimbólumok milyen fontosak.
Máthé Áron írása
A szlovák kampánynak egy lényeges célja volt és azt el is érte: ismét csavart egyet a présen. A préselés távlatilag a szlovákiai magyarság teljes asszimilációját szolgálja, s addig is a magyarellenes pszichózis mint a legfontosabb szlovák politikai közös nevező fenntartását segíti elő. Az utóbbi megerősítését néha külső hatások is elősegítik: ilyen volt a magyar köztársasági elnök meghiúsult szoboravatása. Ez az esemény a soviniszta szlovák mitológiában már-már mint a tevőleges revízió egyszemélyes kiadása jelent meg.
Sólyom László akciója kapcsán számos kérdés merül fel: egyrészt, ha már ott volt a hídon, igazán átmehetett volna, mint a schengeni térség teljes jogú polgára. De Sólyom László nem először mutatkozik tétovának akkor, amikor helyzet van. Másrészt az sem az első eset, hogy önként és dalolva megy a pofon elébe. Ebben az évben harmadszor sikerült neki, ha csak a nemzetközi ügyeket számítjuk. Ott volt ugye a márciusi szerbiai kitiltása, majd a megalázó várakozás a román határon Nagylaknál. Ezek az akciók egyáltalán nem öregbítették Sólyom László hírnevét, mit több, Magyarország lejáratásához is hozzájárultak. A súlytalan, elszigetelt, se fegyveres erővel, se bármilyen más erővel nem rendelkező, gazdaságilag zuhanórepülést bemutató Magyar Köztársasággal ezt is meg lehet csinálni. Hogy az Elnökét nem engedjük be, hogy átvizsgálhatjuk. Persze, meglehet – de erre Sólyom önmaga hívta fel a figyelmet, nyilvánosságot adott Magyarország erőtlenségének. Nehogy valaki azt higgye, hogy ez a jó módszer, de halkan hozzátehetjük: a román határőrök eljárásának annyi haszna legalább volt, hogy felpaprikázta az erdélyi magyarságot, ami nagy valószínűséggel eggyel több EU parlamenti helyet eredményezett.
Érdekes, hogy 2008. október 23-án Sólyomnak még sikerült Traian Basescu román elnökkel közösen ünnepelnie Csíkszeredában a forradalom évfordulóját, úgy tűnik, hogy idén ez már elfelejtődött. Meg kellett volna próbálnia Gasparovic-csal együtt koszorúzni. Ha pedig Gasparovic „nem ér rá sose”, az egyrészt a szlovákok számára nehezen kommunikálható rossz pont, másrészt akkor bizony le kell mondani az avatást, illetve egy nem-politikust küldeni, plusz egy üdvözlő levelet. A magyar államfő nem látogathat el csak úgy a határon túli magyarlakta területekre. Nem a szomszédaink úgynevezett érzékenysége miatt, hanem azért, mert ezzel muníciót szolgáltat a számukra.
Ráadásul a bebukott látogatási kísérletről bosszankodva értesült több európai állam vezetése is, ugyanis például a csehek számára se lenne közömbös egy Merkel-féle Szudéta-vidéki látogatás. Ezzel nem a párizsi békék helyessége és örökkévalósága mellett foglalok állást, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy felesleges fejjel rohanni a falnak. Arról nem is beszélve, hogy a Sólyom László-féle vizit és a szlovák nyelvtörvény sajnálatos egybeesése semmiképpen nem szolgálta a nyelvtörvény elleni küzdelem ügyét. Sólyom ezúttal tálcán szolgálta fel a magyarellenes muníciót a szlovák politika számára. Pláne a dátummal együtt. Az augusztus 21-e az egyik oldalról egyértelműen hajánál fogva előrángatott érv, másrészt tényleg lehetett volna óvatosabb az elnöki grémium. Egy bocsánatkéréstől a dátum még ugyanaz marad (Itt ráadásul még a szlovákok öngólgyanús helyzetet is teremtettek: hiszen az volt az érv, hogy azon a napon nem kívánatos vendég Sólyom László – egyszerűen másik napra kellett volna javaslatot tenni).
Részünkről az érzelmi politizálás érthető, de célra semmiképpen sem vezető megnyilvánulásai is megnehezítették az eredményes politika kidolgozását. Sem Balassagyarmat és a határ menti települések vezetőinek nyilatkozatai, sem pedig Balázs Péter interjúja nem szolgálta a magyar ügyet. Ezek csak abban az esetben lettek volna helyén való gesztusok, ha Magyarország erős és/vagy erős pártfogója van. Ekkor kiváló üzenetek lettek volna arra nézve, hogy Szlovákia tudja meg, hogy hol a helye. Egy tisztességes helyrerakás ugyanis már nagyon ráférne a szlovák politikára és valljuk be: a szlovák társadalomra is. Itt lenne az ideje végre-valahára kicsit leszállniuk a magyar kérdésről.
Magyarország a jelenlegi helyzetében semmi mást nem kíván a szomszédaitól, mint azt, hogy hagyják békén – és hagyják békén a náluk levő magyar kisebbséget is. A szlovák politikát látványosan nem érdeklik a gesztusok: a magyar diplomácia barátságos lépései az év első felében, Bajnai szlovák nyelvű köszöntése a hazai szlovák kisebbségi napon. Észak felől csak bicskanyitogató stílusú üzenetek érkeznek. A tanévnyitón; a szécsényi tárgyalások előtt a Komensky egyetem Malina Hedvig önmegveréséről kiadott szakvéleménye, Fico magatartása Szécsényben és azt követően (Fico távozásakor a nyitott furgonból automata fegyverrel őrködő fogdmeg az amerikai filmipar egy közönséges húzását idézte); Gasparovic tanévnyitó beszéde egy magyar iskolában. Bár ezeket lehet, hogy fejlődésként kellene értelmeznünk a Meciar-féle lakosságcserejavaslathoz képest?
Fico és Slota húzásai egyetlen egy dolgot érnek el valószínűleg: a nemzeti érzés jelentős megerősödését Magyarországon. A szlovák kérdésben jelen pillanatban a nemzeti egység jelei mutatkoznak. A legjellemzőbbnek talán a Hírszerzőn megjelent „Vadászat a tátrai tigrisre” című írás tekinthető. A nyelvtörvény hullámai egészen a popvilágig értek: Sub Bass Monster például nyelvtörvény-ellenes számot írt.
Ezt az egységet néhány disszonáns hang töri csak meg: az internacionalista szellemben nevelkedett régi balos gárda megszólalásai – például a Népszabadságban már menetrendszerűen bukkan fel az „először mi nézzünk magunkba, mi is hibásak vagyunk” nézet. Bauer Tamás írása pedig egy remélhetőleg letűnő kor agyréme: „Ideje szakítanunk azzal a nézettel, hogy Trianonban súlyos igazságtalanság történt … Számára a magyarok nyilvánvalóan fontosabb emberek mint a románok, a szlovákok, a szerbek. Számomra nem”. (HVG 09.08.22.). Ez a Trianon-felfogás talán még a Rákosi-rendszerben sem volt jelen, a Vatra Romaneasca és a Matica Slovenska köreiben annál inkább. Az utolsó mondatával pedig nehéz mit kezdeni – ilyen hozzáállással nincs mit beszélni a nemzeti érdekérvényesítésről.
A másik részről az ellenzéki sajtó is alátett Ficonak azzal a vastagbetűs főcímmel, miszerint felmosta a padlót Bajnaival. Az M1 Híradójának leadje sem volt sikeresebb: „Nem emel kifogást az EBESZ főbiztosa a szlovák nyelvörvény ellen”. Ezek egyrészt hivatkozási alapot nyújtanak a másik fél számára, másrészt gyengíthetik a hazai társadalmi támogatottságot.
Európai szinten a nyelvtörvény nemzeti-kisebbségi megközelítése inkább a kudarcot vetíti előre. Ezzel a kérdéssel az Európai Unió meghatározó tagállamainak többsége nem kíván foglalkozni, sőt még mindenféle rossz képzettársításokat is fűz ehhez, különösen, ha Magyarország veti fel.
Sokkal több értelme lenne emberi jogi kérdésként tematizálni az ügyet. Egy ilyen ügy az EU-s bürokraták számára is érthető, és nehezen utasítható el. Ennél megközelítésnél is kell a lobbytevékenység természetesen, de sokkal nehezebben lehet olyan kitérő válaszokat adni, mint amilyeneket Knut Vollebaeck adott az ügyben nemrég. Bár az EBESZ-főbiztos véleménye mintha egész kicsit felénk billentené a mérleget, de ettől még érdemes lenne Magyarország számára a nyelvtörvény ügyét az emberi jogi síkra terelni. Ez persze még nem garancia a sikerre, de minden lehetőséget meg kell ragadni. És ne felejtsük el: a Szlovák Nemzeti Párt korrupciós ügyei kissé aláásták a határ túloldalán az ő „Ügyüket” – ez szélesítheti a magyar diplomácia lehetőségeit.
A végső cél nem lehet kevesebb, mint az egyenrangú nyelvhasználat kiharcolása.
