Az ideológiák alkonya?

Az ideológiák akkor bukkantak fel, és akkor értek el sikereket, amikor a vallásos világmagyarázatok elveszítették erejüket. A modernség beköszöntével már nem voltak elégségesek a vallásoknak a világ problémáira adott válaszai, így újszerű, más magyarázatokhoz és megoldásokhoz folyamodtak helyettük.

Világossá kell tenni, hogy az ideológiáknak van vonzási képességük, ami erősségnek számít. Ám ehhez az erősséghez páratlan gyengeség is társul. Míg a vallásnak (e sorok írója mélységesen Nyugat-soviniszta, így elsősorban a keresztény vallásra gondol) átfogó világnézete van, úgy az ideológiáknak ilyen sosem lehet. Ám ugyanígy igaz, hogy míg a vallásos magyarázatok átfogóak, kimerítőek, és a minket körülvevő világra mint olyanra érvényesek tételei, úgy egyes partikuláris nehéz helyzetekben nem adnak azonnali és kielégítő választ. Ezzel szemben az ideológiák bizonyos aktuális problémákra „megváltó” válaszokkal szolgálnak, hosszú távon azonban nem képesek ilyesmire. A szekularizált Európa inkább az utóbbiakra voksolt, és tegyük hozzá, ez meg is pecsételte sorsát az utóbbi kétszáz évben. Az ideológiák ereje abban van, hogy lényegesen hatásosabbnak, „egyszer-s-mindenkorra” szolgáló megoldó-képletekkel szolgálnak a politika aktuális problémáira, szemben a vallással, amely türelemre, engedelmességre int. Az ideológiák kísérletének (egyik) tanulsága az, hogy mivel a rossz nem politikai eredetű, nem is számolható fel politikai eszközökkel.

Az ideológiák hatásos mivolta azonban látszat: amint az a probléma, amelyre az adott ideológia válaszul megszületett eltűnik, az ideológia tételei érvényüket vesztik. Ám ennél is fontosabb, hogy szűk magyarázási potenciáljuk végett valószínűleg nem is adnak jó választ (Tocqueville „tiszta, de hamis eszmékre” vonatkozó kitétele vonatkozik ezekre), illetve az egy vagy több elv mindig, minden körülmények között való kierőszakolása káros, és ellentétes egy helyesen értelmezett pluralizmussal.

Mindezek ellenére nem osztom azok nézeteit, akik szerint az ideológiák kora lejárt: amíg a vallás gyenge, és nincsenek alternatív magyarázatok, addig a tömegek egyik ideológiától a másikhoz fognak vándorolni. Ez azonban nem ok arra, hogy mi elkötelezzük magunkat valamilyen ideológia mellett. A konzervatívok jellemzően nem állhatják az ideológiákat, és nevezzük magunkat, aminek akarjuk – a lényeg nem ez. A fontos az, hogy képesek vagyunk-e az ideologikus politizálással szemben valamilyen alternatívát felmutatni, ami egyrészt odafigyel az akut problémákra, ugyanakkor képes egy vázat fölrajzolni, amire a többszörösen felszámolt és majdan megvalósítandó magyar politikai közösség épülhet?

Posztkommunizmus és posztkommunista liberalizmus után (?)

Felvethető, hogy az „ideologikus” megjelölés talán nem megfelelő a magyar politika valóságára – és ebben az állításban van is igazság. A magyar politikai erők valóban „pragmatikusak”, ám a szó legrosszabb értelmében. A posztkommunista és a posztkommunista-liberális szótárban a „gyakorlatias”, „pragmatikus” leginkább „gátlástalanságot” jelöl, illetve a posztkommunizmus nyelvéhez és eszközeihez illeszkedő machiavellista hatalmi politikát. A posztkommunista hatalomgyakorlás öncélú: célja pedig saját hatalmának fenntartása. Ám mindemellett ne felejtsük el azt sem, hogy a Machtpolitik-ot szinte mindig valamilyen ideológiai mázzal öntötték le: egészen új színárnyalatot kaptak a „kapitalizmus”, „piac”, „öngondoskodás” fogalmai, és noha ezek jogosan kedvelt fogalmak másutt, ugyanilyen joggal utasítják el sokan ezeket itthon. Ha van szellemi teljesítménye az elmúlt évek kormányzásának, akkor ez minden bizonnyal az, hogy alapvetően kedves és kedvelhető fogalmakat járattak le teljesen a posztkommunizmus ideológiába csomagolt politikájával. Ahogy azt G. Fodor Gábor helyesen leírta, a kormányzó erők ma is a történetfilozófiai paradigmában képesek csak gondolkodni, annak minden komponensével együtt: haladás, reform stb. A mostanában különféle nevekkel illetett technokrata gnoszticizmus (korábban: SZDSZ, most: MDF) szintén e paradigmán belül helyezkedik el.

Mi lehet az alternatívája a (poszt)kommunista hatalmi politikának, ha az ideológia nem az? Erre a válasz az, hogy nincs más út, mint Magyarország és Európa lánctalpakkal és ideológiai megszállottak által tiport hagyományainak és múltjának újrafelfedezése. Akik ideológiákra szomjaznak, azoknak e válasz nem lesz kielégítő, mert nem ad azonnali, mindenki számára megfelelő választ, nem felel meg a clare et distancte elvének. Ilyet azonban nem is ígért senki – mi bizonyosan nem. Ráadásul a hagyomány sugalmazásai és a múlt újrafelfedezése nem is fog mindenkinek megfelelni.

Márpedig Magyarország és Európa, illetve a nagybetűs „Nyugat” ereje a múltjában rejlik. Nincs más forrás, amiből a megújulás lehetséges, csakis ez. A jövőbebambuló, álmodozó ideológiák kaptak lehetőséget a bizonyításra, és eddig egytől egyig elbuktak. Csak a „múlt”, Magyarország és a neki otthont adó Európa politikai és erkölcsi hagyománya az, amelynek révén egyáltalán a kérdések megfogalmazhatóak – a politikai közösség mibenlétére, a jó politikai rendre és hasonlókra vonatkozóan. A kérdések nélkül nincsenek válaszok, és a fontos kérdések feltétele nélkül nincs sem megújulás, sem javulás.

Maga a környezet azért is elsőrendű, mert néhány – ugyancsak ideologikus – téveszmét szükséges eloszlatnunk. Európa sajátos (és gazdag) hagyománya az eredője annak, amik vagyunk, illetve amik lehetünk. Ez egyben azt is jelenti, hogy Európa kultúrája (a hasonlóságokon, és az érdekazonosságon túl) eltér Amerikáétól, illetve a kontinens kultúrája az angolszásztól. Az angolszász politikai kultúra ugyanis pragmatikus (nem a fenti, posztkommunista értelemben), erősen gyakorlatorientált. Ezzel szemben Európa a skolasztika hazája, sokkal „elméletibb” – jóllehet, ez nem teszi szükségszerűvé azt, hogy ideologikus is legyen (disclaimer: az ideológiák elleni reakció – más formában – ugyanúgy megjelent a kontinensen, mint az angolszász világban).

Ez a kijelentés nem egyenlő azzal, hogy nincs mit tanulnunk az amerikaiaktól, vagy az angolszászoktól. Azzal pláne nem, hogy ne lenne közös érték-és érdekvilágunk. Pusztán azt jelenti, hogy nekünk saját kultúránkból, hagyományainkból kell kiindulnunk, amennyiben sikeresek akarok lenni, és fölösleges „importtal” próbálkoznunk. Minden ilyen próbálkozás, amelyik más országok „konzervatív politikáját”, berendezkedését kívánja meghonosítani, egyrészt ideológiát kreál, másrészt a szülés pillanatában kudarcra van ítélve. Más módon ugyan, de ugyanúgy a valóságvesztés (Mezei Balázs) hibájába esnének, mint a hazai posztkommunisták.

Autoritás vs. hatalom

Mint arra Robert Nisbet felhívta a figyelmet, a tekintély és a hatalom nem hogy nem ugyanaz, sok szempontból egymás ellentétei. Szent Ágoston filozófiájából átemelt képpel azt mondhatjuk, a tekintély uralma a törvény (lex) uralma, míg a hatalom alapelve az akaraté (voluntas). Nisbet szerint, míg a középkori Európa az előbbi szerint működött, a modernitás egyszerre gyengítette és rombolta le a tekintélyt, és adott egyre több jelentőséget a hatalomnak.

Fontos, hogy ezt a különbséget észben tartsuk: egy, a jó rend létrehozására irányuló jobboldali kormány feladata elsősorban a tekintély erősítése a hatalommal szemben. Ez két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy az államnak is tekintélyként, és nem par excellence hatalomként kell funkcionálnia; másrészt pedig, a tekintély sosem áll meg „egymagában” – csak tekintélyek létezhetnek. A tekintély pluralisztikus, mindig megosztott, szemben a hatalommal, mely megszünteti a tekintélyt, monolitikus, és centralizációra törekszik. Ezért sem véletlen, hogy a modern korban tapasztalható tekintély-gyengülés együtt járt a politikai hatalom centralizációjával.

A legfontosabb üzenet egy jobboldali rezsim felé pedig az, hogy ne a „hatalom” megerősítésére törekedjenek, hanem a tekintélyére. A törvény uralmának tekintélyét mindenképpen az államnak kell helyreállítania – ebben nincs vita. (Ahogyan örüljünk annak is, hogy „ma már közhely”, hogy a Jobbik által felvetett problémák valósak. Nem volt ez mindig így.) Ám ebben is hangsúlyos az, hogy a tekintély kényszere számítson elsősorban, és ne a hatalomé. A hatalom kényszere addig tart, amíg intenzív és erőszakos – a tekintély ezzel szemben nem az erőszakra épít. A tekintélyek visszaállítása és megerősítése pedig nem történhet felülről vezérelt, abszolutista és bürokratikus módszerekkel.

Kulcsfontosságú e mögött az elgondolás mögött az, hogy a jó rend és a politikai közösség létrejöttéhez a jobboldal ne használjon „rezsimorientált” gondolkodást. A rezsimorientált gondolkodás azon a hallgatólagos (és rossz) előfeltevésen nyugszik, hogy egy ország kultúrája (mind a politikai, mind az egyéb) a hatalom eszközével, pusztán szándék szerint alakítható. Azaz, a rezsim az első, a kultúra a második (a rezsimorientált gondolkodás esetében olyan gondolkodókra utalhatunk – változó mértékben – mint Hobbes, Schmitt és egyes straussiánusok). Más fontos tanulságok mellett ennek kudarcát is ki kell olvasnunk a gyurcsányizmus éveiből (akármilyen „kultúra” is volt az, amit jozefinista módszerekkel kívántak kierőszakolni).

A rezsim feladata nem más, mint a törvényes keretek biztosítása ahhoz, hogy ezt a kultúrát maguk a polgárok megteremtsék. Ehhez szükséges a törvény uralma, és az a szabad tér, amelyben lehetőség nyílik erre. A politikai kultúra tekintetében fontos az ehhez szükséges szféra, amelyben a különböző politikai elvek mellett kiállók vitatkozhatnak. (Egy másik intés a jobboldal felé: semmi esetre se próbáljon meg valamiféle „ellen-felvilágosodást” véghezvinni. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell adott esetben keményen kiállni saját gondolatai mellett, csak azt, hogy 1) ne a hatalmat akarják ehhez felhasználni, 2) érvekkel tegyék ezt meg, ellenfeleik tiszteletben tartása mellett – amit természetesen tőlük is elvárhatnak. Focizni szabad, cselezni is, felrúgni nem.)
A jó kormányzat feladata az, hogy bíróként biztosítsa a törvényt, betartsa és betartassa azt. Ezen túl viszont ne avatkozzon bele a polgárok különféle vállalkozásaiba. Ugyanúgy, ahogy egy jó focimeccs előfeltétele a bíró autoritása, amely megteremti az előfeltételeket a játék szabadságához. A játéktechnika felől való döntés pedig a csapat játékosaira van bízva – képzeljük csak el, mennyire unalmas lenne az a meccs, ahol minden előre fel van fedve, minden lépés ismert. Az a játék nem csak unalmas, de értelmetlen is lenne.

Ha már a jobboldal rendre az „embereket” szokta emlegetni, reméljük, komolyan is gondolják: vissza kell adni a szubszidiaritás gondolata nyomán az „embereknek”, kisközösségeknek azt az autoritást, amitől megfosztották őket. Családok, kis közösségek, egyházak jelentsék elsősorban a tekintélyt, és ne az állam hatalma. E kis közösségeknek együtt, a politikai közösséget alkotva kell létrehozniuk a közjót – mely fogalmat szintén vissza kell helyezni illendő helyére.

Tartós politikai közösség és a jó rend csak akkor valósulhat meg, ha nincs a négyévente változó politikai rezsim döntéseihez kötve – ezeknek a politikai rezsimtől függetlenül kell létezniük. Fontos, hogy a rezsim ne próbáljon „szubsztantív” átalakításokat véghezvinni (ti. olyanokat, melyek valamilyen eszmény nevében a teljes politikai közösség megváltoztatására törekszik, mint a szocialista vagy liberális politikák esetében). Míg egy politikai rezsim nem tud tartósan jó politikai közösséget létrehozni, úgy utóbbi szolgálhat előbbi előfeltételéül. S bár igaz, hogy a következő (lehetőség szerint jobboldali) kormánynak óriási szerepe és felelőssége van ennek megteremtésében, óvakodnia kell a rezsimorientált gondolkodás csábításától.